A KÖZIGAZGATÁSI VÁLYÚ.
A birkaköröm erősebb, mint a vas, mert a vas, ha egyszer elkopott, el van végleg kopva, a birka körme azonban újból kinő. Így történt, hogy a község külső határában a nyájak elrontották a vályút, mivel a nyájak ivásközben beleálltak lábaikkal a vályúba s bár mint volt ez a vályú hozzáértő mesterek tudománya szerint vassal vasalva, csak elkopott. Kilyukadt az oldala. A nyájak ezt szomorúan vették tudomásul, mert e lyuk folytán nem maradt meg a víz a vályúban, hiába merte tele a juhász.
Így persze nem maradhat a bürge és a juhász, be is üzent egy arrajáró embertől a községbe, hogy elromlott a vályú.
– No – mondta a biró az üzenetvivőnek – ez furcsa.
– Hát hogy elromlott a vályú.
– De magam láttam biró uram, erősködött az ember. Megmutatta a juhász. Olyan lyukas az, mint a Bodárovics Jóczó ködmöne. (Jóczó ugyanis a hivatalos koldus a faluban s ez okból lyukas ködmönbe kell járnia.)
– Hm, – vélte a biró – az nem elég. Az nem numerus, mivelhogy kelmed ma még nem hivatalos ember.
– Ma még nem, – esett beszédbe a hirhozó, megörülve igen nagyon annak az egy szónak, a mit politikából ejtett ki a biró. – Azonban a mit látok, azt csak látom.
– No igen, – hagyta rá a biró és méltóságosan legyintett a kezével. Ő könnyen legyinthetett méltóságosan, mert ő volt a legnagyobb úr a községben s az ilyennek mindenféle illik. Ha Bodárovics Jóczó legyintene így, elvennék tőle a lyukas ködmönt s csak a jó isten tudná megmondani, hogy miből építene akkor tornáczos házat.
– Hanem – mondta legyintés után a biró – ide hivatalos szem szükségeltetik. Mert ez hivatalos dolog. Ennélfogva köszönjük kendnek a hiradását, a többit pedig majd elintézi a község.
A községháza nagy szobájában ott ült mind a hat esküdt a padokon. Öt élt belőlük. Szerezsán Milos pedig aludt. Ez nem is állt föl, de a többi felállott, mert a biró most olykép nyujtotta ki a balabbik keze kisujját (suta volt az öreg), mint mikor kiküldetésbe szokott rendelni hivatalos személyeket.
A kiküldetés… Szép dolog az, az a kiküldetés. Jóformán ez a legkedvesebb az egész világon. Magyarország fele abban utazik manapság, azon oknál fogva, hogy a kiküldetésnek hátránya nincsen, ellenben vannak előnyei, mik napidíj néven neveztetnek és summa summárum számoltatnak el. Nem lehet hát csodálni, hogy a hat esküdt közül fölállt azonnal az öt eleven. Nem lehet csodálni annál inkább sem, mert az ő évi fizetésük a körségnél kétszáz forint, ellenben a megválasztásukra hatszázat költenek el. E szerint némileg érthető az esküdtek fölállása, kik is a biró felé fordulván, kérdő tekinteteiket reá szögezték (ismét kiveendő Korankter Lyuba, a ki bandzsal s ez okból nem néz oda, a hova akar. Csak oda nyul.)
Azt mondja a biró:
– Esküdt lészen kiküldendő a vályú tárgyában.
A segédjegyző azonnal föl is jegyzi, hogy esküdt küldendő ki a juhfalkánál kilyukadt vályú tárgyában.
Erre így szól Drága Milos esküdt:
– Nem jól lesz az az írás.
– Már miért? – kérdezi a biró, ama híres Obálics Obrád.
– Mert esküdtek kellenek oda, nem pedig esküdt – mondja Drága Milos. – Egy ember nem ember. Hivatalban.
Obrád biró a föltámadt zajt olykép csendesiti, hogy kopog az asztalon a pipája makjával. Mikor eziránt rendbe jönnek, szól megint lassú szemrehányással:
– Egy ember, egy ember. De egy embernek két szeme van. Két szem eleget lát azon a vályún. (Ez czélzás volt Korankter Lyubára, a ki sanda létére sohasem tudott egyenesen a szolgabiró szemébe nézni. Már pedig az egyenes tekintet adja meg a becsületet, különösen, ha még a szemöldökét is egyenesen szúrásra fésüli az ember.) – Ennélfogva Drága Milos kiküldetik, hogy nézze meg, igaz-e a vályú hiresztelt kilyukadása.
Most már nem bánta Milos, ha elmarad a második hivatalos személy. Kiment, befogatott a forspontos kocsiba, azon hazahajtott s megrakván magát tarisznyával, kulacscsal és dohánynyal, útnak is eredt ki a pusztára.
Most, hogy a községi forspontos lovai megindultak Drága Milossal, azonnal gyorsabban halad a történet. Milos ugyanis aznap kiért a falkához, megdeputálta a vályút és belátta, hogy abból már soha többé ivóedény nem lesz. Ezt elvégezve, letelepültek a juhászokkal, kártyáztak egy kicsit. Milos nyert három juhsajtot, meg egy fekétére szívott pipát. Másnap pedig bevitte megint a forspontos és Milos jelentést tett a birónak a vályú mibenállása tárgyában.
– E helyett újat kell csináltatni – intézkedett a biró és azonnal elrendelte, hogy árlejtés tartassék a helyszínén. Azért a helyszínén, hogy jól odamérje az itató kutak közé az ács. Továbbá azért a helyszínén, hogy ott csinálja meg az ács és ne kelljen külön fuvarral kiszállítani. Takarékosan kell bánni a község vagyonával – vélte a biró. Mert ha gazdag is a község, csak elfogy a vagyon, ha nem kimélik. A helyszínén továbbá azért is, hogy – különben senkinek semmi köze az indokoláshoz.
Az árlejtés meg is tartatott. A biró volt kint meg két esküdt s el is vállalta egy mesterember az új vályút. A leghíresebb ács volt az a környéken, de talán a világ minden ácsai között, pedig közöttük oly kiváló emberek is voltak, mint szent József. Ez a bizonyos, a kiről most szó van, a Vélity Pája nevezetű. Ő például a gerenda oldalára ragasztott ötforintos bankót egy szekerczecsapással úgy levágja onnan, hogy sem a gerendának baja nem esik, sem a bankónak.
Fogadásból szokta ezt csinálni, a ki nem hiszi, próbát tehet vele, ha van kidobni való ötforintos bankója. Ilyen ember Válity Pája, a ki elvállalta a vályút tizenhét forintért, két forintért pedig a rávaló vasalást. Ezzel aztán másnap visszajöttek a biróék s rendben volna minden. De ép mikor a napidíjakat utalványozzák egymásnak, mondja a biró:
– Baj van, mert a régi vályút pedig el kell újra árverezni.
E czélból harmadnap újból kimentek s negyednap visszajöttek, miután Válity Pálya megvette a régi vályút nyolcz hatosért (tisztán csak a szép nagy szögek kedvéért, a mik benne vannak. Mióta a sátoros czigányokat pusztítják, nincsen valamirevaló kovács az országban). Ezt így most már tökéletesen eligazították, hetednapra pedig kiküldték Jakoblyev Isza esküdtet, hogy nézze meg, vajjon csakugyan maga Válity Pája csinálja-e a vályút. Mert az nem járná, ha valami értetlen emberre bízná ezt a munkát. No, ez az óvakodás körülbelül fölösleges volt, mert a hogy Jakoblyev Isza kiment, látta, hogy csakugyan tulajdon maga Válity Pálya dolgozik ott, készítvén szorgalommal a régi vályúból az újat. Isza ebben meg is nyugodott és referált otthon, hogy Válity csakugyan maga dolgozik.
Ily szorgos gonddal készült a vályú s igazán nem lehet panaszkodni, hogy a közdolgokban nincs meg a kellő ellenőrzés, mert a biró az örökké alvó Szerezsánt is kiküldte egyszer, nézné meg, hogy micsoda bádogokkal boritja Válity a vályú külső falait. Fontos kérdés ez, mert például fényes bádog ilyen helyre nem való. Abban bámulja magát a birka, mint tükörben szokás és elfelejt inni. Szerezsán nem talált semmiféle hibát odakint, mert a bádog, a melylyel Válity odakint dolgozott, nem volt fényes, sőt rozsdás. Szerezsán másnap hazament, jelentést tett s egyben tudatta, hogy holnapután alighanem ki is mehet már az átvevő bizottság, mert akkora készen lesz a vályú.
Obrád biró ezt tudomásul vette, azonban úgy okoskodott, hogy ilyen alighanemes jelentésre nem lehet intézkedni. A község vagyona elvégre nem arra való, hogy egész bizottságokat küldjenek ki egyszerre s úgy lehet, nem is lesz kész akkora a vályú. Ez okból még egyszer kiküldötte a pusztára Okotics Szimót, hogy tapasztaljon mindent körül. Inkább egy embernek fizessék a napidíjat, mint négynek. Szimó kiment, Szimó bejött s jelentette, hogy csakugyan át lehet már venni a vályút. Kész van és Válity Pája olyan büszke rá, hogy ki sem lehet mondani. Erre aztán kiment az öttagú bizottság harmadnap s nem negyednap jött be, hanem ötödnap, mivel némi áldomást is csináltak és vissza is nyerték azonnal Válity Pájától a tizenkilencz forintot.
Most már van vályúja a birkáknak odakint a pusztán s két-három esztendeig semmi gond arra nem lesz. Obrád biró bölcsesége így elintézte a dolgokat. Gyorsan és ügyesen, a közdolgoknál szükséges és köteles ellenőrzéssel ment a munka. Mindössze a számadásokban tünik fel kissé ez a kiadási tétel:
Egy nagy új vályú a pusztai falkához… 107 frt 40 kr.
– Százhét forint? – kérdezi a szolgabiró, mikor egyszer beletekint. – Nem sok ez, biró úr?
– Hát – mondja a politikus Obrád – vannak olcsóbbak is, főbiró úr. Ezt azonban Válity Pája csinálta, híres ács… a ki a bankót úgy levágja a gerendáról, hogy semmi baja nem esik.
Obrád annyira jólelkű ember. Dicséri Páját s magamagát nem említi. Pedig ő is le tudja vágni a bankót (a nélkül, hogy előbb a gerendára kellene ragasztani).