TALPAS ÚRI MÓDBAN.
Ha a kutyának sok a kölke, nem birja valamennyit kellő anyai gonddal fölnevelni, ennélfogva a felét elvetik. Ha hat volt, marad három, ha öt volt, marad kettő. Az elpusztultak a haláluk árán úgy építenek utat az élethez a megmaradottaknak. Ez általánosságban így van. De történnek kivételek is, mert az lehetetlenség, hogy kivételek ne történjenek, miután az ujjunk sem egyforma. A kutyák világában, a kutyai társadalomban a puli-kutya létezik ilyen kivétel gyanánt. Azt ugyan kicsi korában el nem dobják, hanem ott marad az anyja mellett, mindaddig, míg csak fel nem nő, hogy valamely embernél önálló foglalkozást vállaljon.
No, nagyra ugyan azért nem növekszik. Alig nagyobb, mint egy oláh sipka, de ha megnyirnák, akkor is csak a fele volna. Mert igen szőrmócz állat a puli, ő maga alig látszik ki a testi bundájából. Némelyiknek még a szeme sem látszik. Esős időben tele van ragadva sárral, földkolonczokkal a csunya kis jószág. A külső testállását tekintve, nincs is rajta semmi kedvelni való. Kiállításokra nem viszik, bár a mennyi esze van, nem is menne ilyen hiábavalóságokra. Neki ugyanis ez a kiváló tulajdonsága, hogy esze van.
– Több, mint némelyik embernek – véli róla a juhász, a kinek segítőtársa és munkás legénye az értelmetlen birkaféle népnek egybentartásában.
Hasonló módon vélekszik felőle a gulyásos ember is, a ki szintén pulikkal veszi körül magát, hogy nagy állatait, mérges bikáit a tágas mezőkön annak rendje szerint kormányozhassa. A nagyfajta kutyákról, komondorokról apránkint letelik a világ. Elvesznek és elfogyatkoznak. Régente kellettek a nyájhoz is, hogy az aféle kószabetyárt, a ki lóhátról lopta a birkát, leszedjék a lóról. Gulyához, méneshez is szükségesek voltak, éji harczokat víván ott a réti farkas ellen. De a lovon járó kósza betyár már elmult. A rétek elmulván, a réti csikasz is elmult. Ha nincsen panaszos, nem kell a biró, ha nincsen tolvaj, minek a perzekutor, a komondorok így apránként fölöslegessé váltak, csak némely tanyaházban tartanak még belőle egy-egyet magnak, egykori szép híréért. De a farkassal már nem kell háborúba állniok, az egykor a nyakukra vasalt szeges örvekre már semmi szükség sincsen. Azelőtt kellett ez nagyon, mert a farkas a kutyát a nyakánál fogva szokta elkapni. No de már nem jön le a farkas még az erdélyi országból sem. Mert a Maros partjain azóta megritkultak az erdők, nincsen már neki útja, amin át orozva leóvakodhatna jámbor alföldi pásztorok birkái után – szóval, bármit beszéljünk is, tény dolog, hogy a komondorok már csak czifraság gyanánt vannak, a hol vannak, ellenben a puli annyira szükséges, mint a falat kenyér. De drágább.
Mert a mi például a juhászos életet illetné, oda szükséges a szamár is. A szamár az elüljáró a birkák között, viszi a szűrt, továbbá a kanalat, bögrét, sót, paprikát, kenyeret, tarhonyát, hagymát, szalonnát egy zsákban, viszi olykor a juhászt a hátán s ha jó kedve kerekedik, úgy eltánczol a mezőn a birkák között, maga ordítván a tánczhoz a nótát, hogy azt nézni és hallgatni szórakozás meg gyönyörűség. És nem sok tartózkodik belőlük a föld hátán. Hosszú életűek ugyan, mert ritkaság az, ha csak minden ezredik ember látott is döglött szamarat, mégis kevesen vannak. És habár kevesen vannak is, mégis kint a mezőkön az értékük régi időktől fogva úgy van megszerkesztve, hogy két rendes, nyájjal járó szelid szamár együttvéve ér csak annyit, mint egy puli.
Van eset, hogy az úrféle is ráköti magát arra, hogy neki is kellene a szőlője udvarába egy puli kutya. Nem úrnak való pedig. Persze szerezni nehéz. Híre jár ugyan kint, hogy az a városi úr, a ki nemrég vett itt nem messze szőlőt, aztán nyáron át ide kijár, adna öt pengőt egy fia puliért. De az a hír csak úgy bemegy az embernek egyik fülén s a másikon kijön. Nem adnak rá sokat, vagy épen semmit sem. Legfeljebb nevetik.
– Mit kinlódik olyan dologgal, a mi nem neki való? Tartson agarat.
Azután hallomás volt a felől, hogy nem öt pengőt, hanem hetet is adna már. (Fiskális ember, telik a stemplibül…) De azért ezzel sem törődtek. Inkább szorgos gonddal ügyelnek a pulikra, a hol voltak, hogy el ne lopódjanak. Bár hiszen ilyen esetben bajos lopni, mert csak kiderült volna, hogy ki adta el a pulit a tekintetes úrnak és van törvénye a kampósbotnak meg a bicskának is. De mégis a pulikat most jobban szerették, kenyérhéjat többet vetettek nekik, ámbátor az ilyen szűk világban, a milyen most van, bizvást megeheti az ember maga.
Egy napon az úr, a hogy kocsin halad a szőlője felé, az útszélen a legelőn kisded birkafalkát lát, őrzi egy juhászlegény meg két puli. Szóba áll.
– Adjon isten.
– Adjon isten.
– Hát mire végzed, öcsém?
– Hát csak terelgetöm, hun erre, hun arra.
– Aztán hány ez a birka?
– Biz az nem sok, mert összevissza csak negyvenkettő, mert a többi eladódott – mentegeti magát a legény, hogy csak ilyen kis gond van rábizva.
Azt mondja az úr, bocsájtván a fulánkot a juhász szívébe:
– Sok ennyi birkához két puli.
A gúnyra a legény odaveti, hogy ő se maradjon alul:
– Talán maga az az úr, a ki kutyával akar keresködni?
– Nono – neveti az úr – nem akarok még vele kereskedni. Hanem az egyik pulidért adok tizennyolcz koronát. Az épen kerekszám kilencz ezüst forint. Hiszen ennyi bürgéhez elég egy puli, hallod-e?
– Hát az igaz – véli a juhászlegény – egy is el van velük. De hát nézze csak, egy testvér a két puli.
– No csak annak lesz jobb élete, a melyik a tanyába kerül. Mert ott a maga házában lakik, az étele kijár, meleg ételt eszik… No… hát tiz pengő, tiz ezüst forintos tallér kell-e érte?
A legény néz az úrra, a kocsira, a lovakra, szurkálja botvéggel a szikes homokot.
– Kétközben van már – gondolja magában a kocsis, pedig hiába gondolja, mert egyszer csak nagyot döf a bottal a homokba a legény és azt mondja:
– Nem eladó…
– Hát akkor gyerünk tovább – mondja az úr. – De ne felejtsd el, hogy a tiz pengő mindig itt van a puliért. Aztán azt se felejtsd, hogy ha a gazdád azt a negyvenkét birkát is eladja a többi után, akkor még az egy puli is sok lesz, nemhogy kettő.
A kocsi megindul, ezt az utolsó érvet ott hagyván gondul a legénynek. Hát hisz ez csakugyan, hogy csakugyan. Ez a falka úgy is folyton-folyvást vékonyodik. Egyszer csak elfogy. Azután tiz pengő. Sok helye volna nagyon, amúgy is az ősz bekövetkezvén. Csizma is elférne nagyon. Aztán a gondolatok világában fölbukkan egy tajtékpipa képe, a milyent bent a városban árulnak… A juhász egyszer csak nagyot kiált a kocsi után:
Meg is állnak, még vissza is fordulnak, tudják, hogy most már bizonyos az alku. Mikor megállnak a juhász előtt, a kocsis már azonnal szedi is elő az első ülés alól az üres zabos zsákot, a mibe majd beleteszi a pulit. A juhász szól a Talpasnak, a kutya előjön a juh mellől s néz az emberekre. A juhász fölemeli a háta bőrénél fogva s beleereszti a zsákba.
– No – mondja az úr – hát jobb lesz az így.
És a pénzt kiolvassa. Nem is papirpénzt, hanem ezüstöket. A puli nem vinnyog, de mozog a zsákban. Mit gondolhat ilyenkor a puli, tulajdon elárultatása felől? Ezt bizonyosan nem tudni. Elvégre úri kutya lett belőle. Ez bizonyára vigasztalja a juhászt is, mikor a kocsi tovább halad megint s ő egymagára marad a birkák közt a másik pulival.
Talpas elment, Talpast viszik. Nemsokáig ugyan, mert a hely nem messze van, a legelő oldalában, a szőlők szélén. Mikor Talpast a zsákból egy úritanya kerített udvarán kieresztik, első sorban szétnéz, hogy miféle hely az, a hová jutott. Egy pincsikutya meg egy vadászkutya barátságosan közelednek. Az első benyomások kedvezőbbé tétele céljából egy darab kenyeret hoznak a Talpasnak. A konyhából pedig valami meleg mosadékot. Sava is van, zsirja is van: ez jó. Nem is hagy meg belőle Talpas egy szikrát sem.
Most a gyermekek kezére kerül. Azok ajnározzák. Mindent elmondanak Talpasnak. Hogy a pincsi bent alszik a szobában, a Hector az ereszet alatt, a Talpasnak pedig háza van, rendes háza, fából készítve, belől szalmával kirakva, mellette egy csorba tál ivóedénynek, a mibe mindig friss vizet merítenek a kútból.
Ilykép a házban a félelem, hogy Talpas mint aféle vad pusztai bugris, idegenkednék az új helyzettől, teljesen megszünt. Talpas kezdte már másnap a kissé elhatalmasodott pulykafélét rendbeszedni s általán az udvarbeli ügyek után körültekintést mutatott. Pár nap alatt egészen megváltozott. Más világ ez. A hányszor a gazda eszik, annyiszor a kutya is. Különböző finom csontok, mert tanyahelyen leginkább csirkék, kácsák s egyéb gyenge lények evése szokásos. Talpas, mikor először érte langyos fürdő, utána olyan féktelen ugrándozásokat művelt örömében, hogy mindenek nevették s még az életúnt pincsi is kedvet kapott bohókás kutyajátékokhoz. Aztán megkefélték, szőréből a bozontot kifésülték, a szeme körül is lenyirták a szőrét, hogy jobban lásson. Talpason egyre jobban meglátszott az átvedlés, éjjenkint szorgos házőrzői szolgálatokat teljesített és az ételben duskálkodott.
Ez esték egyikén szintén vacsoráznak az udvarban az emberek, a kutyák az asztal körül. Jut mindeniknek étel, csont is, kenyérhéj is; almacsutka, kissé ütődöttebb szőlő nyalánkságok, a miknek Talpas ezelőtt a hírét sem hallotta. Szép szelid est volt, a falevél sem mozgott. Ekkor szinte libegvén a hold fényes sugárain, messziről halkan, szeliden pásztortilinkó szava hallatszik.
Talpas abbahagyta az evést.
A tilinkó csak szól, hol halkan, hol élesen, aztán nevet, majd pedig hosszú zokogásban elhal.
Talpas megugrik, vonít egy nagy csatakiáltást, körülszaladja az udvart, azután neki rohan a keritésnek, átugrik rajta a fák sötét árnya alatt, s az úri szolgaságból megy vissza a puszta rideg szabadságába, a hová a tilinkó szava menni parancsolta…