ÖREG CSELÉD.
Valaha a tanyában télen is eleven volt az élet, bár télen a gazda a hosszú éjszakák és rövid, homályos nappalok elől a városba óvakodik. Kitekintés csak olykor van, ha a pinczében a borokat át kell fejteni, vagy ha a törkölypálinka főzése megindul. Az mindkettő fontos és érdemes dolog, gazda nélkül meg nem is történhet, de bizony máskor, téli időben heteken át sincs odakint mit keresni. De azért csak volt ott mozgás és élet, mert kint lakott Tóni, a kapás. Feleségestől, gyerekestül, lányostul.
A cseléd olyankor éli világát, mikor nincsen munka, legfeljebb rőzseaprítás, a néhány jószág ellátása, meg tisztogatás és rendben tartása a holmiknak, hogy ha már ilyen időben a gazdaság nem szaporodik is, legalább ne pusztuljon. Azonfelül aztán leölik a malaczot, ha van, mert ha nincs, akkor nem ölik le. Egy kis tort is szokás csapni. Másrészt ők elmennek másfelé torokra. Szombaton a lányok a szoknyákat vasalják, a miben vasárnap a csárdába mennek tánczolni. A gyermek az iskolába jár; reggel elmegy, csak este ér haza, ebédet ott tarisznyázván, mert távolos kissé az oskola. Este hazajön és akkor olvas a könyvből. A kapáshoz pedig emberek jönnek a szomszédból telektálózni. Vagy ő megy más felé. A szobába a padkára ülnek a kemencze mellé, annak a fala hátukat igen alkalmasan melegíti. Ott beszélnek mindenféléről, leginkább oly dolgokról, a mikhez nem értenek: mert a mihez értenek, azt úgyis mindnyájan tudják; az arról való beszéd fölösleges.
Ez azelőtt így volt, de most már nincs ebben a formában az állapot. A kapás felesége elhalt, mert nem volt élhetős s nehány gyermek is még apró korában ledugdosódott a földbe. Mások megházasodtak, ismét mások férjhez mentek, a legutolsó gyerek pedig béresnek állt. Ez nem egyszerre ment, ehhez az idők folyása volt szükséges s közben a kapás megöregedvén, ím, öregségére egyedül maradt. Maga lenne az egész tanyában, természetesen nem számítván a kocsist, kit kocsinjáró foglalatossága hol erre, hol arra hurczol, de amúgy is, ha otthon van, állataival tartózkodik egy födél alatt.
Ily öreg ember életének így egyedül a téli idők között mi haszna volna s neki miben lehetne kedvtelése? Ha jól keressük, bizony semmiben sem lenne. Csak úgy búsongna, lógna erre-arra, emlékezve a régi dolgokról, a taliánokról, kikkel hadakat folytatott régente s a Venécziáról, melyben szolgálta a császárt, mikor még Venéczia a némethez volt tartozandó.
De nem maradt még sem egészen egyedül, mert történt, hogy tanyára kikerült a Palkó. Szerfölött sajátságos életsorsú ember ez a Palkó. Valaha kereskedő volt, jómódú bőrkereskedő, amúgy származására nézve bolgár. Egy napon aztán tönkre ment, a boltot be kellett csukni s ő maga minden tartozását becsülettel megfizetni óhajtván, egy árva krajczár nem sok, de még annyi sem maradt a zsebében. Mindebbe egészen rendén belenyugodott és más foglalkozást keresvén, beszegődött cselédnek. Olyan bizalmas mindenesnek a ház körül, a ki rendben tartja az udvart, pinczét és fáskamrát, ért a piaczozáshoz, tud almát árulni és megnyúzza a nyulat. Ilyen életben volt azután hosszú és sok esztendőkön átal, dolgát mindig szorgosan és becsülettel végezte, kedvetlenségek és régi emlékek nem bántották; olykor beborozott s ilyenkor maga elé meredve a földre, gondolkozott és igen jóízűeket nevetett hozzá. Csak későbben, a mint öregedett, kezdte gyötörni a bánat; ekkor történt meg vele, hogy a pálinkához folyamodott s utóbb teljesen rabja is lett. Már nem birt elmenni az utczán a pálinkásboltok ajtaja előtt, hogy be térjen; húzta befelé a pálinkáshordók szaga. Garasait arra áldozta, az étel nem kellett, a legjobb úton volt arra, hog hamarosan elpatkoljon a bajában. Már hasznát se igen lehetett venni; ha korholták, nevetett; mennél jobban korholták, annál jobban nevetett.
Az öreg cseléd megmentésére nem mutatkozott más mód, minthogy száműzni kellett a tanyára. Ott pálinka nincs; ha van: lakat alatt van; hitelbe se lehet venni, pénz pedig a kezéhez nem jutott. Lehetett volna ugyan, hogy csak úgy belepusztul a méreg elvonásába, mint belepusztult volna magába a méregbe, de nem így történt. Elszokott a pálinkától, beleszeretett a tanyai kút édés vizébe, lesoványodott csontjaira apránkint húst is szedett s ma megint a régi, vidám, dolgos Palkó. A kúra teljesen bevált.
Ekép egy helyett két öreg van a tanyában s egy szobában ketten igen csak elférnek. Ők egymással szemben bizonyos kötelességeket vállaltak magukra, egyben bizonyos jogokat élveznek, mint a hogy ez dukál is. Meg van állapítva, hogy a szoba söprése, a lámpa tisztántartása mely napon kire tartozik. E dolgokban igen szigorú rend van. Például Palkó a szakácsné, ellenben az öreg Tóni a szobalány.
Ez úgy értelmezendő, hogy Palkó főzi az ételeket, ellenben az asztalt meg nem terítené magáért a kerek világért sem, miután az a Tóni dolga. Az ebédet egész rendben megfőzi a szabadtüzes konyhán s akkor Tónit fölkeresi:
– Kész az ebéd, igyeközzön teríteni.
S a vén ember, a ki valaha piemontiakat és francziákat szedegetett a szuronya hegyére, siet villákat tisztogatni az ebédhez.
Estefelé ujságot olvasnak, az öreg Tóni csak a fülével, mert másként nem ért hozzá. De Palkó fölteszi szemeire a komoly és nagy igazlátót s azon keresztül úgy olvas, mint a parancsolat. A kapás a padról, a melyen aludni szokott (szőlőpásztor-ember természete nem igen veszi be az ágyat) tünődve hallgatja, hogy ugyan olvassa-e, vagy ha olvassa, mikor olvassa az igazit?
Az igazi, a mit a kapás várna, meglehetősen nevezetes dolog volna. A dolgot ugyanis úgy kell venni, hogy van egy miniszter odafönt a Budában (valahol egész közel a király mellett lakhatik az), a kinek szokása, hogy szép papirosleveleket ád, de azonfölül aranypénzt is osztogat az olyan cselédnek, a ki egy gazda kenyerét eszi régidő óta. Hát már volt is a határban, a ki ilyesmit kapott, de ezeknek a szolgálati idejét a kapás mindig fitymálva emlegette, a miben neki egy kevés igazsága is volt. Mert hisz nyolcz évet, tíz évet szolgálni egy helyben: ez valóban csekély dolog az ő harminczegy esztendei szolgálatához képest.
S legkülönösebben pedig, hogy ezelőtt katona volt s különféle csatákban vitézkedett. A kapás nem ok nélkül tünődhetett hát azon, hogy ugyan miért nem tekint már vagy egyszer ő feléje is az a budai miniszter?
Az ujság azonban, a mit a Palkó olvasott elő neki, mindenről beszélt, csak erről nem, a mi előfordul a közönséges életben, mert hiszen Bodóné is mindenről beszélt, mikor a bor árát kérték, csak épen a bor áráról nem. No, ilyen épen az ujságlap is. Bár az újságlap, szegény, csakugyan nem tehetett róla, hogy az öreg Tóni dolgáról így hallgatni kényszerült. Bár Tóni dolgát egy időben már próbáltuk, írást is adtunk be róla, az obsitjával egyetemben, valami három év előtt, mikor ép gazdasági kiállítás volt itt, a hol öreg cselédeket is jutalmaztak. De bizony hiába vártuk, nem jött felelet a levélre, pedig Tóni azon huszonöt forintokból, a mik akkor esedékesek voltak, igen erősen szándékozott egy malaczot venni. De nem jött no, hát hiába, ha egyszer nem jött. Idő multával járni kezdtem az ügyet, de nem volt ott semminek foganatja. Irtam levelet föl az Egyesületbe, hogy hiszen ha más érdemesebbet találtak méltónak a jutalomra, az is nagyon jól van, de legalább az obsitját küldenék vissza. Mert azt szereti az öreg s vele együtt szolgált katonatársai már elhalván, ez a papir az egyetlen tanubizonyság arról, hogy annak idején nyolcz évet, hat hónapot szolgált idegenben, fegyverben.
Onnan ír azután szíves levelet Rubinek úr, hogy sem a levélnek, sem az obsitnak még csak a színét sem látták. Hát bizony az akta, mielőtt odaért volna, valahol elkallódott, a mi alighanem nem ezzel az aktával esett meg legelőször a szép Magyarországon. Valamely hivatalban tüzet gyujtott vele a kemenczébe az apró fa alá a szolga s nem jutott eszébe, hogy ezzel az aktával egy nála jobb és hűbb szolga téli malaczát tüzelte be.
Azonban hát: Isten neki, fakereszt. Az ilyesmi ellen nem lehet semmit sem tenni. Bár az öreg kapás aligha gondolkozott így. Talán vétek is: Tóniról rosszat tételezni föl, de úgy tetszett olykor, mintha sunyítva nézne rám. S bozontos ősz haja mögött a koponyában ilyféle gondolatok vannak.
– Ez is valami hírös tekintetös úr löhet; fölkezelte bizonyosan a pénzömet, de most eltagadi…
Mondani azonban nem mondta s valószínű, hogy az egész vélekedés is alaptalan.
… Karácsony hetében a kocsis üzenetet vitt ki a kapáshoz, hogy öltözködjön föl és úgy jőjjön be a városba. De úgy öltözködjön, hogy most újra sorozás lesz: régi katonáit akarja fegyver alatt látni a király. Az izenetre a kapás sejteni kezdett valamit s mosolygott. Palkó jólelkű nevetéssel kisérte; ő szegény egyebet nem adhat, ezt azonban boldogan adja.
Hát másnap bejött a kapás. Tisztára ki volt kefélkedve és borotválkozva a vén ember. Azután fölvonult a városházára. (Van ott a városházába egy másik nagy ház, ott a falon képben van a király, de olyan akkurátosan van benne a képben, mintha épen mostan akarna kilépni belüle.) Ott Tóninak több másokkal egyetemben odaadták a földmívelésügyi miniszter papiroslevelét rámában. És tenyerébe, melyet puskaagy, metszőkés, kapa egyformán keménynyé tenni segített, aranyakat olvastak. Ez nagy dolog volt. Az öreg beszédeket hallgatott, kézfogásokban részesült s végezetül mindezek annyira a lelkére szálltak, hogy teljesen elszótalanodva ért haza, már a városi házhoz, hóna alatt a szép rámába kötött papirossal.
Még otthon sem szólt. Csak mikor hóna alól a rámát kikapták s nézni kezdték, mikor az öreg cselédnek még öregebb gazdája is nézni kezdte és mondta neki:
– Te, Tóni a jó reggelét, ez már csakugyan szép dolog –
akkor a vén ember könnyei lassan megeredtek s boldogságában sírva könnyezett.
A mi pedig az ötven forintnyi aranyokat illetné, azok a mellényzsebben épen csak hogy megmelegedhettek, azok mentek a takarékba, ott is sürgős helyre, mert Tóni tavaly a vakarcsot is férjhez adván, némi adósságot szedett magára. A kép is csaknem, hogy itthon maradt, mert mondták Tóninak, hogy ne vigye magával, mert boldogságában az úton a kocsival hátha valahol megállnak s azután majd a ráma üvegje betörik. De Tóni oly sóvárogva nézett a képre, mit tőle elszakítani akartak, mint kedves játékára a gyermek szokott. Hát nem lehetett tőle eltagadni a képet, de különben igérte is, hogy gondját viseli s az egész úton kezében tartja.
Elmentek. Harmadnap újév lévén, Palkót hozta be a kocsi városba, mert szükséges, hogyha öröm ér egy részt, érje a másrészt is.
– No, hát Palkó, az öreg Tóni mit csinál?
– Hát, – mondja Palkó nevetve – mindig csak az új képet próbálja föl a falakra. Hogy hol volna legalkalmasabb?
– No, aztán?
– Hát még nem ért vele véget. Mert sehol se elég szép a hely. Mindig különbet keres neki.
… Úgy nézem, ha az öreg Tónin állna, még új házat építtetne a miniszter képinek.