BOCSÁNAT.
Mikor jöttek volna el éjjel táncz után a legények a bálból és haladtak volna a sötét homoki közökön át, a miket a holdfény elől beárnyékolnak az öreg szálas jegenyék, Kádár Vinczét csakugyan leütötték. Már hogy hogy történt, a felől senki sem tud semmit, annyi bizonyos csak, hogy egész délután kötekedett a Vincze, táncz közben kivette a leányokat a másik keze közül, másokra meg rátánczolt, estére kedve pedig valóságosan vesztit érezte. Bort locsolt a többire, a szivarját szivarszívó szopókába tette, aztán kiégette vele a másik ruháját, majd meg a bandával veszkődött. Értetlen volt a csárdás, (a városból került ki oda), nem igen tudta még magát viselni, nem hogy rendet tartani értett volna, de még azt sem tudta, kinek adjon hitelbe, kinek nem. No, bele is pusztult hamarosan, aztán elszármazott onnan, bár hiszen azért Kádár Vinczét csak leütötték még akkor éjszaka a közön. Ez már nem kötekedésből történt, hanem itt a harag meg a bosszú is beleártotta magát az ügybe, mert ha csak épen ingerkedésből állt volna a dolog, ott kapják közre a bálban a leányok előtt, s löknek rajta jó egynéhányat, hogy kilódúl s itt-amott beüti a fejét, a mely majd beforrt volna ugyan, de a szégyenítés is megtörtént. Vad dolog az ilyesmi is, de van olyan leány, a ki szereti nézni, mert voltakép elvadult formájában nem más ez, mint a hajdani tornajáték, ott is esett halál, itt is a szemtől-szembe való harczban, a mik egy pár tetszetős szem kedvéért vívattak ott, vivatnak itt. Azonban Vincze leveretése alkalmával alattomos volt az öldöklés, megszúrták, főbeverték, leütötték: vérbe nem fagyott ugyan, mert bár nyár volt, a vér akkor is csak megalszik omló állapotában, de mert a később jövők fölemelték, s vitték hazáig, fölzörgették a tanyát, ott azt mondta Vincze; – Jaj, édös szülém – azután pedig csakugyan és végkép meghalt.
Másnap a halál irányában mozogni kezdtek a pusztázó városi lovas katonák, a kik igen kegyetlen nagy csattokat tesznek azon szíjjakra, a miknél fogva a derekukra oldalazzák a kardot és a vastag kardok pengő játékot űznek, pengvén hol a sarkantyún, hol a kengyelek vasain. És járták körül a határt, keresvén azokat, a kik a holtat halottá tették. Többfelől szedték össze a fiatalabb népet, de nem igen akartak azok tudni a halálról semmit sem. Szokás tagadni az ilyesmit, sötétség volt ott is, sötétség a vizsgálatnál is, bár hiszen világító gyertya a törvény, a míg el nem fújják.
Láttak ámde a két pusztázó lovasok és mentek egyenesen bizonyos Hibás Szélpál Antal tanyájába, a Lőrincz gyerek végett. Megrettenve nézett rájuk Szélpálné, és azt mondta, hogy alighanem borzalom történt már megint és istentelenség. A katonák a Lőrincz gyereket keresték, anyja szíve vertében elállt, hogy miért is kereshetik, Lőrincz előkerült. Lőrincznek mondták: – Te is az ölők közül való vagy.
– Nem mondhatom – mondta Lőrincz és az anyjának a lelke örömében röpdösött, hogy lám, nem való a vád. De a kopott dolmányosok csak tovább feszigették ezt-amazt, hogy látták Lőrinczet velemenni a halottal, Lőrincz a tett helyen volt, Lőrincz is a halál elhívói között volt, botját azután megrettenve elvetette az útszéli szőlőbe, ott megtalálták, a meggyfabot finom pirosas hajába bele is vannak bicskával faragva a szö bötű, a lö bötű, továbbá a fö bötű meg a vö bötű, mely utóbbiak Frantzia Veronkát jelentenek, pedig tudvalévő, hogy Veron végett történt a halál.
Lőrincz fehérre válva mondá:
– Nem mondhatom… Nem tudhatom… Nem igaz ez a beszéd.
De a midőn az öregebb kopottdolmányos mondaná neki:
– Lélökre Lőrincz, odafönt is laknak
Lőrincz a beszédre feleletet adni valóban mit sem tudott.
Lőrinczet tehát vitték befelé a sarczolásba, urak közé, kihallgatásokba, börtönök falába, ló előtt.
*
Hogy az egyetlen fiú a tanyából ily gyalázattal teljes módon távozott. Hibás Szélpál Antal az ablakhoz ment és kinézett az ablakon. Azután az asszony zokogását sem tűrhetvén, az udvarra ment, hogy majd gondolkodásában a kerítésbe fogódzik, de jó is, hogy kiment, mert jött az ember, a ki ki volt küldve, hogy Vincze temetésére hivogasson. Sapka volt a fején, mert harmatos időben nyáron is elillik, továbbá rá is volt a fejére kötve a gyászfátyol, a használatos öreg fátyol, mely a Kossuth Lajos képén szokott békés időben tartózkodni a tiszta szobában. Hát mentek ők is a temetésre kocsival, csak a béres gyerek maradt otthon, az is sírt, mikor eljöttek, mert félős volt neki a hely, miután a kutyák már másfél nap óta nem úgy ugattak, mint máskor. Torkukból panaszos, üvöltő ének szállt a jegenyefák tetejei felé s volt pók, a mely ezen időben a padmalyról hirtelen eséssel egyenesen az elhurczolt legény ágyára ereszkedett. Pedig az igazsághoz tartozandók a pók, kutya, zöldbéka, ökörfarkkóró. Ennek is az egész szára teli van virággal az idén: majd meglátjátok, hogy ennél telebb tél nem volt a világon.
A kocsin az asszonynyal Szélpál elment, a halott tiszteletét végig megadták s amarra gondoltak, a ki – úgy lehet, hiába – a börtönt szenvedi és éli a sötét rabság szenvedéseit, akárcsak, ha a Sándor idejében állna a világ. Végig menték a temetőig a halott útját, szótalan. Szólni nem mertek, mert az ő kocsijuk volt a menetben az utolsó és tudvalevő, hogy temetéskor a halott lelke mindig az utolsó kocsi utasai fölött repked.
Félesztendőt vetettek össze-vissza odabe a városba a Lőrincznek azok az urak, a kik az igazságot a könyvekben keresik, hát egy este a tavaszi csatakba Lőrincz kiér a városból. Már épen csak hogy majdnem lefeküdtek Szélpálék, az asszony már neki is fogott, csak Szélpál nyüglődött az asztalnál borotválkozás irányában, mert ez szombaton történt, azaz hogy nem is szombaton, hanem szerdán, de utána ünnep következett, bár hiszen mindegy az úgy a maga valójában. Tehát Lőrincz hazaért s a kutya vakkantott elébe pár szót az udvaron, mondván: de rég láttalak, hé!
A legény nem sok ügyet vetett rá: a bugyolával, a mit a karjában tartott, a házba fordult s kissé meg is bukott a küszöbfán, mert idebent a városon még a börtönben sincsen küszöbfa, annyira kitanultak vagyunk mink itt a városon a világi életben. Hát bebukott az egyiken, be a másikon és ott állt szülei előtt. Sötétben haladván jó időt, kissé megkáprázott a szobabeli világosság előtt s alig bírta, Istennel köszöntvén, kimondani a jó estét. Mindkét szülő hirtelen örömmel fogadta a kivánságot, anya úgy, a hogy volt, sietett feléje, míg Szélpál előbb letette a borotvát és mondá:
– Hallod-e, Lőrincz?
– Hallgatom, apám – mondta a fiú.
– Mink azóta nazarénusok löttünk. Igazság nélkül itt senki sem tartózkodhat. Mondd mög, Lőrincz, benne voltál az ölésben?
Lehajtja fejét a fiú és hallgatott egy darabig, aztán szól:
– Benne.
Az apa szól:
– Mögszenvedtél érte?
– Mög.
Az anyja megrettenve húzódott hátra.
A czókmók, a mit Lőrincz a karjában tart és a miről okos észszel azt lehetett volna hinni, hogy a testi ruháját hozza benne haza, ekkor mozogni kezd és némi vékonyka sírás hang hallatszik az alacsony házban.
– Itt találtam a közön, az árokban – mondja Lőrincz. – Valaki oda kitötte. Jó szöröncse, hogy lábbal állította az árokoldalhoz, mert hogy esött az eső, már folyik benne a víz… Még belefulladt volna…
Megilletődések pillanatai ezek.
– Lélök helyött lélök – mondja csendesen az asszony és Lőrinczhez lép, hogy elvegye tőle a gyermeket. – Fönséges Jézus, a kezedet csókolom.
Hibás Szélpál Antal pedig a csülkös tányért, a miből vacsoráltak, az asztalon Lőrincz felé tolja. És a mellényzsebben kotorászván, tulajdon bicskáját nyújtja a véres kezű fiának, mondván a mindeneket megbocsátó szülői szívvel:
– Ögyél, Lőrincz…
Kis alacsony tanyai gerendás szobában a petroleumlámpás szelid szeretettel világít…