KATALIN-BOGÁR.
A jáczintus már kinyílt az ablakban régen s ma szent Katalin bogarat is találtunk. A korai meleg nap szülötte ez, a napé, a mely kikölti és előbujtatja. Kissé gémberedett volt szegény, de a szobában nagyhamar vidáman emelgette szárnyai korálltakaróját s ismeretséget kötött a belső állatokkal. János, a ki behozta, nem sokat ad a bogár-férgekre, de ezúttal mégis megörült neki.
– A mi napunk se kutya – mondta. – A ki Afrikában süt, truczczmadarat nevel, ez mög Katalin bogárt.
– Mit, János?
– Truczczmadarat. A truczczmadár, vagyis magyarul nyarga, lakik az Afrikában és tojásait homokba rakja és az nap ott azokat, kikőti.
János e tudományát aligha az iskolából meríté, hanem inkább valamely állatos bódé elől. Mindegy, így is csak szép az s János megbökvén ujjával gyengén a bogarat, gyorsabb mozgásra ősztökélte.
– Röpködj no, majom.
De nem röpködött, hanem csendesen mendegélt az abroszon. Lassan kerülte meg a hamutartót, a mi nagy dolog lehetett neki. Egyszer el is unta s fölmászott reá. Mi lehet ott. Szétnézett s nem volt kedvére való a hely, különösen egy darab papirszivar, a mely még füstölgött. A Katalin-bogarak bizonyára nem dohányoznak. Hirtelen lejött, csuszva a nikkel rovátkátlan lapján az abroszra. Most megint gondolkodnia kellett (mert buta az ilyen újszülött kis bogár), hogy merről jött s merre menjen. Nyitogatta a takaróit, ami olyforma lehet náluk, mint mikor az ember gondolkodva a haját borzolja. Végül mégis a helyes útat találta el. Egy darabig az abrosz sárgás virágain lépkedett, de a midőn a piros részre ért, megint csak megállt. Bajos ez nagyon. Hogy menjen valaki annyi sárgából egyszerre annyi verességbe?
Ez ismét nehéz tépelődés volt. Egyszer vissza is fordult, de azután a kietlen veres tenger szélére ment s aggódva tekintett rajta végig, hogy vajjon látná-e a túlsó partot. Hja, hol van az. Egy egész araszszal tovább. Ki látna el egy araszig, mikor ő maga nem nagyobb, mint két gombostű-fej.
Szerencsére segítségére érkeztek a belső állatok. A belső állatok hárman vannak s két fajra oszlanak. Az egyik fajban aztán megint van két alfaj. Még az őszről maradtak meg a szobákban s azóta beczéző gonddal őriztetnek, mint ritkaságok, egy légy s két szunyog. Ebből az egyik alacsony, a másik ellenben sokkal magasabb termetű.
Mindhárman védett személyiségek. A légy házunk legye, a szunyogok házunk szunyogai. Nem bántanak senkit. A nap legnagyobb részét a padlaton töltik, a hol vékony fekete vonalkáknak látszanak. Csak ha napfény van, bujnak elő s este a lámpa köré jönnek.
Tapasztalt állatok ezek, a kik már a második szunyogöltőt élik keresztül. A világért sem szállna el a lámpa fölött, ellenben tudja, hogy a külső tejüveg oldalán melegedni lehet, a nélkül, hogy megégne. Ilyenkor úgy látszik, hogy lábszárait nyujtóztatja. Rúg velük, hol egyikkel, hol a másikkal, míg mind a hatra rákerül a sor. Nem tobzódók, kevéssel megelégszenek, a szikvizes bor csöppjeit szeretik s e tekintetben izlésük különbözik a légyétől, a ki megint a sör bolondja.
A légy egyéb tekintetben is egészen más. Kissé szemtelen, de ez, mint örökölt baj, megbocsátható. A két szunyog állandóan a dolgozóban tartózkodik s teljesen negligálják a füstöt. Tél közepén, mikor átlag a szobák melegebbek, mint ilyenkor, a csupasz falon tartózkodtak, most a képek alá bujnak s egész nap hírt sem hallani felőlük. Ellenben a légy végig jár mindent, most itt van, a másik pillanatban a konyhában. Úgy látszik, úgy tud ügyelni az ajtónyilásokra, mint a ki-bejáró macska. Mindenfelé elmegy, de onnan mérgesen száguld el, ahol rányitják az ablakot. El-eltünik a virágok közé, de evés idejekor föltétlen előjön s ilyenkor kihívja maga ellen a legerősebb kritikát is. Valószínűleg tudja, hogy nem bántják, máskép nem volna ily önhitt. Odáig vitte már, hogy töbször emelkedett fölé valamely pohár talpa, hogy aztán zsupsz: voltál és nem leszel. Mégis mindig megkímélve maradt az ilyen sorstól. Hadd éljen. Ő az egyetlen azok közül, a kik kortársai voltak s ha tavaszig megmarad, csodálatosan bámult ős lesz ő az ifjabb generáczió előtt. A legyek társadalmában egy év egy századot képviselhet s ilyformán ez az izmos állat (mert légynek csakugyan izmos) egy letünt század szokásait viszi át az új nemzedéknek.
A tavasz pedig, mint jáczintus és katalin-bogár mutatja, már nem messze jár. A nap, téli elhajlásából egyre jobban emelkedve fölfelé, nap-nap után hosszabb látogatásokat tesz. Ez igen vidám helyzet. Mire pár hónap mulva megunjuk s védekezünk ellene, már el is felejtjük, hogy mennyire kedves ilyenkor. Az nagy élvezet, a tavasz jöttét lesni a nap forgásán. Ni, már a kulcstartóig szolgál a sugara, ni már a képig is bejár. Az a képráma sem ragyogott egy félév óta a napfényben. Nem csodálható, hogy ilyenkor sebesen jelen meg a légy, de még az esti világhoz szokott szunyogok is. Bizonyos, hogy egyik fajta sem kedves jószág, de most van bennük valami hírhozás, valamely üdvözlet, a mely sokkal többet mond, mint az utczán mászkáló fiatal urak világos keztyűi.
Így volt ép ezen a reggelen is, midőn a szent Katalin bogarát nálunk tisztelhettük. A veres tenger szélén megállott s tépelődött. Ekkor zúgva repült hozzá a becsillanó napsugár sávjában a vén légy s előtte leszállott a levegőből. Gyors lábaival előbb erre ment, azután arra, végül egyenesen a jövevénynek tartott. Ez meghőkölt, szegény. Pár napos létében, mióta nem tudni, mely virág oldalából, mely fal hasadékából életre került, ilyen gyorsan mozgó fekete egyéniséget ő még nem ismert.
Ki és mi lehet ez? Mit akar? Ekkor újból zaj hallatszik, vékony zizegés: jönnek a szunyogok, a kik közül rendesen a kisebbik jár elől. Szintén odatelepednek, a mint már ők szokták, aprózva a repülést, mint mikor gyorsfutásban megállni akar az ember. Kis ideig voltak így, nézve egymást idegen szemmel.
De akkorra a nap is odaért, egy sugár a falról lefutott az asztalra. Mintha a terítő vékony bolyhai is megrezzentek volna tőle örömükben, a midőn először végigsiklott rajtuk. A légy fonni kezdte az első lábait, majd a hátulsókat kapta fel s azokkal végig simogatta a pókszita szárnyakat. A magasabb termetű szunyog társához lépett s most mindhárman egyetértőleg közeledtek az ifjú jövevény felé. Valami néma üdvözlés eshetett köztük ekkor, mert a következő pillanatban egyértelmüleg haladtak előre s a vén légy bizton vezette kinálkozó kiflimorzsák karibdiszei között egy koczkaczukorhoz a szent Katalin bogarát.