KOLÓNIA-ÉLET.
A hó már egy hete esett, igen csunya világ volt kint, a barákban azonban boldogok voltunk, mert ezen a napon ép pénzfizetés történt. Minden katona megkapta a maga egy forint nyolcz krajczárját, azonfelül a postapatrol díjai is kidukáltak ezen a napon: tizennyolcz krajczár aki Bisztriczáig; harminczhat krajczár annak, aki Savin Lakat tetőig járta a havat. Egy egész csomó arany volt a barákban, némelyek készülődtek, hogy a Csarsiába mennek elváltani, hogy azután osztozzanak. Találgatták, hogy mit fog érte adni a török, mert az ázsiója minden nap változott. Volt aki már hozott egy kulacs olcsó pálinkát s kinálta a bevetődő török katonákat, akik bámulva nézték a fehér fenyőfaasztalokon a drága szép pénzek heverését. Nekik ilyesmivel nem kedveskedik a szultán, még a nevenapján is csak egy-egy ezüstpénzt adat, bár hiszen ők is igen messzünnen valók, még messzebbről, mint a magyarok. Egész az Ázsiából, a czédrusok alól, a Kaukáz lábai mellől s némely része, a fekete, még távolabb hazából. No, nem sok gondja van rájuk a szultánnak, gondolták, de nem mondták sohasem s viselték békén tovább a rozsdás puskát, ki kóczmadzagon, ki szíjjon, ki anélkül, mert hiszen nem a madzag határoz, hanem a puska.
Pénz volt eszerint s ez mindig kellemes, bár itt lent nem nagyon lehetett rajta mit venni. Ennivalóra nem kellett, mert az volt elég, az albán csárdás bora fekete volt, mint az éjszaka s keserű, mint ez az egész Novi-bazár, ellenben nagyon szép faggyúszaga volt neki, mert kecskebőrben tartották. Az se kellett hát. A legények vettek egy lóhátfát két hatosért, amit úgy ingyen hordtak le a Vakuf erdeiből a törökök, azzal fűtöttek keményen s ki-ki gondolkozva ült a padokon. Sok ideje volt még némelyiknek s azon gondolkozhatott, hogy mikor telik le.
A nyolczvanhatosok voltak a legvígabban, mert már nyolczvannyolczban járt az idő s tudták, hogy ők azonnal hazamennek, mihelyt a hatos szám megfordul és kilenczest mutat. A többieknek több idejük volt, némelyiknek oly sok, hogy tizenhat manipuláns nem birná kiszámolni: mennyi. Ezek még csöndesebbek voltak, olykor sóhajtott egyik-másik, mely után még jobban hallgattak.
– De jó volna – vélte egy legény – ha így, ahogy vagyunk, ránk szakadna a Rajnovics.
Jó nagy hegy volt ez a Rajnovics.
Többen hozzászóltak a dologhoz. Némelyik nem kivánta, volt olyan, a ki nem bánta volna, de ha már szakad, úgy szakadjon, hogy egyszerre vége legyen mindennek…
– Nem ér ez a beszéd semmit – mondta egy másik – csak mindhiába szakgatjuk egymás szívét. Jobb lesz, ha átmegyünk a Csarsiába a fekete csirkékhez.
Az indítványt elfogadták. A csirkék ugyanis nem voltak csirkék, de feketék voltak az istenadták, egyébként csehek vagy németek, vagy morvák, vagy az ördög tudja jobban, hogy mik voltak. Annyi bizonyos, hogy onnan felülről kerültek le, mint fényes csillagai az első bosznia-herczegovinai női zenekari társaságnak, a kiváló muzsikáló elit csoportnak, mely szerencsére nagy dobbal és czintányérral működött s a nagy dobtól és czintányértól nem lehetett hallani, hogy mit zenéznek a kisasszonyok. Hat kisasszony volt ott, meg egy gyerekleány, a ki e bűnfelhőben, mely orozva és váratlanul csapott le a katonakolóniákra, olyan volt, mint a cseppentett tiszta harmat a bürökvirág mérges kelyhén. Azután ott volt a főnök úr, a direktor ur, a Herr von Srausz, a ki fezben járt s piros öv volt a derekára kötve, mintha most jönne egyenesen Szudánból.
Sok ilyen csudálatos existenczia él a katonákból az okkupált részen. A koloniás katona rendszerint pénzes katona, nem azért, mintha valami nagyon sok pénzt kapna, hanem mert amit kap, nem tudja elkölteni. A konzulátusok oltalma alatt aztán jöttek az énekesek, vagy akrobata-társaság, vagy ledér leánytruppok, a kiket már mindenünnen kitiltottak, hát végül megérkeztek Novibazárba. Azután órakereskedések ügynökei s ez hasznos dolog is, mert legalább egy órát visz haza szolgálatából a legény. Vándor fotografusok is belőlük élnek, mert ilyesmire is telik pénz. Ott ugyan nem vásárol a garasain senki extrasapkát vagy eféle dolgot, mert nincs a kinek a kedvéért tenné.
Így hát a csarsiába mennek a fekete csirkékhez. Van ott már sok vendég, mivel a muzsikálás és éneklés délután kezdődik.
A korcsmáros rendszerint szerb ember, ezúttal azonban egy morva, a ki a szolgálati idejének letelése után ott maradt s el is gazdagodott. Egyébként egész rendes helyiség az asztalokkal és székekkel. A szék ugyanis nem valami gyakori dolog ott, inkább csak kőből rakott padok vannak a fal mellett, a mit együgyű túlzással kerevetnek nevez a török. Ülnek már az asztalok körül. Szerb kereskedők, a kik az európai viseletből már átvették a felét, de még sárga papucsot viselnek s tökéletes bolondságnak tartják a mellény begombolását. Továbbá néhány világiasabb gondolkozású török, már csak annyiban török, hogy mohamedán, de amúgy szerb a neve, szerb a beszéde s egész töröksége abban van, hogy az igent mikor inti, nemet int, a nemet mikor mondja, igent int; mikor küld valakit, a kezével úgy tesz, mintha hívná, ha hív valakit, a kezével úgy tesz, mintha küldené. De erre büszkék nagyon s minden évben elindul e csúf hegyek közül néhány száz Mekkába s az út alatt el is pusztul fele az értetleneknek.
Jönnek egyre-másra a katonák, szalutálva a főőrségnek, mert az éppen szemközt van ezen az egyetlen utcáján Priepoljénak, a hova a mi katonánk betehette abban az időben a lábát. Ma is aligha van különben, mert ez török föld s csak arra van engedelme a királynak, hogy az útszéleken táborokat tarthasson. Jönnek a train-katonák, kik folyton azt zengik a nehéz sarkantyús csizmákban, hogy nincs még veszve Lengyelország (poki mi zsijeme…) és hogy ugyan ki lophatta el a héten a raktárból az új nyeregbőrt. Jött a pék, a kolónia egyetlen pékje, ki is nem kenyeret sütött, hanem a vámnál lefoglalt británikákat árulta garasért a bakáknak; jött a postaőrmester, a kinek oly fehér parolija volt, hogy fekete posztót kellett tenni a csillagok alá, hogy a fehér posztón a fehér csillagok látszhassanak; jött a katonalevélhordó, a katonakéményseprő, jött az egészségügyi altiszt a káposztáskéssel, a ki vagy okarinán játszott – vagy pedig megborotválta az embert öt krajczárért; jött bascsausz Ibrahim, a hídőrség parancsnoka török részről, a ki már hét éve szolgált s még mindig nem tudta, hogy mikor megy haza Anatoliába s a kit a bimbasi örökké valami kaszárnyafogságra vetett s ennélfogva sohasem volt a kaszárnyában; jött a pikszmahher a nagy veres orrával, a mely éjszaka, ha megnyomták, állítólag világított, – szóval jött mindenki, a kinek jönnie kellett és örömre gerjedt a Herr director von Strausz, hogy ily módon fölkarolják a művészetet.
A banda szólni kezdett és a nagy dob buffogott s az ódon hölgyek kaczér pillantásokat vetettek szerteszét. Mindjobban jött a katona s különféle italokat rendeltek, ki-ki pénze és szokása szerint. A szerbek olyan pálinkát ittak, a melyik égett a pohárban s ezt valami igen jeles virtusnak tartották, mert büszkék is voltak reá nagyon, mások ellenben limonádét ittak, mely soha czitromot nem látott, ismét mások albán bort, mások magyar bort, mely utóbbi nem volt ugyan jó ott, de drága volt s ez okból sokan kedvelték… A banda szólt. Az volt akkor a nóta, hogy: «Túri vásár sátor nélkül, mit ér a lány turnür nélkül» – ezt gyönyörű szépen verték ki a nagy dobon, a mely mellett a többi hangszerből mi sem hallatszott. Mikor szünet volt, szét ültek a Herr von Strausz asztalától a lányok s mindenik keresett pártfogót. Talált is. Sűrű szivarköd és hangos lárma volt a hosszú szobában.
Volt ott egy sáppadt legény, regruta-altiszt, a kit a harmadik korosztályból soroztak be, amidőn már azt hitte, hogy éppen nem kell katonának s ez okból már menyasszonya is volt neki otthon. Azonkívül más asszonyt nem ismert odalent. Most a Strausz úr bandájának egyetlen tiszta tagja, a kis fekete csibe, mintha megtalálta volna, hogy ki mellé üljön, ezt kereste meg. A legény odább húzta a poharát s akkor egymás szemébe néztek szomorúan.
– Ne féljen – mondta halkan a lány – én nem vagyok olyan mint a többi.
– Én sem – felelte a legény.
Amodább már nagy zaj volt, kacsalódtak, nevettek, kezdődött a török-magyar barátság, minek következtében egy legény nagyot ordított. A tulsó török-asztal ugyanis szívességből átküldött neki egy pohár italt. Szép sárga ital volt, lenyelte egy hajtókára s azután látta, hogy nem bor volt az, hanem rum szódával. A törökök nevettek, utóbb a legény is nevetett, s ez általános vidámságban megkezdték a tánczot. A kisasszonyok egyrésze föltette a nagy dobon a kérdést, hogy: «… mit ér a lány turnür nélkül», a többi tánczolt. Bevetődött néhány daliás cserkesz-tiszt is, mely oknál fogva bascsausz Ibrahim az asztal alá merült hirtelen. Szép magas legények voltak ezek, aranyos kucsmákban s hadilábon áltak a Koránnal, már a boritalra vonatkozólag. A csárdásba bele is álltak azonnal és csörögtek a réznyakú kardok, minek láttára bascsausz Ibrahim fölmerült az asztal alól. Bizonyosan úgy gondolkozott, hogy most már ők quittek.
Egyszer aztán hosszú kiáltás hallatszik az utcza tulsó oldalán. Az őr kiáltja a Gewehr heraus!-t.
– Kilencz óra – mondják az emberek – gyerünk.
– Hát már hogy volna kilencz óra? – mondják mások az üvegek körül.
– Nem hallja kend, hogy kiáltott a poszt?
– Nem azért kiáltott ám az fiam, – inti az öregebb a tapasztalatlant.
– Hát?
– Hát mert a lábára hágtak – nevet amaz.
De pedig fujják azonnal a takarodót. A népség fizet, sebesen távozik, de némelyek ott maradnak. Több van már a fejekben, mint kellene s kimondják, hogy csak azért sem. Ezek a zászlóalj vadjai, a daczosak. Az ezrednél az a furcsa szokás állt, hogy a ki otthon rossz volt, büntetésből letették a novibazári zászlóaljhoz. Ily módon szép társaság került össze. Egy csapat lefokozott altiszt, továbbá hosszabb börtönt ült legények, meg olyan sarzsik, a kik «konstatálva» vannak. Ez az utolsó stáczió a lefokozás előtt.
Az őrség tisztje elunja várni, hogy mikor mennek már haza. Azonban hátha nem hallották a czapistrángot. Parancsot ad hát a trombitásnak, hogy nyissa ki a korcsmaajtót s fujja el nekik a küszöbről a takarodót. Ez Georg Tóthot, a konstatált frájtert olyan dühbe hozza, hogy a szolgálatban álló szent emberhez teljes erővel vágja a sapkáját.
Az őrség közbelép.
Másnap csend van a barákokban. Tóthot le fogják fokozni, a kitünő lövőt, a ki ötszáz lépésről öt golyóból mindig beküldött négyet a mozgó figurába. Szomorú eset az ilyen.
Délután már meg is jön a parancs, amelynek kiadásához utoljára áll oda Tóth frájteri minőségben. Onnan lassan halad be a szobába s leveti a zubbonyát, hogy lefejti róla a csillagokat.
– Nem sajnálja, Tóth?
A konstatált katona egykedvűen felel:
– A piros bojtot el nem vöhetik tőlem. Azt sem, hogy én vagyok a legjobb lövő a batalionban. Ezt mög – s ledobja a földre a posztócsillagokat – hagy vögyék. Nem evvel gyüttem én ide, hát nem is köll neköm evvel mönni haza.