LUK A HÁZOLDALBAN.
Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, a mellyel velejár a komoly hozzáértés s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem mestere, annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig vezetnek a hóban, ott eltünnek és nincsen, a ki többé rajtuk eligazodni tudjon. Másrészről ismét a házat kell tekinteni, mert a kiásásra nem minden ház alkalmas. Míg a vertfalu ház egyenesen arra született, hogy kiásassék, már a vályogépület ezen czélra kevésbbé jó. A vályogot téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt s lám, azonnal kész a veszedelem. A házbeliek fölérzenek, puskára, vasvillára kapnak s előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek kiméletet. A téglafalu ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát – ebben megállapodhatunk – a vertfal, a melyet az ásó könnyen bont és bontása zaj nélkül történik.
Most még mi kivánatos? Kivánatos, hogy a szél ne a tanya felé fujjon, hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert ha a szél arrafelé fuj, a merre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint a milyen a kutyának. Az ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt és fölkiabálja a gazdát. Van ugyan, a ki a kutyát megtudja szelidíteni, sőt be is rugatja pálinkás kenyérrel, mint például a malaczot szokás, ha lopják. Mert a malacz is ordít, ha bajt érez s ha éjszakának évadján czipelik, ellenben ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a kutyában is, a melyik így megcsendesedik, van a melyik néhány darab zsírbasült kenyérért elfelejti kötelességeit.
Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell menni. Leginkább a tiszta szobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éji tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember a ködmönét levetve, csöndben lebuvik a lukon. Ez lehetőleg kis ember, mert a kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán, adogatni kezdi ki a holmit.
A tiszta szoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránkint szerződik be s így nő tömeges nagyra, mígnem egyszer csak sok-sok tornyos párna és dunna van a tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekinteni, mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek s van-e gazdaasszony, a ki a finom tollat meg nem becsüli?
Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi élete társául.
No és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lukon az éjszakai emberek, a kocsira hordták, a mely az uton állt s elmentek vele. Nagy csapás ez, bár azonnal észre sem veszik. De a mint másnap valaki mégis benyit a tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut át a pitvarba:
– Rablók, rablók!
Hát hiszen kiabálhat már, a mennyit csak akar, az már nem használ. Az asszony bejövén s az eladó, a hogy a romlást látják, sírva fakadnak. Im az Ágnes leánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára fölváltja e düh. Átkozódik és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, a kik csak ezt a rosszat tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kiván, egészen a hólyagos himlőtől kezdve. A gazda is bejön s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiui mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzük inkább a nevén a dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mást mit is tehetett volna egyebet.
– Persze most sem csinál kend egyebet, – támad rá az asszony haragjában, – csak a fejét vakarja.
– Bolond vagy asszony, – mondja rá Sóspál, – mikor én a fejemet kivülről vakarom, akkor az belülről gondolkozik. Aztán ha nem vakarnám most, hanem verném a falba, akkor jobb volna tán? A luk akkor is csak ott volna a falon.
Ez igaz, ebbe apránkint az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik: mikor a nyom után mennek. Sóspál János így a nyomokon menvén, eljut a hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már össze vannak keveredve a nyomok, a hogy a szekerek a havat járták. Mert hiszen nemcsak annak van esze, a ki csapásozik, hanem annak is, a ki ez elől védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. A hol juhféle van a kéznél, igen könnyü. Néhányszor átterelik a nyomok fölött a falkát s nincs többé ember, a ki rajtuk eligazodni bírjon. Juhász, gulyás vagy csikós az ötújjon szerzett holmit a földbe is elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát, ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest vagy falkát. Így hát Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül és bekocog a csendőrörshöz.
Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal. Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám az őrsön ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság, szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal s haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol sóhajt s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is nedvezni kezd.
A tanyába érnek és a katonák megnézik a tett helyét. A lukról megállapitandó, hogy czigánymunka-e vagy parasztmunka. Két csendőr lóra ül és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot:
– Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön.
Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a havas világban. Mind bejön a tiszta szobába s megáll a luk előtt. Biz ez jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. Így nézik és beszélgetnek mondván:
– Hejnye, hejnye…
A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelel. Az ördög vigye el az ilyen szivart.
– Pipával szolgálhatok, szól Sóspál, van egy tajtékpipám… azaz, hogy hiszen azt is elvitték.
Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek közül egy sem az «igazi». Azt meg lehet látni; különösen meglátja ő, a kinél rendőrnek való szeműbb embert egész életemben nem láttam.
– Hát valamennyien itt vannak mán? kérdezi.
A gazdák körülnéznek maguk között.
– Nem, mondják – még hibázik egy, a Fejedelem Ferencz.
– Talán messzi lakik?
– Nem a, csak itt van mingyárt a tanyája. Nem tudom, hogy nem gyün.
A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az ember, rövid a lába. Utóbb csak beér. Lassan zökken a szobába a küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy szeretik magukat magosítani. Mint a többi ő is rábámul a lukra. A zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig; Fejedelem kezében forog a sapka.
– No embörök – mondja a főhadnagy – hát álljunk itt körbe, aztán tanácskozzunk. Hogy merre keressem én most már ezt a holmit.
Ezt persze szivesen meg is teszik. Úrral, fényes katona úrral egy tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt mondja, egyedül Fejedelem Ferencz nem szólhat, mert feléje a főhadnagy a kör közepén éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél, mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak, semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A főhadnagy hirtelen sarkon fordul, Fejedelem Ferencznek a mellére üt a tenyerével és azt kiáltja rá:
– A kend padlásán van a holmi!
Fejedelem Ferencz nagyot csuklik s hirtelen rámondja:
– Kéröm szépen, ott.
A bőrtáskából láncok kerülnek elő és Ferencz kezére akasztódnak. Ő különben csak most, hogy a hideg láncz a csuklójára csavarodik, veszi észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának:
– Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott… Az ördög vigye el az eszit.