HOMOKBÓL ÉLŐK.
A mi a homokot illeti, el kell ismerni, hogy a homok különféle minőségű. Formájában külső tekintetre egyformának látszik ugyan, de a valójában és a tulajdonképeni minéműségében nem az. Így például más a közönséges homoksívány és más a közönséges sivóhomok. Más megint a nagyszemű homok. Nagyszemű homok van, de nagy homok nincsen. Olyan nem létezik.
Ha járatlan ember homoksíványon utazik kocsin s látva a lovak vergődését, a szót magában nem állhatván, mondja a kocsisnak:
– Ez már csakugyan nagy homok.
A kocsis féloldalt visszafordul az első ülésből és csöndes mosolyt tartogatván a harcsabajusz alatt, mondja neki vissza:
– A homok itt nem nagy uram, inkább nagyon is apró szöme van neki. Hanem hát az a baj, hogy nagyon is sok van belüle egy rakáson.
Gondoljátok talán atyámfiai, hogy nincsen különbség kishomok és mélyhomok között? Van. Vélitek talán, hogy csak olyan homok van, a melyik sárga? Nem, nem. Ez nagy tévedés volna. Nemcsak szőkehomok van, hanem a tájakon többféle tartózkodik és mélán nagy messzeségekre ellapul a feketehomok. Kedves ásványok ezek. Bennük a kedves virágok nőnek és ha a régiek szerint kölessel vetnék be: az olyan termést adna, hogy az irtóztató. Emígy azonban közönségesen a feketehomok a búzát kedveli, a szőkehomok a rozsot, továbbá a napraforgó olyan alkalmasra növekedik benne, hogy a szárát kerítés gyanánt karónak használjuk: mint czélszörű szögény embörök.
A sívóhomok és a homoksívány között mindenesetre annyi különbség teendő, hogy: nem egyformák. A sívóhomok ugyanaz, a mik az afrikai vagy pedig amazon ázsiai pusztaságok, a honnan a honnak elődei eljöttek, helyüket ott már a mindent ellepő homok miatt sehogy sem találván.
A sívány-homokot azonban egészen máskép keressük. A sívóhomok szél uralkodása esetén úgy repül, mint akár csak az a milliónyi szárnyasbogár, a mely csak akkor kerül látatra elő, mikor a Tisza virágzik. Eltemet mindent csak azért, hogy ő, a kőporladásból származott halott élhessen tovább. Azonban, ha nem hátrál előle az ember, megfoghatja. Fákat telepít rá és magokat vet bele. A síványon így létesül erdő és mező, a mezőkön a rideg baromból álló gulya, a gulya mellett a gulyás, a ki hason fekszik, úgy dudál. Ugyane helyen, azon a gyér füvön, a mely a síványhomokot megfogta, szerkesztődik a juhfalka, élén azon igen alkalmas férfiúval, a kiről már az oknyomozó történelem is megállapította, hogy: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra. Legelteti nyáját. Fújja furulyáját, Vígan éli a világát.
A domb. A juhász – ne higyjünk ugyan mindenben, a mi könyvben nyomtatva van – de a juhász mégis csak egyik dombról a másikra megy. Kénytelen vele, ha akar, ha nem, mert a homokpusztán a domb is vándorol. Ha megjön a honi Számum, akkor a homok repül. S miután a domb sem más, mint csupa homok, hát a domb is repül. Ma itt van s holnap amott. Nem csoda tehát, hogy a birka olyan könnyen eltéved: ilyen körülmények között bajos alacsony négylábon a határban eligazodni, amúgy sem látván messzire.
Azonban másfelé is van világ. A földek között némelyik helyen mély ágyakban széles folyóvizek úsznak a tenger felé, bár ki tudná felőlük megmondani, hogy elérnek-e csakugyan oda. Mindegy azonban, a vizek úsznak és viszik a homokot. Sokat visznek, az egyik víz sárgaszínű tőle, a másik barna. Hozzák messzi hegyekből. Törik és zúzzák, míg csak egészen apróra nem válik.
E tekintetben a vizek között különböző szorgalmatosságok tapasztalhatók. Az egyik víz, midőn ezen tájékra leér, már tökéletesen porrá törte a homokot s már csak iszap gyanánt teszi le a partok mellé ajándékul. A másik még nem ért rá így elkészülnie a munkával, az olyan holmit szállít, a mit úgy hívnak, hogy kavicsos homok. Ennek van értelme. Ez az igazi homok. Mert tudni kell, hogy a vizi homokban megint egészen más az iszaphomok és poszahomok, a melyek mind semmirevalók, mint a kavicsos homok. Bár ezt ugyan már a beszéd legelején is elmondhattuk volna. De nem volt rá érkezésünk.
Pedig az elejében ott kellett volna kezdeni, hogy mikor tavaszszal az idő kinyílik és a jég a vizek tetejéről eltakarodik, minden télen át alvó nép megmozdul, hogy életre keljen. Kőmüvesek, ácsok házépítők, útcsinálók, homokhajósok és homokkofák, homokfigura-csinálók, homokfuvarosok és talicskázók, továbbá ezen utóbbiak csikajai, melyek nem mások, mint a tulajdon fiaik, a kik a talicska elé ló gyanánt akaszkodván, segítik föl az apjuk terhét a meredek partra, mert hát én uram isten, úgy él a szegénység, a hogy tud, – de azt mondja meg most már bárki is, hogy hogyan éljen, ha a Maros nem ád homokot?
Ebben rejlik, hogy a világi élhetésben milyen előljáró helyen van a marosi homok. Persze semmi szó sem esne róla és semmi tekintet sem esne rá, ha mindig volna és kínáltatná magát. De nincsen mindig. Pedig csak ez a homok. E nélkül követ a földbe lerakni, házfalak tégláit egymáshoz ragasztani nem lehet. A ki más homokkal csinálja, félmunkát végez. Vagy magamagát csalja meg, vagy azt, a kinek dolgozik. A Maros azonban néha megköti magát. Nem hozza a kavicsost. Vagy ha hozza, ágya mélyébe derékaljul rakja, a hol nem lehet hozzáférni. Vagy pedig leteszi zátonyokon, de vizet terít rá, hogy nem lehet dolgozni belőle. Van eset rá, hogy szirtes helyekre viszi, a hol a kimosott part fala meredeken áll.
A dolgok így megvilágíttatván, térjünk át a homoki hajózatra, minthogy úgy is ráérünk.
– Ez ügön szenvedélyes hajózat – szokta felőle vélni Csábrádi Szilveszter, a ki ért hozzá, mert ezen hajózatban sántult meg, elütvén egy pénteki napon a gugorarúd – természetesen fölfelé való menésben – a lábát. Mily hiú az ember a csontjaira s egy rossz darab fa mégis erősebb. Különben kár pénteken gugorázni, másnap is nap lesz.
Itt ugyanis úgy kell ismét venni a dolgot, hogy a homokból élő magyarok nem irígy népek, hanem barátságban vannak a szomszéd torontáli ráczokkal s engedik, hogy a homok azoknak is adjon kenyeret. Ez úgy történik, hogy az üres hajókat fölfelé a Marosra rácz lovacskák vontatják s a rácz ovacskáknak ismét rácz emberek a gazdáik. Magyar ember ezt a foglalkozást nem vállalja.
Hogy miért nem, az szintén a kitudhatatlan ügyek közé tartozik. Talán azért, mert terhes nagyon, talán pedig azért, hogy a lovát sajnálja, mert annyi bizonyos, hogy olyan szomorú élete egy lónak sincsen, mint a hajóhúzó lónak. Lehet különben, hogy a dolgok alapjai mélyebben vannak elvetve. A különösen kegyelmes József császár úr ugyanis annak idején nem volt barátja a halálbüntetéseknek, a helyett különböző, dicsően országolt tartományaiból s egyéb földjeiből ide hordatta mind az akasztófára való gonosztevőket, hogy itten a különböző hajóknak fölfelé és lefelé való vontatásával töltsék idejüket, nyakuknál fogva egymáshoz lánczoltatván. Volt, a ki félesztendeig is kibírta, de leginkább felköszöntek a szolgálattal. Ha harmincz rabot egymás mellé fogtak, hogy lehúzzanak egy terhes hajót Szegedtől Titelig, odáig csak a fele jutott, a többi belepusztult a foglalkozásba. Lehet hát, hogy a magyar azért nem szereti ezt a mesterséget, mert régente becstelen emberek űzték; de ugyanebből látható az is, hogy a hajóhúzás a lónak se kellemes. Lábalván a parti vizet, gödörbe eshet: kitöri a lábát, ott pusztul. Ha pedig nem pusztul, a nagy iga mellett mégis csak úgy él, mint az angyalok: hol eszik, hol nem. Inni ugyan ihat eleget, mert annyira a vízben él, hogy csoda, hogy hallá nem változik.
De van eset rá, hogy a ló sem birja ezt a mulatságot. Azt mondja a régi vers, hogy Oh, mely keserves egy lónak élete, Húzás és vonásban telik el élete. A költőnek igaza van. De néha még a ló is kiáll a húzás és vonásból. Neki is joga van ahhoz, hogy azt mondja, hogy a mi lehetetlen, az lehetetlen. Elvégre a birka szelid állat, de néha még az is kopog körmével a fagyon. A ló pedig különb állat, mint a birka. Ezt a homokhajóvontató ráczok is belátják, ilyenkor nem akasztják a lovakat a hajóhúzó kötél elébe, hanem azt mondják a hajónak, hogy menjen fölfelé magától, a hogy tud. Ők maguk meg csak csendesen kázsélnak a parton a töltésoldalban. A kázsé a rácznál ugyanaz, a mi a magyarnál az aszongya, a hogy a magyar aszongyázik, akként kázsél a rácz sógor. Alkalmas dolog ez nagyon tavaszi időben a parton, különösen, ha valami uszadékfából tüzet rak mellé az ember.
Ilyenkor azt mondja például Baráczius Illés kormányos és bokorgazda:
– Hát gugorázzunk, a jó reggelit neki.
Mert akármi történik, a hajónak fölfelé kell haladnia. Mert az a homokhajó nemcsak azokat tartja el kenyérrel, a kik belőle élnek, hanem ha az a hajó, meg a másik, meg a harmadik, negyedik hajó nem hoz homokot, akkor oda alá a városon megáll a kőmüves, a figuracsináló, a talicskázó a csikajával, meg a többi: Baráczius Illés tehát az egész összesség nevében rendeli el a gugorázást.
A mi a gugorázást illeti, az ismét nem tartozik a könnyebb mesterségek közé. Ez olyan munka, hogy ott két macskával kell dolgozni. Már hogy vasmacskával. Az egyik macska tartja a hajót. A másikat hosszú kötélre eresztve, ladikra teszik s eveznek vele fölfelé, a meddig a kötél engedi. Akkor kivetik a vízbe s ott hagyják. Visszamennek a hajóra, vivén a vasmacska kötelét magokkal A kötelet felkötik a gugorára, a végénél fogva.
A gugora vastag farúd, a hajó elején egyenesen áll.
Két luk van rajta keresztben, vagy pedig hat luk. Ezekbe kemény rudat dugnak. Most fölhúzzák az egyik horgonyt, a melylyel a hajó le volt macskázva. A hajó így fölszabadul, úszna lefelé.
– No most…
Az emberek mellel neki feszülnek a gugorarudaknak s hajtják, húzzák, mint a hogy a lőerőre való cséplőgépet hajtották a lovak. Így a kötél segítségével fölcsavarják magukat is, a hajót is addig a másik vasmacskáig, a mit a ladikokból kivetettek. Itt megállnak. Most az első vasmacskát teszik megint ladikba s viszik fölfelé, a meddig a kötél engedi Ott kivetik a ladikból, visszaereszkednek a hajóhoz s kezdődik az előbbi munka.
Ennél lassúbb utazás nincsen a világon. S megtörténik, hogy a víz erősen nekifeszül a hajónak s visszanyomja. Ilyenkor a gugora is visszafelé kezd forogni, a ki nem ugrik e idején, a rúdjával mellbevágja s a vízbe veti, vagy pedig a lábát töri, mint ez Csábrádi Szilveszterrel is történt.
Szóval nehéz a homokból való élet. Súlyos és szomorú. Hideg tavaszokon esőben járnak, vízben dolgoznak, a hajó gulibájába egymáshoz húzódva hálnak, de akkor sem mind. A homokhajó nem búzáshajó, hogy úgy volna az alja megcsinálva, hogy a víz bele ne szivárogjon, hanem abba belefolyik. Egy embernek a vízlapátolás a kötelessége éjjel is. E szigorúságokra mondta Tapodi Nagy Pista öreg homokhajóslegény:
– A homokhajózat nehéz dolog, de keveset fizetnek érte.
– Ez csakugyan így van – vélik az emberek elkomorodva.
Tapodi folytatja:
– De nem baj, mert itt az élelöm nem sokba kerül. Nem muszáj szalonnát vinni a tarisznyába. Olyan munka után nagyon jól esik a száraz könyér is.
Nono. Hát hiszen. De nem mindig van ez így. A hazajövetel más munka, bár akkor is kint kell állni minden embernek a kormányoknál, továbbá hosszú csáklyákkal ajánlatos vigyázni, hogy rendes vizeken tartókodjon a város felé való mentében a hajó. De hazatérve, a kikötés után mindnyájan mennek a gazdához, a ki különben is partkocsmáltató, ezt a hivatal így hozza magával. Együtt megy a hajó népe föl a partra, mert épen ott kötöttek ki, a hol kellett. Megvannak valamennyien, sem össze nem vesztek míg oda voltak, se semmi. Mert szabály, hogy a kivel oldottál, azzal köss. Már hogy a kivel eloldotta odafönt a parttól a hajót, ugyanazzal kössön is ki, ott, a hol meg kell állni.
A sáros és vizes emberek óvakodnak be a kocsmába, meghúzódván az asztal körül.
– No, möggyüttetök? – mondja a gazda. Ennyit kérdezhet, mert az övé a hajó.
– A víz hozott – szólnak a fáradt emberek.
Enni nem esznek, majd otthon esznek. De előbb itt a keresett pénzen osztozkodni kell. Kiki félliter bort hozat magának, a kormányost kivéve, a ki csak három deczit hozat, de literes üvegben s még beleereszt egy egész üveg szódavizet. Ő számol el a gazdával, ő osztja el a pénzt, kinek mi jár; ilyenkor több bort inni nem ajánlatos: fáradt embernél nagyon hamar a fejbe szalad. A minthogy igaz. Mert a többi alig ivott egy-egy pohárral, már hangosan kezd beszélni.
– Ha lármáztok, – szól a kormányos – nem számolok. Ha el nem hallgattok, ma nincsen pénz. – Igy csönd lesz hamar, mert a pénzt haza kell vinni, várják.
Újabb csapat vonul be az ajtón, igen csak csöndesen telepedve le más asztalhoz. Ezek más hajónak, más gazdának az emberei.
– No, hát tik? – kérdezi a korcsmáros.
– Hát münk? – mondja egy, a vállát vonogatva – hát münk…
– Möggyüttetök?
– A víz hozott…
– Hát aztán hogy áll a sorotok?
Hallgatnak kissé. Kis vártatva azt mondja egyik:
– De jó, hogy még nem ég lámpás.
– Minek még égetni? – kérdezi a korcsmáros. – Nem akar itt a padlón gombostűt keresni senki.
– Nono – feleli amaz. – Hiszen épen azért. Olyan jó sötét, pénzkéréshöz való idő van…
– Mi az, te? Hát a gazdátok?
– Nincs itthon. Elutazott. Nincsen, a ki fizessön. De nyolczunknál sincsen több hat krajczárnál… Hát mondom, ha szíves lönne adna kölcsön.
– Mennyi köllene?
Csendesen feleli az ember a sipkából.
– Hát úgy tíz forint elkelne. Vállaljuk közösen az adósságot.
A másik asztalnál osztják a pénzt. Koronák, forintok csörögnek az asztalon, bor fölött vannak, imitt meg emezek meghúzódva ülnek, mint árnyak feketélnek az esti szürkeségben.
A korcsmáros hozza a tízforintost. A kezében tartja. Azt mondja:
– Ha mindnyájan vállaljátok az adósságot, nem adom oda. Közös lónak túrós a háta. Ha egy vállalja odaadom.
– Hát vállalhatom – szól a kormányos és elveszi a pénzt. Azután azt mondja: – Kisebb pénzbe nem volna, kéröm?
– Nem nagyon. A kicsit elvitték, a nagy mög elfogyott.
No ez már vidámabb beszéd. Ahogy a lámpát meggyújtanák, emezek a nincsetlenek is hozatnak néhány félliter bort. Elfogyán, a kormányos azt mondja:
– Hát majd fizetök is – azzal nyújtja vissza a tízforintost a korcsmárosnak, hogy adjon vissza belőle.
A korcsmáros ránéz. Azt akarja mondani, hogy talán az ördög bújt belétök, de azután nevetni kezd; az emberek is, az egyik asztalnál úgy, mint a másiknál, nevetni kezdenek, hogy valóban, milyen furcsaságai vannak az életnek. Csakugyan. De hát némi derüre joguk van e görnyedt vállaknak is.