A halál szolgája
És a halász Olgája
Összenéztek:
Alásszolgája.
Ifj. dr. Gróf Krakauer Béla.
VIZÁLLÁS
Az akadémia ma délután ülést tartott.
INNEN-ONNAN
A bolha. A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha volna, nem tudna akkorát ugorni.
(Havas-ügynökség.)
NYILTTÉR
A megpofozott Korsay Gézával nem vagyok azonos.
Ónody Malvin.
SPORT
FTC, MTK; BTC, XYZ. 4:7, rek. O. log 2.325 21 V826. Biró: P. G.
SZERK. ÜZENET
P. N. – G. H. – „Kislány“ – „Baltimore“ és a többiek: 1. Nem. – 2. huzták. – 3. ki.
HIRDETÉS
E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat, fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli.
CASUS BELI.
(Szin: Elnök dolgozó szobája. Kopognak.)
Elnök: Szabad!
Tomkins Paly (fegyencruhában megjelenik).
Elnök: Á, maga az, kedves izé… hogy is hívják!
Tomkins: Tomkins Paly.
Elnök: Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda, ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd innen… Egy kis likőrt talán?…
Tomkins (értetlenül néz).
Elnök: Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni… Honnan jön?
Tomkins: Nem jöttem, hoztak. A Sing-Sing fegyházból.
Elnök (könnyedén): Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit (Kedélyesen.) Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.
Tomkins (lesüti szemét).
Elnök (megveregeti a vállát): Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság, bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…
Elnök: Nevezzen Vili barátomnak, gyermekem… Hiszen az apja lehetnék…
Tomkins (ámulva): Vili bácsi… (Körülnéz).
Elnök: Ugy bizony, édes fiam. Na, még egy pohárral. Hát, Tomikám, hogy megy sora mostanában. Csak egészen fesztelenül. Meguntuk már kicsit a jó öreg Sing-Singet, mi? Hehe.
Tomkins (lesüti a szemét).
Elnök: Hány éve ül?
Tomkins (halkan): Nyolc.
Elnök (ragyogva): Nagyszerű. És azóta nem tud semmit a világról, – nem olvas semmit… lapokat, vagy ilyesfélét?
Tomkins: Nem én.
Elnök: A háborúról se?
Tomkins (bámulva): Háború van?
Elnök (gyorsan): Semmi, egy kis félreértés… nem is háború épen… egy kis csetepaté… a singalézek megtámadtak egy öreg izét… de már el is van intézve… szót se érdemel, ne is beszéljünk róla… Beszéljünk magáról, édes fiam. Hát szóval, unjuk az öreg Sing-Singet. Mondja csak, volt már maga Európában?
Tomkins: Tizenöt évvel ezelőtt, egyszer.
Elnök: Nagyszerű. Hát aztán, – volna kedve egy kis kéjutazást csinálni Európába?
Tomkins (ámulva): De hiszen…
Elnök: Hogy magának még hátra volna egy pár éve, azt akarja mondani… Ugyan, gyermekem, nem vesszük mi azt olyan komolyan… Hiszen maga már megbánta azt az izét…
Tomkins: Elnök úr!
Elnök: No persze. Hiszen nyilvánvalóan nem jót tesz magának ez az élet… Lám milyen sápadt… Magának levegőváltozásra volna szüksége, gyermekem. Felül egy szép hajókára, tudja, majd mi adunk magának pénzt, mindent… Elsőosztályú fülkét… Aztán hopp! sanzsé passzé! Na, hol van Tomika? Európában.
Tomkins (zavartan): De miért éppen…
Elnök: Hogy miért éppen Európában?… Mert magának az nagyon jót fog tenni… Aztán meglátogatja a rokonait…
Tomkins: Nincs ott nekem senkim.
Elnök: Vagy az ismerőseit… Biztosan van valaki ott, aki felé a szíve húzza… Valami jó barát… vagy talán más… mi? Hehe! (Megcsiklandozza a hónaalját, hamisan néz rá.) Valami jó kis tyuk… Mi?!
Tomkins (vigyorog).
Elnök (pajkosan böködi): Akivel egyszer valahol összejött odaát… Aztán nem tudta elfelejteni… Mi?! Hehe. Na, nem tesz semmit, majd meglátogatja. Mikor akar menni?
Tomkins (kitörve): Elnök úr… én igazán…
Elnök: Csak semmi hálálkodás… A Vili bácsi jó bácsi… Hát mikor utazik a Belluska?
Tomkins (csodálkozva): Belluska?
Elnök: Vagy Tommika, pardon… Egy nőismerősömre gondoltam, a Kázusz Bellyre. Na, szóval, holnap már utazik is…
Tomkins (könnyek közt): Elnök úr…
Elnök: Csak semmi hálálkodás…
Tomkins: Elnök úr… Én egy egyszerű, szegény bűnös vagyok… De én nem voltam rossz ember… (Elcsuklik a hangja.) Az elnök úr megment engem… Köszönöm… (A keze után nyul.)
Elnök (meghatva): Csak hagyja, fiam…
Tomkins: Én igérem… Én nem születtem gazembernek… Nekem meg volt a foglalkozásom… De rossz társaságba kerültem… Könnyelmű voltam, elkezdtem sülyedni…
Elnök (ragyogó szemmel): Sűlyedni? Nagyszerű!
Tomkins: Egyre mélyebbre sülyedtem…
Elnök (elragadtatva): Egyre mélyebbre… Nagyszerű… Maga az én emberem!… Holnap utazik Európába! Mindjárt intézkedem! (Leül, levelet ír. Irás közben.) Mondja csak, fiam, mi volt magának a foglalkozása? Ezt be kell jegyezni.
Tomkins (boldogan hadarva): Híres ember voltam én, kérem… Műúszó… A Wild West sampionja úszásban… (Dicsekedve): Egyszer egy hajótörésnél nyolc tengeri mértföldet úsztam, a nyilt vízről ki a partra, három napig úsztam… (Vigyorogva): Kutya bajom lett…
Elnök (leejti a tollát és az állát): Mi-i-i?
Tomkins (élénken): Bizony! Híres legény voltam én valamikor! Ujjé!…
Elnök (csönget. A belépő őrhöz): Vigyék vissza ezt a gazembert a Sing-Singbe… Hozzanak egy másikat… Egy ilyen megátalkodott rablógyilkost küldenek az embernek… Vissza!
Tomkins (rémülten): De, elnök úr… hiszen…
Elnök (menydörögve): Kuss! Rablógyilkos…
Tomkins (megsemmisülten): Nem is gyilkosság miatt ülök… Gyujtogatás…
Elnök (menydörögve): Hát aztán! Gyujtogatni talán szabad? Azt hiszi, aki gyujtogat, az kikerülheti a törvény sujtó kezét? Mars a Sing-Singbe! Fel fogjuk emelni a büntetését… Hatóság félrevezetése miatt… Vigyék!
DALCROZE.
Lipótváros, 1916 január 8.
Édes Polifóniám,
nagyon sajnáltuk, hogy tegnap nem voltál ott a Dalcrozén és miután nem akarom, hogy a jövő órára készületlenül jöjj el, megírom Neked, hogy mi minden volt és mit tanultunk újat. Különben Pallas Athene kérdezett Rád, hogy mi esett beléd, nem voltál te mindig olyan wehleidig, hogy egy kis influenza miatt elmaradj és hogy te nem egy Polifónia, hanem egy Palifónia vagy, hogy ingyen fizeted az ötven korona óradíjat és nem jössz el.
Hát kérlek, új tagunk van, a doktor Bodola, akit most szabadságoltak félévre, mivel – saját állítása szerint – egy orosz golyó félméternyire a szemöldöke fölött ment be és három méternyire a füle mellett jött ki egy varjú combjából, aki éppen arra repült. Ez lesz most a Leonidas, nagyon szépen táncol és gyönyörű tógája van, a „Hősi halál“ figurát ő kreálja most, gyönyörű mozdulatok, ezt is meg kell tanulnod, mi félóráig mind ezt gyakoroltuk. Féltesttel háromszor derékszögben hátra kell hajolni, kézfejjel négyszögletesen fejet lóbálni, erre három féllépés előre, balláb kicsit kijebb, aztán derekat csavarni, oldalt, megint két lépés hátra, aztán az egész derék becsuklik, két ujjheggyel érinteni a padlót és percekig úgy maradni, aztán újra előlről. Nagyon szép figura, de még csak Bodola tudja és Alkibiádesz, aki pedig csak negyedóráig gyakorolhatta, mert át kellett szaladnia a Bankba a szállítás végett.
Hanem a direktrisz kezdi nagyon szigorúan venni a dolgot és ma félóráig csupa elméletet adott elő. Elmagyarázta, hogy tulajdonképen mi a célja a Dalcrozénak, hát csak úgy hevenyében tudom reprodukálni a szavait, pedig nagyon figyeltem. De valami olyasfélét mondott, hogy a Dalcroze célja a testet úgy képezni és olyan mozdulatokhoz szoktatni, mintha a táncoló egy negyed méter széles és fél méter magas kőkockába volna befalazva, tehát minden táncmozdulatot úgy kell végrehajtani, mintha ezek a falak volnának körülötte és így az eredeti széles táncmozdulatokat különféle csavarulatokkal és behajlásokkal és szögbetörésekkel és visszafordításokkal addig kell tompítani és egyszerűsíteni, míg az egész test, a derékhoz símuló karokkal és lábakkal, körülbelül felveszi ennek a kockának az alakját és betölti. Ugy-e gyönyörű! Mindnyájan el voltunk ragadtatva ettől a művészi elmélettől, csak az a hülye Achilles bökte bele a magyarázatba, hogy csak azt nem érti, hogy lehet valakinek ausgetippelt táncolni kedve, aki egy negyed méter széles és egy fél méter magas kőkockába van befalazva.
A direktrisz aztán néhány nagyszerű figurát mutatott be, amiket a jövő órán sorra veszünk majd. A „Rémület egy kanál vízben“, a mi nagyon nehéz, arcjáték is kell hozzá és csuklóforgatás, aztán a „Fábaszorult szúmadár“ figura, egészen egyszerű, stilizált mozdulatokkal, nagyon szép, csak egy kicsit nehéz, mert a ballábat egészen vissza kell húzni a gyomorba, hogy helyet adjon az ember a jobbvállnak, úgy hogy az ember a fejét át tudja húzni a hóna alatt és így teljes ötszögalakot vegyen fel, amire azért van szükség, mert a régi asszir-emlékeken ilyen alakú kabalák vannak és a táncolónak ezt kell szimbolizálni stilizált anyagszerűséggel.
Nagyon szép figura a „Rohanó elefántcsonttorony“ is és Hóra, aki nyakába tudja szedni a lábát, meg is csinálta, én még nem tudom. De majd együtt fogjuk gyakorolni, jó?
A „Dervis szakállában párolgó azaléa“, amit mult órán átvettünk, már elég jól megy, de nem ebből feleltem, hanem a „Csikorgó csigolyatéboly“-ból, tudod, aminél a két tenyeret úgy kell összetenni, mintha az ember egy stilizált virágokkal kirakott római edényt tartana a feje fölé, amiből a bokára csurogna valami, de a fejjel visszatartja az ember.
Na, szóval sok minden volt, kérlek szépen, sajnálhatod, hogy nem jöttél, édes Polifóniám. Hogy vagy, elkészült már az új tógád? Nekem a sarummal van baj, nem tudják megigazítani és kicserélni meg nem akarják, tudod, milyen drága a bőr.
Hát jövő órára feltétlenül jöjj el, édes Polifóniám. Mi ujság nálatok? Ja igaz, hallottam, szegény öcséd elesett. Nagyon csodálkoztam, de a Dolfi bácsi aztán mondta, hogy valami háború van valahol.
Viszontlátásig ölel
RÉGI HUSVETI SZOKÁSOK.
(Kiollózva a Hirnök 2232. évi március 31-iki számából.)
Őseink husvéti mulatságairól és szokásairól, melyekkel a nap szimbólikus jelentőségét fejezték ki tréfás kedveskedésekkel, igen sok adatunk maradt fönn, részben följegyzések, részben kevésbbé megbízható szájhagyományok alapján.
A tizenkilencedik század homályos éveit derűs fénnyel ragyogják be ezek a szokások. Európaszerte örömünnep volt már akkor is a husvét: jelképe, a fehér nyulacska és a piros tojás. A bécsi múzeumban ma is látható néhány ásatag, megkövült példány. Husvét hétfőjén szagos vízzel locsolták meg egymást az emberek, a tavaszi termékenységet ábrázolva – a locsoló ajándékot kapott és vidám mulatozással töltötték el a délutánt.
A huszadik század hatalmas ipari és teknikai lendülete, úgy látszik, e kedves szokások eszközeinek fejlődésében is éreztette hatását. Ha e pontban az egykori hírlapokat áttanulmányozzuk, meglepő adatokat és utalásokat kapunk: szinte hihetetlen, hogy ezekben az években mekkora fontosságot tulajdonítottak a husvéti mulatozások és kedveskedések kultuszának és milyen apparátussal hajtották végre.
Ha például az 1918-ik év hirlappéldányainak március 30-i számába belepillantunk, kiderül, hogy egész Európa valóságos lázában élt az örömünnepnek és egyébre se gondoltak az emberek, minthogy külön-külön és csoportosan emlékeztessék egymást a Feltámadás nagyszerű gondolatára.
A tizenkilencedik század szerény és igénytelen husvéti piros-tojása ez évben óriási, úgylátszik, acélból készült hosszúkás tekék formájában jelentkezik, amit hatalmas emelőgépek és e célra készült hajítószerkezetek segítségével dobáltak át egymásnak németek, franciák, angolok, olaszok s mindama emberfajták, akik akkor még, mint tudjuk, külön, úgynevezett állami közösségben éltek. Az óriási tekék úgy voltak szerkesztve, hogy a levegőben szétpukkantak s ezer apró husvéti tojást szórtak szerte.
Az egyik őspéldány feljegyzi, hogy Párisra, az akkori fővárosra, husvét napján legalább száz ilyen tárgy esett – pazarul és nagylelküen hajigálták őket, jutott belőle mindenkinek, aki akart.
A locsolás kultusza is óriási módon fejlődött teknikailag: egyik husvéti jelentésből kiderül, hogy gépekből, úgynevezett gépfegyverekből (a szó eredeti jelentését ma már nem ismerjük) locsolták egymást az emberek – a régi szagos víz helyébe tüzes folyadékok és szagos gázok lépnek.
Ezen a napon tisztálkodtak és mindent símára tisztára mostak őseink, hogy ájtatos érzéseiket s a lélek tisztaságát jelképezzék – így azt olvassuk egy másik jelentésben, hogy március 31-én még a földet is megmosták: „a Scarpe mindkét oldalát megtisztítottuk az ellenségtől“ (utóbbi avult szó jelentését nem ismerjük, úgy látszik, férgeket vagy rozsdát jelent).
Áldozatokat is mutattak be: úgynevezett csapatokat vagy seregrészeket, ami francia jelentésekből derül ki, – ezek nyilván afféle csecsebecsék vagy élelmiszerek voltak.
Voltak ezenkívül szokások, amik ma már szinte érthetetlenek, de jellemzőek naiv és kedves formáik révén – ilyen volt például a vonaláttörés, amit, úgylátszik, óriási köteleken végeztek; – ilyen volt az olló és a spanyol lovas, nemkülönben a gőzhenger. De a legmeghatóbb s a husvéti kedélyre és arra a tömegérzésére az emberszeretetnek, ami minden szívet elfogott, legjellemzőbb talán az volt, hogy ezen a napon tömegestül dőltek egymás keblére és ölelték át egymást az emberek – legalább erre mutat a nagy átkarolás kifejezés, ami minduntalan felbukkan a husvéti jelentésekben s ahogy a leírásokból ki lehet venni, abból állott, hogy egy népfajta polgárai tömegesen felkeresték egy másik népfajta polgárait és mindegyik csoport azon versengett, hogy előbb karolhassa át a másikat.
Kedélyes, szép idők voltak ezek!
BIBLIAI TÖRTÉNETEK HÁBORÚS ALKALMAZÁSBAN.
I.
Ádám és Éva.
És mondá Éva: Azon kígyó azt ajánlja nekem, hogy szakítsak azon fának gyümölcséből.
És mondá Ádám: Mi módon tenném azt és vétenék az Úr parancsa ellen, ki megmondá, hogy elkerget a Paradicsom kertjéből és az én testemet más helyre helyezendi.
És mondá Éva: Én bizony mégis szakítok és az én kezemet meg nem tartóztatom ama gyümölcstől.
És mondá Ádám: Na és mi lesz velünk, ha tényleg kikergetnek a Paradicsomból és mi nem élvezzük annak jótéteményeit?
Hiszen éhen veszünk és elpusztulunk és a mi testünk és egyetlenegyünk meg nem menekszik a vadállatok és unikornisok fogaiktól.
És mondá Éva: Te pali vagy és én téged ezentúl nevezlek Pálnak és nem Ádámnak.
Mert nem gondolsz az almának micsodás árára, mely vagyon maximálva és amelyet el lehet adni a városnak.
Mert azon almát elültetvén, almafát növelek a Paradicsomon kívül és annak gyümölcseit eladván, olyan konkurrenciát csinálok a Paradicsom-kertnek, hogy egy év múlva kisajátítom és Ő belép részvényesnek az én üzletembe.
Akiknek füleik vagynak, hallják.
II.
Egy tál lencse.
És látván Jákób Ézsaut a pitvarban, ki is egy tál lencse előtt ül vala.
És mondá neki: Add nékem azon tál lencsét és tőlem azt meg ne tagadjad.
És felele Ézsau, mondván: Mit adsz érte?
Az pedig ajánla neki összegeket és mondá neki: Neked adom érte az én elsőszülöttségi jogomat.
És Ézsau odaadá neki a tál lencsét.
Az pedig méne az ő atyjához, Izsákhoz és mondá néki: Áldj meg engemet.
Izsák pedig mondá: A hang Ézsau hangja, de a kéz Jákóbé.
És mondá Jákob: Eladtam elsőszülöttségi jogomat egy tál lencséért és az én örökségemet eladtam a lencsefőzelékért, mely egy tálban foglaltatik.
És mondá neki Izsák, te vagy az én szerelmetes fiam és én mondom neked, hogy a mai árak mellett őrült jó üzletet csináltál.
És megáldá őtet.
Akiknek szemeik vagynak, lássák.
III.
A tékozló fiú.
Egy atyának vala két fia, az egyik szorgalmatos volna és mindenben gyarapodék, a másik pedig eltékozolá vala az ő vagyonát és elhagyván atyját, útra kele.
És évek multával s hogy sok év eltelt vala, megjöve a tékozló fiú és térdre esvén a külső udvarban, nagy hangon síránkozva vala, mint a koldusok.
És kijövén az ő atyja a külső udvarba, kérdé tőle, mi módon kerülsz ide és micsodás ember vagy. Mert meg vagyon írva, tiszteld atyád és anyád, hogy hosszú életű légy e földön és mikor mosakodsz, a kezedet lefelé tartsad és ne felfelé, mert különben a víz befolyik a te kabátod ujjába és meg nem kíméli a nedvesség a te inged ujjának elejét, mely mondatik Manzsettának.
Az pedig felelé: Szerencsétlen vagyok én a szerencsétlenek között, mindenfélével spekuláltam vala és most mint koldus jöttem ide, hogy adassad nekem a moslékot, melyet eszik a te disznaid közül egy.
Az ő atyja pedig karjába vevé őt és megölelé és mondá: Te vagy az én egyetlen gyermekem.
A másik fiú pedig háborogván az ő szívében mondá: Mi módon mérsz te a te mérő kezeddel: megöleled őt, ki mindenét eltékozolta és engem, ki jól sáfárkodtam vala, meg nem áldasz.
És mondá az ő atyja: Bizony mondom néked, jobb üzletember ő, miként te vagy, mert jól tudja ő, hogy mit ér ma a moslék, maximális áron.
Akiknek ujjaik vagynak, tapintsák.
EGYSZERŰSÍTENI A FORGALMAT.
A villamos-megállóhelyek csökkentésével kapcsolatban, mely intézkedés, mint ahogy megmagyarázták nekünk, a forgalom egyszerűsítése céljából történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és általában az életformák egyszerűsítését célozzák.
Mint értesülök, a Dunagőzhajózási Társulat átírt a Közvágóhíd igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján intézkedjék az új egyszerűsítések végrehajtásában.
Legközelebb várhatók a következő egyszerűsítések:
A villamos kerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lukakat fúrnak. Ezekbe a lukakba a közönség beleáll, egy e célra alkalmazott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele, mely is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a kocsit és megindul vele.
Ha ez az egyszerűsítés sem bizonyul elégségesnek, akkor először beszüntetik a villamosok tetejét, majd a villamos vázát, oly módon, hogy csak a lukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a villamos áramot is meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamos áram, amelyet a közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily módon megkönnyített és leegyszerűsített forgalmat kellőképpen ellássa.
A forgalom egyszerűsítését célozza a földalatti villamosok megállóhelyeinek beszüntetése is. A közgyűlésen elhatározák, hogy a földalatti villamosnak csak két megállóhelyét hagyják meg, az egyiket, ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt ravaszul úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá, úgy hogy aki be akar szállni, előbb ártézi kutat kell fúrni magának, hogy a föld alá jusson – ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat. Ugyanígy a kiszállásnál is.
A papirkereskedelmi központ iniciativájára a káposztásmegyeri vízművek szociálpolitikai bizottsága is felszólította a marhabelsőrész-kidolgozók békekonferenciáját, hogy azonnal szüntessék be a járdákat. A város uccáin fakorláttal elzárják a járdákat, az egész forgalom a kocsiutakon bonyolódik le, ami ugyanazt lényegesen egyszerűsíteni fogja.
A belügyminisztérium a tüzoltófőparancsnoksággal egyetértve nagyszabású tervet dolgozott ki a város víz-ellátásának egyszerűsítésére. A vízvezetékeket és csatornákat elzárják: ily módon a víz-szükséglet kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a vízellátást, mert így mindenki annyi vizet merít csak, amennyire szüksége van. A város biztosítja a közönséget, hogy ily módon a Duna még évekig elég vizet szolgáltat. Az ilymódon szükségképen létrejövő torlódás elkerülésére és egyszerűsítése céljából különben azzal is foglalkoznak, hogy a Dunát is elzárják.
A dohányzás egyszerűsítése úgy fog történni, hogy beszüntetik a gyufaárúsítást. Szakértők megállapítása szerint a szivar, a cigaretta és pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyujt rá, hanem csak úgy szívja.
Ugyanez vonatkozik a levegőre is, amelyből az oxigént beszüntetik. Erről különben jóelőre értesíteni fogják a közönséget, hogy mindenkinek módjában legyen kopoltyúkat beszerezni. Az oxigénmentes levegőben ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött légmentesen elzárt üvegburákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész egyszerűen kopoltyúval lehet lélegzeni.
Az étkezés egyszerűsítése céljából legközelebb rendelet jelenik meg, mely a síkfedelű asztalokat beszüntetve, helyettük homorú-felületű asztalok alkalmazását rendeli el, hogy a tányérok egyszerűen lecsúszhassanak az asztalról, ne kelljen őket lehordani.
Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás, a hallás beszüntetése, mely a hallás; a szagok beszüntetése, mely a szaglás, az ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a tapintás egyszerűsítését célozza.
Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egyszerűsítésére. Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle intézkedés és rendelet? Egységesen kell a dolgokat intézni. Mondja ki a Tanács, hogy mondjuk május 21-étől kezdve mindenkinek, mindennap lakhely és illetőség szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az előljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők figyelembe.
ESZEM ADTA MENYECSKE.
(Népszinmű.)
Balaton-Nyúz, julius.
Nyaraló (borjúszájú fürdőtrikóban, félrecsapott kis cilinderrel). (Dal):
Rágyujtottam a pipára,
Azaz rágyujtottam volna,
Ha a Krémer elküldte volna azt a fél liter petróleumot, amiért a helybeli borbély negyedkiló cukrot igért, hogy adjam oda a Kéjkávéház főpincérének, aki egy pakli dohányt lett volna hajlandó cserébe adni, abban az esetben
Menyecske (kikiabál a kunyhóból): Mit ordít az úr? Menjen vissza a telepre ordítani. Hogy a rosseb égesse le a bőrt a pofájáról!
Nyaraló (alázatosan), (dal):
Nem is mentem én avégett,
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn egy félkiló
vaj és három tojás és egy darab szalonna van.
Menyecske: Na és mondja, hogy már van. Mi baja vele?
Nyaraló (hízelegve): Eszemadta kis magyar menyecske, bokorugró kökényszeme, huncut a bíró!
Menyecske: Hallja, a Bíró Lajost ne szidja, az a kedvenc íróm. Mit kíván?
Nyaraló (kacsint): Hát hogy ityeg a fityeg? Hogy vesztegetjük azt a kis tikmonyt? (Kacsint).
Menyecske: Mit mond?
Nyaraló: Tikmony, az tojás. Népiesen.
Menyecske: Ja, a tojás. A tojásnak két korona darabja.
Nyaraló (dal):
Volnék, ha megvenném,
Inkább azt a kicsi vajat
Kenyeremre kenném.
Hát a vaj hogy, lelkemszottya? Mert a tojás ekkissé derága!
Menyecske: Drága? Ne vegye meg. Ne búsuljon, nem marad a nyakamon.
Nyaraló: Búsuljon a ló, mely fejének nagyobb térfogata folytán erre alkalmasabban van berendezve. Mán csak annak a vajnak az árát firtatnám, ha tűzről-pattantságod nem nehezményezné megmondani.
Menyecske: Száz korona kilója.
Nyaraló (dal):
A kilincsem irósvajból volna,
De mivel, hogy nincsen,
Rézből van a kilincsem.
El lesz rekvirálva.
(Kacsintva.) Hát a Maxi hogy van? A maxika? A maxika nem járt erre?
Menyecske (fenyegetően): Mi…i? Miről beszél maga? Csak nem a…
Nyaraló (ijedten): Dehogy, kérem! Ugyan minek néz engem? Én a Miksáról beszéltem, a Nordau Miksáról, arról a híres publicistáról.
Menyecske: Azér! Mert ha maximált vajat akar kapni, menjen a keresztanyja vajközpontjába, ne Balaton-Nyuzra.
Nyaraló (dal):
Csolnakázik egy halász legény,
Hálóját a Halközpont
Bérli ki, a Halközpont,
Egy fogas száz korona!
Menyecske: Hát kell vagy nem kell? Én nem érek rá, ki akarok menni a strandra fürdeni.
Nyaraló: (dal):
Méláz a haramja strandfürdő-kasszában,
Mért nem kértem kétszerannyit, ahogy illik,
Azt is megfizették vón a hadimillik.
Menyecske: Na, isten áldja meg, most már annyiér nem adom.
Nyaraló (dal):
Majd eszedbe jutok még,
De már akkor késő lesz,
De már akkor késő lesz,
Vajad rekvirálva lesz
és akkor legalább maga se eszik belőle, ehetünk mind a ketten káposztát.
Menyecske (dal):
Csipkés a levele,
Le a Vajközponttal,
Le vele, le vele!
Együtt (dal):
Mi van a kötődbe menyecske?
Pici alma…
Nyaraló (mohón): Alma? Alma? Lehetne egy kilót kapni? Mennyibe kerülne egy kiló?
Menyecske (folytatva): ötven ko… ko… ko… ko… koroni,
Nyaraló: Me… me… me… mennyi? (Ájultan összeesik).
Együtt (dal):
PLAKÁT.
Igen tisztelt Nyomdaigazgató úr!
Kérem, alább következő plakátszövegeket holnap reggelre elkészíttetni és kiragasztatni. Ma csak ennyit küldök, mivel alkalmazottaim közül többen sztrájkolnak, holnapra reméljük munkába áll az egész üzem. Kérem, tessék vigyázni a példányszámra.
1. Munkások! Elvtársak! Katonák!
A rettenetes ököl ismét lecsapni készül szorongatott fejünkre. Utolsó perce következik a döntő pillanatnak. Ne nézzük ölbetett kézzel, hogy vijjog a saskeselyű.
Fel! Fel!
Jöjjetek el mindnyájan az
alakuló nagytanácsra.
Majd közlöm, hogy mikor és hol.
Alázatos tisztelettel
Végrehajtó Vérigazgatóság.
*
2. Dolgozó bányászok!
Vigyázzunk!! A korhadó kastély összeomolni készül.
Mi dolgozni akarunk, nem érünk rá fecsegni.
Csak a munka, a megfeszített akarat vérharmatos verejtéke építheti fel egy boldogabb jövő szívbe markoló igazságának elnempusztuló lélekszentségét és nem üres és röpke szavak cikornyás útvesztőjébe bonyolult elmederengés.
Elég volt a beszédből!
Lássunk munkához!
Mindenki jöjjön el ennek megbeszélésére hétfőtől kezdve hajnali öt órától esti nyolcig naponta az Országház-téren tartandó permanens
világkonferenciára.
A rividerci! Szervusztok!
Munkaellenőrző Légvezeték
Cárbizottság.
*
3. Zsidó Ecethamisitók!
Hát igy akarnak elnyomni bennünket! Pogromot hirdetnek ellenünk.
Szervezkedjünk!
A gázgyárak átkos permanenciája nem fogja letörni az igazság hatezeréves tüzét.
Életkopf s. k.
*
4. Kerületi kancsalok!
Még mindig nem érzitek hogy egymásra vagytok utalva?
Európai konferenciái követelünk!
Szabadalmazott Alzsarnokság
*
5. Papirt! Papirt! Papirt!
A papirhiány fenyegető réme közeledik! Mi lesz?
Ne írjunk annyit!
Spóroljunk a papirral!
*
6. Na és?
Hová?
Mindent tudunk!
*
7. Halló! Halló! Halló!
Ne csoportosuljunk!
A közbiztonságnak és az ucca rendjének ellensége, aki összeáll és bámészkodik, holmi éretlen és felelőtlen falragasz alatt.
Halló! Halló!
Ne olvassunk plakátokat!
*
8. ?? Hát velem mi lesz? ??
Krakauer H. Ágost,
Lágymányos, II. emelet.
*
9. Disznóság!!
Alább következő versemet egyik lap se akarta leadni:
Dr. B. G.-néhez
Kéjes lelkedre gondolok,
Az élet aranytavaszában
Csak téged, téged akarok.
Alberted!!!
*
10. Jóska!
Már megint elvitted az egyetlen manzsettámat. Hozd be délutánra a kávéházba. Hétkor felmegyek Málcsi nénihez.
11. Embertársak!!
Nagyon kérlek benneteket, ne mondjátok meg senkinek, hogy ezt a cikket én írtam.
CLÉMENCEAU.
Borzasztó szépet álmodtam megint – apróhirdetés jelent meg valamelyik lapban, hogy kezdő fizetéssel gyakornok kerestetik az „Inferno“ egyesült szurok- és kemenceművekhez. Persze azonnal jelentkeztem – hivatalos helyiségben dr. Asmódi főkályhamester fogadott és elmagyarázta, miről van szó. Egyelőre a magánkemencékhez osztanak be és ha ott megfelelek, mint alördög, bejutok a központba. Azonban lelkiismeretes és pontos munkát kell végeznem – az igazgatóság figyeli a kezdőket és nem riad vissza esetleges előléptetéstől, ha leleményt és ügyességet észlel.
Ezután a segédördög jól fűtött cellácskába vezetett, melynek közepén gőzölgő szurokkal teli kád állott. A kád mellett állt a kemence, amibe nekem kellett rakni a szenet. Figyelmeztettek, hogy új lelket hoznak, aki rám lesz bízva, – a felügyelő a harmadik emeleten figyel és ha a lélek ordítozását odáig lehet hallani, megerősítenek állásomban, ha pedig a vezérördög hallja meg, még fizetésemelést is kaphatok. Tehát úgy csináljam a dolgomat, ha valamire vinni akarom.
Néhány perc mulva két ördöggyakornok hozta is már az új lelket. Mekkora volt meglepetésem, Clémenceaut, a francia miniszterelnököt ismerve fel. Fejjel lefelé befordították a szurokba, rátették a kádra a fedelet, amin csak egy kerek kis nyílás van a fej számára, aztán magamra hagytak vele, hogy vegyem gondjaimba.
Perc mulva megjelent a fej a nyílásban. A miniszterelnök úr arcán annak a mély impressziónak nyomai látszottak amit a szurok meglehetős magas hőfoka keltett nemes lelkében.
– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.
– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot, mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban, melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.
És egy nagy darab szenet löktem a kádfürdőkemencébe.
– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom… én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…
– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem dicső babérja alatt, mindhalálig!!!
– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a fedelet…
– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább ámbátor!!…
És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.
– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.
– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…
– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj… jaj.:
– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni, ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék félteni, rakom már a kemencét.
A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.
RÁGALOM.
Háztartási alkalmazott (benyit a szobámba): Hé, izé, hallja csak, valami Állkapocs Samu keresi…
Én: Köszönöm szépen, Marcsa kisasszony… (Magamban.) Állkapocs Samu… Állkapocs Samu ejnye, ki is ez? Ahá, tudom már… tyü, hát ez mit akar tőlem, hogy kerül ez ide? Hiszen ez az uriember, aki azt irta rólam az ujságban, hogy váltót hamisitottam, hogy bigámiában élek, hogy ujszülött gyermekemet vizbefojtottam és hogy kabátot loptam a Ligeti-kávéházban. Vajjon mit akar tőlem?
Állkapocs Samu (belép): Alászolgája.
Én (kissé zavartan): Mivel szolgálhatok?
Ő: Állkapocs Samu vagyok. Ön ismeri ezt a nevet.
Én: No igen, igen, de éppen azért, nem értem…
Ő: Uram, ön rettenetes bajt csinált nekem…
Én (csodálkozva): Én?
Ő: Ön, ön. És önnek meg kell mentenie engem, ha már belevitt a slamasztikába.
Én: De igazán nem értem…
Ő: Dehogy nem érti. (Emelt hangon.) Ön engem feljelentett rágalmazásért. Tudja ön, mit jelent ez? A becsületem forog kockán! A becsületem! (Orditva.) A becsületem!
Én (ijedten): Hát kérem… ön azt irta rólam, hogy izé…
Ő (emelt hangon): Hogy váltót hamisitott, bigámiában élt, csecsemőt ölt és kabátot lopott. Csak tessék egész bátran kimondani, én nem szégyelem magam. Igenis, ezt irtam önről. Ön pedig erre feljelentett engem rágalmazásért…
Én:… No igen, miután…
Ő (felemeli az ujját): Pardon, most én beszélek. Följelentett engem rágalmazásért, holott ön nagyon jól tudja, hogy mindabból, amit én önről irtam, egy szó se igaz. Ön egészen jól tudja, hogy nem igaz, mégis följelentett.
Én (tátott szájjal): Mégis?!!… Hogy érti azt, hogy mégis?!
Ő: Na hallja kérem, hogy hogy értem? Ha igaz volna, amit én önről irtam, akkor még valahogy menteni lehetne az ön eljárását. Akkor tudniillik nem fenyegetne engem az a veszély, ami igy fenyeget. Akkor a tárgyaláson az én ügyvédem bebizonyitaná, hogy mindaz, amit irtam, igaz, tehát nem követtem el rágalmazást – mire…
Én (naivan): Mire?
Ő: Mire fölmentenének engem, ugy-e? Ez csak tiszta sor. Ebben az esetben önre nem háramolna felelősség. De igy? (Fenyegetve.) Tudja ön, hogy igy, ahogy most áll a dolog, mi történhetik?
Én: Hát azt gondolom…
Ő: Ne gondoljon semmit, ön nagyon jól tudja, mi történhetik. Az történhetik, sőt egészen bizonyos, hogy meg is történik, hogy engem rettenetesen elitélnek rágalmazás miatt, talán be is csuknak… de a becsületemnek mindenesetre befütyülnek…
Én: De már megbocsásson…
Ő (emelt hangon): Ne szóljon kérem, nem lehet az ön eljárását menteni. Ön tudta, hogy nem igaz, amit irtam – mégis feljelentett. (Tremoló.) Hát eljárás ez? Hát emberség ez? Hát emberszeretet ez? Engem, akinek öt gyermeke van, akiket el kell tartani… engem, akit ön nem is ismert eddig, kiszolgáltatni a közmegvetésnek, a törvény durva szigorának, talán a tömlöcnek… De eltekintve a rettenetes következményektől, eltekintve attól, hogy gyermekeim koldusbotra jutnak, hogy feleségem megöli magát, ha engem elitélnek… eltekintve mindettől, mi lesz az én tiszta, folttalan, becsületes nevemmel?… Az atyám megfordul, ha megtudja, sírjában… (Zokogva.) A becsületem! A becsületem! (Ordít.) A becsületem!
Én: No, de igazán, én…
Ő: Ne beszéljen, ne mentegesse magát… Lássa be hogy ezt nem érdemeltem öntől, se én, se szerencsétlen családom, – lássa be, hogy meg kell mentenie engem… Ön nem lehet rossz ember, mint a többiek, akik kabátot lopnak, gyerekeket ölnek, váltót hamisítanak…
Én: No no…
Ő (legyint): Tessék csak hagyni, én ismerem az embereket, ilyenek azok! De ön nem tett ilyet soha, ön tehát jó ember… Ön nem tesz olyat, hogy romlásba dönt egy szerencsétlen, jobb sorsra méltó családot… Nem, ön nem képes erre, tudom… Éppen ezért jöttem fel önhöz. Holmi váltóhamisító kabáttolvajhoz nem mentem volna ilyen kéréssel, azt elhiheti.
Én (fejemet vakarva): Hát kérem… egy kicsit bajos a dolog… én szívesen visszavonnám a panaszt… de nyilvánosság előtt történt a dolog és így…
Ő (legyint): Tessék kibeszélni hagyni. Nem arról van szó, hogy a panaszt visszavonja, ezzel nincs segítve rajtam. Biztos felmentésre csak egy módon számíthatok…
Én: És az?
Ő: Úgy, hogy ön elismeri a váltóhamisítást és a többit, – ezt önnek meg kell tennie, csak így maradhat a lelkiismerete tiszta a furdaló vádtól, hogy tönkretett engem és családomat!
NYOMOZOM A DETEKTIVET.
Délben tizenkettőkor megyek haza. A szobaleány azzal fogad, hogy kerestek: – egy úr keresett, megkérdezte, hogy itt lakom-e, mióta lakom itt mikor szoktam hazajárni és hogy majd eljön délután.
Sikerült a szobaleány előtt nyugalmat szinlelnem, közömbösen azt mondtam, hogy jól van, köszönöm, – az előszoba jótékony félhomályában azt sem veheti észre, hogy elsápadok.
Gyorsan bemegyek a szobába, magamrazárom az ajtót, hogy egy kicsit összeszedjem magam és meg tudjam fontolni a legközelebbi teendőket. Az első és legfontosabb, természetesen, hogy innen azonnal el kell mennem, – de vajjon nem lesik-e már a kaput. A kávéházon keresztül megyek, aminek kijárata van az udvar felé, – esetleg egy kis álszakáll, az nem árthat. Bár személyesen úgy látszik nem ismer: legfeljebb személyleírása lehet. Mindenesetre meg kell tudni, befejezett nyomozás után küldték-e ki, elfogató paranccsal, vagy csak most van még folyamatban a nyomozás. Mert mind a két lehetőség más és más elhatározást követel részemről Ha kész elfogató parancsa van, akkor vagy rögtön elutazom, vagy jelentkezem, mielőtt rámteszi a kezét, ha azonban csak tartózkodási helyemet akarja kikutatni, hogy erről jelentést tegyen, akkor egyelőre elég, ha néhány hónapig ismeretlen helyen elrejtőzöm. Meg kell tehát tudnom, kicsoda a detektiv, hogy a rendőrségről van-e, vagy az ügyészségtől.
A kávéházon keresztül sikerült észrevétlenül lejutnom az utcára. Szerencsémre a harmadik házban lakik egy szinészbarátom. Odamegyek és elmondom neki a dolgot, azonnal leültet, maszkot csinálunk; fekete bajuszt és kis kecskeszakáll: így csak nem ismernek fel.
Visszamegyek a kapu elé. Nagyon nyugodtan és megfontoltan kell viselkednem – és főként a türelmemet nem szabad elveszítenem. Felcsengetek, hogy kerestek-e, vigyázva, hogy felülről ne láthassanak meg. Eddig még nem kerestek.
A kapuval szemben van egy kis kávémérés: ott ütöm fel a hadiszállásomat. Tótosan beszélek a pincérrel, most jöttem vidékről, még nincsen lakásom, majd itt fogok ebédelni.
Valahányszor ismeretlen megy be a kapun, várok öt percet, aztán átmegyek, fölcsöngetek, hogy nem kerestek-e. Csak ne tünjön fel a dolog.
Végre öt órakor délután egy alacsony, sárgafelöltős ember jelenik meg: otthonosan lép be a kapun, nem áll meg a címtábla előtt, fölfelé tart. Néhány perc mulva már jön is vissza. Érzem, hogy ez az. Megnézem, merrefelé tart – átfutok, gyorsan fölcsöngetek. Két perccel ezelőtt keresett ugyanaz az úr.
És most kezdődik a hajsza. Az utca végén látom meg a detektivet. Befordulni készül éppen egy boltba. Megállok a bolt előtt – mikor kimegy, bemegyek, megkérdezem, nem ismerik-e ezt az urat. De igen, szokott ide járni, a nevét nem tudják.
Este, egy vendéglőben, végre rábukkanok. A sarokban húzódik meg, egyedül egy asztalnál. Oldalt leülök, vacsorát rendelek és figyelem. Semmi feltünést nem találok egyelőre a viselkedésében. Most már meg kell tudnom az igazat. Lopva, hogy ne vegye észre, a ruhafogashoz megyek. Megnézem a kalapját. B. N. monogramm van benne. Ezen a nyomon indulok tovább.
Fizet, indul. Várok egy kicsit aztán megyek utánna. Sarkában vagyok, sötét utcákon keresztül kisérem. Arsén Lupinre gondolok, a sok detektivregényre, amit olvastam, de nem jut okosabb az eszembe, mint a régi és kézenfekvő módszer: utánnamenni, megtudni, hol lakik.
Ötödrangú szállodába megy be. Kikérdezem a portást. Annyit tud róla, hogy valami könyvügynök. A szívem megdobban. Agyafurt emberrel lehet dolgom, precizen és a legmesszebbmenő óvatos sággal dolgozik. Miért éppen könyvügynöknek adta ki magát? Általában a detektivek vidéki borkereskedőknek, kataszteri hivatalnoknak, adóellenőrnek szoktak bemutatkozni. Arról ismeri meg őket az ember. De ez alaposan dolgozik és eredetien. Könyvügynök! Persze, a könyvek révén akar a közelembe férkőzni. Rettenetes. Ugylátszik, a hurok szűkülni kezd a nyakam körül.
Szobát bérelek a szállodában, lefekszem. Reggel ott leskelődöm az ajtaja előtt. Mikor kijön, félreugrom. De meglát. Meghökken: lerohan a lépcsőn.
Végem van! Most a rendőrségre megy. Ha nem vagyok ügyes, most elvesztem. Az önfentartás ösztöne erőt ad. Kocsiba vetem magam és utána!
A pályaudvarra megy ki. Jegyet vált Pomázra. Borzasztó, ez az ember mindent tud. Hogy nyomozhatta ki, hogy tiz éves koromban Pomázon voltam egyszer. Pomázon adatok vannak, esetleg okmányok is gyermekkori életemről. Ezek bizonyosan mind ellenem szólnak, a modern pszichológia elméletei szerint bünözésre való hajlamaim bizonyítására. Alapos munka, annyi szent. Meg kell előznöm, együtt kell érkeznünk Pomázra.
A folyosón leskelődöm. Nem lát meg, azt hiszem, ha csak nincsenek tükröző készülékei, – de lehet, hogy lyukat fúrt a falon keresztül és azon vizsgál. Biztosan.
Pomázon sikerül előre leugranom a vonatról. Elbújok egy házikó mögött. Néhány perc mulva látom, arrafelé rohan. Sápadt, izgatott. Érzi, hogy nagy munkája befejezéséhez közeledik. Nem rejtőzhetem tovább, még egy pillanat és meglát. Hiába minden – elvesztettem a játszmát. Hogy is győzhettem volna? Legjobb, ha megadom magam, akkor talán rá tudom venni, hogy ne vasaljanak meg.
Elébetoppanok. Megáll. Rámnéz.
– Megadom magam, – mondjuk mindaketten egyszerre. Aztán ő folytatja:
– Nem birom tovább detektiv úr. Két napja próbálok menekülni. Jobb, ha bevisz, legalább megtudom végre, mivel vádolnak.
Leveszem az álszakállamat. Ő is. Felderül az arca.
– Kovácsik úr? Hát nem emlékszik rám?
– A Pomázi Könyvterjesztőtől… Két évvel ezelőtt hoztam azokat a detektivregényeket… Gondoltam, már kiolvasta őket és vesz egypárat az újakból. Már kétszer kerestem a lakásán…
Most aztán itt állok és nem fogom megtudni soha, miért keresett volna a detektiv, ha csakugyan detektiv lett volna és keresett volna.
IGAZGATÓ ÚR.
(Ábránd.)
Igazgató (bejön a helyiségbe. Mindenkit ünnepélyes izgalom fog el, áhítattal hallgatnak el az emberek és szívdobogva várják, hová fog leülni. A kártyások szórakozottan dobálják a lapokat, legjobb szeretnék abbahagyni és odasompolyogni valahogy az igazgató úr közelébe, de restellik bevallani. A kiszolgáló személyzet halk jelszavakban intézkedik. Az igazgató nem néz se jobbra, se balra, szigorú és megközelíthetetlen arccal, összehúzott szemmel egyenesen egy sarokasztalhoz megy, leül, gyors fejbiccentéssel honorál néhány mézédes mosolyt, aztán egy ujság olvasásába merül, jelezve, hogy ezért jött ide és semmi más óhaja nincs)
Első Oszlop (habozás után feláll, megnézi az óráját, mintha menni akarna, aztán meggondolja magát és odalép az Igazgató úr asztalához. Rosszul palástolt izgalommal): Megengeded, kérlek?
Igazgató (felkapja fejét, megnézi. Aztán kegyesen): Tessék.
Első Oszlop (leül. Ordítva): Pincér! Nem látja, hogy az Igazgató úr itt van? Micsoda rend van itt?
Pincér: Azonnal, kérem alássan, már megrendeltem a rendes italt.
Második Oszlop (a másik szobából, ahol kártyázott, kisompolyog és lassan odaódalog az asztalhoz. Fesztelenül az első oszlophoz): Szervusz.
Első Oszlop: Szervusz. Ülj le.
Második Oszlop (az Igazgató úr felé): Megengedi?
Igazgató (szigorúan megnézi. Aztán egy kemény mozdulattal): Tessék.
(Most komplett a társaság, a terem minden részéből irigyen és áhítattal nézik őket, nem mernek közeledni, mert tudják, hogy az Igazgató úr legföljebb a két Oszlopot tűri meg maga mellett, másokat egy fagyos és lesújtó tekintettel szokott elintézni, ha meg merik szólítani, vagy kérdezni merik. Igy szoktak ők ülni azokon az estéken, mikor az Igazgató úr megtiszteli a helyiséget, hármasban, megközelíthetetlenül, a hírnévnek és tekintélynek és komolyságnak szigetén.)
Első Oszlop (torkát köszörüli. Könnyedén): Beszéltél a miniszterrel?
Igazgató (kis gondolkodás után): Beszéltem.
Második Oszlop (könnyedén): Nevetséges, amit akar tőled, – természetes, hogy csak úgy lehet a dolgot elképzelni, ahogy te méltóztattál mondani. A miniszter hamar be fogja látni ezt. (Legyint és óvatosan nézi az igazgató urat.)
Igazgató úr (gondolkodás után, röviden): Remélem.
Első Oszlop (könnyedén): Természetes.
Második Oszlop (szintúgy): Hát persze.
(Szünet. A terem feszülten figyel, de egy hangot nem hallanak a szigetről.)
Én (bejövök a terembe. Meglátom a szigetet. A szívem dobogni kezd, hirtelen elszánom magam és lábujjhegyen, észrevétlenül, oldalról megközelítem az asztalt. Egy darabig szívdobogva és félénken álldogálok, aztán mekegve az elfogultságtól és kínosan vigyorogva megszólalok): Pardon – szabad?… (Tétova mozdulattal mutatok az egyik székre).
Igazgató (elhűlve a merészségen, meredten bámul rám. Nem is felel.)
Első Oszlop (kínosan): Tessék?
Én (fülig pirulva): Hát… hogy szabad egy percre… helyet foglalni… úgy gondoltam… (Vigyorgok.)
Második Oszlop (lesujtó tekintettel, egyben csodálkozva, felhúzott szemöldökkel): Ja – leülni? Tessék. (A két oszlop egymásra néz. Az igazgató mereven maga elé, keresztül a fejemen.)
Én (leülök az ülés legszélére, mint aki minden percben hajlandó felállani, ha szólanak. Tisztelethelyet hagyok az ülésen, mint a kérvényekben szoktak, ahol a papirt majdnem üresen hagyják csupa tiszteletből.)
(Kínos szünet. Ülök és zavartan vigyorgok.)
Első oszlop (az Igazgató úrhoz): Bizonyos vagyok benne, hogy a miniszter nem is gondolta azt komolyan, hogy másképp is lehet, mint ahogy mondani méltóztattál.
Igazgató (fagyosan): Remélem.
Én (udvariasan nevetek, mintha az Igazgató úr egy nagyszerű viccet mondott volna): Hát persze… nagyon jó… már hogy is gondolta volna… nagyon jó… (Nevetgélek, de aztán elhallgatok, mert senki se nevet. Hosszú, kínos szünet.)
Második Oszlop: Nem arravaló ember a miniszter. Nem gondolod, kérlek alássan?
Igazgató (szünet után): Esetleg. (Nagy szünet.)
Én (hogy valamit mondjak): Én is úgy gondolom, hogy nem arra való. Másféle hivatáskörben megfelelne… a képzettségénél fogva… (Szünet. Alázatos mosollyal): Nem tudom, igazat tetszik-e adni ebben… (Szünet.) hogy más hatáskörben… képzettségénél fogva… (Szünet. Köhögök.)
Igazgató (az Első Oszlophoz, határozottan): A miniszter más hatáskörben sem felelne meg, mivel rossz államférfinek tartom.
Második Oszlop (legyint): Természetes.
Én (pirulva és alázatosan): Pardon. Nem úgy értettem, hogy milyen államférfi… hanem, hogy a képzettségénél fogva…
Igazgató (az első Nagymesterhez): – Sehogy sem felelne meg, mert…
Én (zavartan mosolyogva): Pardon… félre tetszik érteni… nem azt kérdeztem, hogy milyen államférfi… hiszen ezt… (szerényen és kedvesen) Igazgató úr, mint teljesen korlátolt és hozzánemértő ember nem állapíthatja meg – hanem, hogy a képzettségénél fogva…
Igazgató (rámnéz, nem hisz a fülének, azt hiszi, tévedett. Keményen): Hogy tetszik mondani, hogy a miniszter korlátoltsága?…
Én (pirulok-pirulok zavaromban, alázatos mosollyal): Jaj. Istenem, dehogy… nem tetszik érteni, olyan bután fejezem ki magam… (előzékenyen magyarázva): úgy értem, hogy izé… hogy az Igazgató úr… hogy ön; (meghajtva magam felé zavaromban) mint teljesen korlátolt és tehetségtelen ember nem is itélheti meg azt, hogy a miniszter milyen államférfi… hanem hogy a képzettsége…
Igazgató (az Első Oszlophoz): De hogy mondja kérem? Nem értem. Hogy a… miniszter…?… Pardon, nem értem… hogy ki a teljesen…
Én (egészen odavagyok zavaromban. Hebegve és vigyorogva): Hát izé… az Igazgató úr… úrnak tetszik lenni… úgy gondoltam… nem tetszik érteni?
Igazgató (sápadtan emelkedik, megdermedve néz rám): Hogy én – hogy mi vagyok én?
Én (felállok. Zsebredugom a két kezem, hangosan): Ja, maga! Hogy maga mi? Egy egészen ostoba és tehetségtelen, nagyképű fráter. (Megfordulok és zsebredugott kezekkel, ráncigálva indulok a másik asztal felé, mire hangosan a pincérhez): Tóni – egy feketét!