A KIS KADÉT.
A nyolczvanas évek második felében a zászlóaljunk lent állomásozott a török földön. Messze lent Herczegovina alatt, Novi-Bazárban, mint mondani szokás: az isten háta mögött. Nem igen törődött velünk senki, csak épen hogy szolgálat volt szigorú, de az itthon szokásos czopfokból alig volt meg valami. A török hadsereg, a melylyel együtt szolgáltunk, bizony ott a végeken nem sokra tartotta magát, láttam kivonult csapatnak kivont kardú tisztjét: csupa rozsda volt a kardja, mintha a föld alól ásták volna elő. No, a mi tisztjeink se nagyon parádéztak, ott általán nem is volt parádés egyenruha; a békeidő czifra külsőségei: díszkabát, csákó, teljesen hiányoztak. Némelyik tiszt fölhúzta a csizmáját, de a csizma füleit már nem dugta be a szárba, mivelhogy minek az ottan? Minek és kinek? Különben a legénység is csak úgy volt, még csak nem is borotválkozott, a kinek nőtt, hosszú szakállt eresztett s a húsz-huszonhároméves fiatalok csapata harminc-negyven évesnek látszott. Még olyan is szakállt eresztett, a kinek bajusza nem nőtt, ilyenformán elmehetett volna angolnak. Volt tiszt, a ki a kardbojtját végig beszegette sárga bőrrel, hogy kevésbbé kopjon, volt olyan is, a kié teljesen elkopott, a bojtjai helyett csak a nyele maradt meg, de mégis jó volt.
Mindezt különben csak azért beszélem, hogy elmondjam, hogy azon a helyen igazán nem voltak kényszerítő fölösleges kiadások. S a mellett a fizetés több volt, mint itthon. A legénység egy része nemhogy hazulról kért volna pénzt, mint szokás, hanem még ő küldött haza. A tiszt, ha talán némi adóssággal jutott is oda le, pár év alatt ott kifürödhette magát a bajból, ha az élet szekerén okosan ül. El lehet azonban mondani, hogy még sem történt meg ez egészen így. Abban a rendkívül nagy elhagyatottságban sokat korhelykodtak az emberek, többet, mint kellett volna. És hát a korhelykodáshoz valóságos úri szimbolum gyanánt kellett pezsgő.
A pezsgő…
Sajátságos dolog, hogy az úri mivolt akkor kezdődik el, a mikor előkerül a pezsgő. Még sajátosabb dolog az, hogy ez épen abban az időben a katonáknál volt divatos. Mert csak ezzel lehet dokumentálni azt, hogy valaki úr. A pezsgő-kultusz általán elterjedt minden országban mindazon csapatok tisztikaraira, a kik nem tartózkodtak az úgynevezett békeállományban. Bizonyos alapját meg lehet találni. A nem békeállománybeli csapatnál sohasem lehet tudni, hogy a holnapi nappal él-e még az ember, vagy pedig fölfordul valamely hegyoldalon: ennélfogva éljünk, a meddig élhetünk.
Odalent is lehetős terjedelmet vett a pezsgő. Pedig odalent drágább volt, mert az odavaló szállítása nehéz és költséges. De azért fogyott. Mikor eljöttünk onnan, a török helyőrség tisztikara egy darabig elkísért bennünket s ott a nagy havas hegyek aljában a Dzsélaznicza patak mentén pezsgős üvegekből dugókat durrogtatott. Pedig ezen igen tekintélyes egyenruháju, de mesésen szegény török férfiaknak fizetésével, úgy lehet, a fölséges szultán kincstárnoka talán még a mai napig is adós.
A pezsgő… Mostanában olvastam Verescsagin ezredesnek az iratait Chináról meg Mandzsuriáról. Ez a Verescsagin testvére annak a nevezetes festőnek, a ki Makarovval együtt elpusztult. Ez a Verescsagin a vezérkarban ezredes és könyvében sok olyan dolgot mond el ez az orosz tiszt, a mik még a sorok között is sejtetik azt a veszedelmet, a mik a nagy északi birodalmat dúlják. Ezek a részek ugyan a politika rovatára vagy úgy lehet a háború rovatára tartoznának, felőlük ennélfogva ezen a helyen sok beszéd nem lehet, de megemlíthető a Verescsagin könyveiben gyakran előforduló passzus: Wurde Sect serviert… Irataiban mondja a tiszteletreméltó és őszinte generális, hogy a hova csak betette a lábát úri helyre, akár khínainál volt, akár orosznál, akár mandzsunál; mindenütt wurde Sect serviert. Ő maga írja, hogy utóbb már csak koczczintani tudott, mikor a gazdag khínaiak és mandzsuk feléje tipegtek pezsgős palaczkjaikkal, de inni már nem tudott. Amazok azonban boldogan dőzsöltek a lében. Mibe kerülhet pedig ott, a föld tulsó oldalán az az üveg franczia pezsgő, a melynek még itt is magas az ára?
Elkalandoztunk a gondolatokkal. Hiszen jó, azt bajos volna tagadni, de a magyarországi pezsgő-szerelem is tisztán csak ott leli alapját, hogy uraknak látassunk lenni, mivelhogy azt isszuk, a mi a legdrágább. A franczia szereti a pezsgőt s mielőtt hajnali vadászatra menne, húst eszik és felhajt a sectből egy pohárral vagy kettővel is; a délelőtti früstüknél sem tartja megvetendőnek s ilyenkor megtörténik, hogy három franczia megiszik egy félüveg pezsgőt, a miért legfölebb másfél forintot fizetnek s tőle egész nap vidámak és kekélyesek maradnak – ellenben Magyarországon, mikor a különféle boroktól, úgynevezett finom boroktól és úgynevezett kocsisboroktól félálmosodva lévén az emberfia, ezek után boldog, ha nyolcz pengőjével vásárolhatja meg üvegjét a minél francziább italnak…
Gyerünk azonban vissza Novibazárba. Szép vidék ez így messziről nézve, mert nagy hegyei vannak nagyon s a szegény alföldi baka sóhajtva kérdezte, hogy ha ennyi áll ki belőlük a földből, menyi lehet még a hegy talpából a földben? E sivár és szürke hegyóriásokra szomorúan tekintenek az emberek és hiába néztek felőlük a hazafelé, nem láttak egyebet, csak hegyet, meg ismét hegyet. A nóta, a mi ott termett, mind szomorú, mind bús, mint az egész élet abban a nagy kietlenségben, a hol némely helyen el lehet gyalogolni félnap úgy, hogy egyetlenegy viskót vagy egyetlenegy embert nem talál az utas. Mély búsongó hangulatnak a vidéke ez, a mely a lelkeket megfekszi s így, a mi dal ott született, mind bánatos.
Voltak ott különféle katonák, származásban, nevelésben, gondolkozásban egymástól eltérők, de a legsajátosabbak voltak mégis a transportbeliek. Voltaképen minden kisebb csapat, ha úton van: transport, de ott lent ennek a szónak különös értelme támadt. Oly embereket jelentett, a kiket büntetésből küldtek le oda, miután előbb különböző katonai börtönökkel itthon megismerkedtek. Meg aztán lefokozottak, degradáltak, a kik nem maradhattak ott, a hol eddig parancsoltak és közlegénynyé máshova tették őket. Hozott egyszer a transport köztük egy fiatal, magas, halvány fiút, a ki akkor még az osztrák nemesség egyik büszke nevét viselte, de már csak a panganét verte az oldalát, a kard elmaradt: a kis kadétot már lefokozott állapotban küldték oda. Mi bűne volt, nem tudtuk, valami nagy nem lehetett, mert akkor a nemességét is elvették volna. Megsajnálta mindenki, mert nagyon csendes volt a fiú, mint általán az ilyen lefokozott emberek. Csak úgy teblábalnak a világban, várván sorsuk jobbrafordulását. Némely részük a katonai börtönökben nazarénus rabkatonákkal kerül össze, azoktól lemondást, alázatosságot tanul. És szótalan állják a sorban az alsóbbrendű gyakorlatok tanulását, a mit azelőtt ők tanítottak s ha épen olykor rájuk szólnak, hogy ezt vagy azt nem jól csinálták, nem bánják azt sem s készséggel csinálják újra, a hányszor csak tetszik…
Így volt a kis kadét is, keveset beszélt, hallgatott, tette, a mit parancsoltak, amaz egykedvűséggel, a mely nem bánja, ha akár holnap reggelre összedől is a világ. Ha érkezése engedte, csöndes estéken a hegedűjéhez folyamodott. A német dal különösen szentimeniális katona-nótákat ismer. A haldokló harczos például fekszik a csatatéren s föléje hajlik a kamerádja. S a haldokló harczos most búcsút énekel neki, meg minden szeretteinek, jó fertályóra hosszáig énekel versben, a mit más nemzetbeli haldoklótól joggal bizonyára nem várhatna senki. De a zenéje szép és búslakodó, aféle Trauermarsch, a mi akkor épen a szomorú embereknek nagyon tetszett és szivesen hallgatták.
A halovány fiú csak muzsikált, de közben előlépett. Ritka dolog, de megesik, hogy degradáltak apránkint újra felküzdik magukat. Ez bizony nem megy gyorsan. Előbb csak az egy posztócsillag jön, később a második, ahhoz már az altiszti bojt is, így tovább, kinek meddig sikerül. A kis kadét a három posztócsillagig jutott s már ekkor, de még előbb is, hirtelen fölnyilt a szeme. Már nem muzsikált a közkatonáknak, igen hetykén lépkedett s azon a vidéken, a hol az egyenruhánál nem azt keresték, hogy illik-e, hanem hogy meleg-e: ő már a magáét igazíttatta, hogy karcsú legyen benne és mutatós. Elnézték neki, hadd tegye; magasrangú rokonai is voltak. Azután mulatásba is kezdett, ebből a fajtából pedig ott csak kétféle van: vagy nagyon olcsó, vagy nagyon drága. Az utóbbiba fogott, így aztán hozzányult a pénzhez, a mit rábíztak. Hamarosan megfogták, elfogták, elvitték, később jött írás felőle, hogy lefokozták, nehány havi börtönt kapott s elvették a nemességét is. Azután elfeledtük, mert az eltünt helyébe újabb jön s a ki jön, az megy.
A másik esztendőben mi is útnak indultunk onnan hazafelé. Vasút még most sincs azon a tájon, nemhogy akkor lett volna s kilencz nap jöttünk, míg Serajevoig értünk, a hol kezdődik a vonatok járása. E kilencz nap minden huszonnégy órája a Nyugathoz hozott közelebb. Novibazárban még a lágy só sem fehér, hanem barnásszürke. Az első falu, a hol harangszót hallottunk, általános örömet keltett. Más helyen az, hogy a vendéglőben almásrétest lehet kapni. Ismét más helyen a gazeusnek nevezett limonádeot karolták föl barátságosan, mint régen látott dolgot. Serajevóban pedig este a vendéglőket kellett fölkeresni, természetesen az olcsókat, mert az úton már is lehetősen fogyott az aprópénz, nagy meg nem volt.
Valami kurta vendéglőbe tértünk, a hol zene szólt. A kisebbfajta szokványos osztrák vendéglő volt, a pódiumon a muzsika: egy húzós harmonika, egy flóta, egy hegedű. Gondoltuk ennélfogva az öreg Vas Anntallal innen az alsótanyáról, hogy hadd zöngjenek az hangászok és a hangászok csakugyan zengettek is. Valami tráridrumot húztak, azután elhalgattak. De rövid szünet után a hegedű kezdte szólni a bánatos nótát ama haldokló harczosról, a ki búcsúzik a kamerádtól. Az ismerős hangok rezgésbe hoztak némely húrt a szívekben s az emberek a hegedűsre tekintettek.
– A kis kadét – szóltak.
Csakugyan az volt, de fonnyadt, sápadt arczán látszott, hogy idő előtt öregszik. Mikor vége volt a harczos dalának, azonnal czigarettára gyújtott s a feléje menő régi ismerősöket is kínálta. Jó ideig tartott a beszélgetés, kínálták egy pohár borral, de nem kellett neki, csak czigarettáit szívta mohón, gyufát nem is használt, a fogyó papirszivar végéről gyújtotta meg a másikat.
– Sok ez a dohányzás – mondták neki.
– Hja, – felelte – most pótolom azt, a mi a börtönben hiányzott.
– De ebbe belepusztulsz, kis kadét – folytatták, még a régi, beczéző néven szólva hozzá.
A sárga arczon rövid mosoly jelent meg. Azután komoran tekintett a hegedűjére és kurtán válaszolt:
– Magam is azt szeretném, ha belepusztulnék…