A LECKE.
I.
Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg paraszt.
Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra fogdosott.
A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó, száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat.
A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott, nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában.
Nagyon, nagyon el volt keseredve.
Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott, akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt
A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését.
– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának.
– Hát ki ássa fel?
– Majd felássa egy napszámos.
– Napszámos!…
Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös fejére.
– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost híjni! Mikor három korona egy napszám!
– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. – Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem el.
– Mer lusta vagy.
– Eh, nem ért maga ahhoz.
– Mer igy döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy igy csinyálnád!
S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni.
A fiatal ember nevetni kezdett.
– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson.
– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a dretvához, te nyámmogó… te nyomorék!
A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét.
– Maga tehet róla!
– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni.
– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz koronát. Vagy huszat.
– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát keresel… – morogta.
A fiatal suszter mogorva lett.
– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám.
– Gépre?
– Gépre bizony.
– Pézt.
– Háromszáz koronát.
– Hogy még kevesebbet dógozz?
A suszter nevetett s csóválta a fejét.
Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta:
– Hát a vasárnap mire való?
– Vasárnap? Pihenni is csak kell.
– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne.
– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott. Bement.
Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött.
S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is.
Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt.
Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a lábat.
Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az erőlködéstől.
Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja meg a szélestenyerü ásót a kedves földben.
Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé totyogott.
– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz csapott ki, ahogy kinyitotta.
– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan volt magasra tornyozva a homloka fölött.
– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam magam.
– Hát nem ásod fel?…
– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van még.
– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked… Szóval nem ásod fel.
– Nem.
– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni.
Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból.
Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé ment a városba, egyenesen be a város belsejébe.
Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká beszélgettek.
II.
A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen megrázogatták egymást.
– Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg.
– Meg vagyok. Hát te, Istvány?
– Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés.
– Meg a gyerekek.
– Hahaha. A rossz gyerekek.
– Lusták.
– Komiszak.
Bólogattak. Rázogatták a fejüket.
– Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg Istvány.
– Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan Kóródi.
– Nem birok.
– Én se. Mozogni is elig.
– Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom.
– Hadd el…
– A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal szeretnék ásatni.
– Olyanok a gyerekek.
– De én meg tromfolom üket.
– Jó teszed.
– Leckét adok nekik.
– Aha.
Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját elhúzta s gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká nézett igy, hunyori szemmel a másik öregre s ujra mondta:
– Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge ujjaival mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak felássák, de fel is fogják rigolérozni a kertet.
– Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk.
– Hogy?
– A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. Hehe.
A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta.
– Hová mégy? – kérdezte Istvány.
– Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. A gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. A tüdőmet kifujom.
– Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem hagyom, hogy a fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem van… A piz az öreg ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. Nem akarják felásni a kertet. Még arra is napszámost. Hanem most kifogok rajtok. Olyan leckét adok nekik.
– Hehe. Mindig tréfás ember vótál.
– Mindig.
– A nagy árvizkor is.
– Akkor is.
– Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le a bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok vót. Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én nem tudtam bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza nézek az enyimekhe. Osztán te meg jöttél szembe velem, cimbora. Osztán kérded. Azt kérded, hogy be lehet menni? Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett. De én is tréfáztam. Hát aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No akkor megyek, mer dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy: „izenni akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán odafenn egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh.
A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek kurta kis nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével.
– Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó lett vóna, ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis könnyü gyűjteni, igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre rakni a keresetet… Hehe… hehe…
Ujra rájött a köhögés.
Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött báránybőr sipka alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén paripa, üres gyomru nyihhantásokkal.
– Mindig tréfás vótál.
– Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… Meg a menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár bort.
– Bort?
– Bort!
– Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak egy garast. Én nem iszok bort…
– Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer koronám van nekem! A bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind kiveszem. Hehe, hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok még rigolérozni a kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe.
– Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, mint a nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a pized.
– El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet.
A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a városba.
A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak.
Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, befelé a városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén negyvennyócas Pap Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, aztán hárman mentek tovább csendesen, lassan, óvatosan rakogatott léptekkel, a lassan szitáló hóesésben, befelé a város belsejébe.
III.
Hajnalban az öreg orditva ébredt fel.
– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van.
Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak.
– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A torkomon a kés.
– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta volna!
– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van, végem van.
– De hát mi baj?
– Jaj, oda vagyok.
– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát, még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van!
– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A pénzem. A pénzem. Az ezer koronám.
A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság.
– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona!
– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat… Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz, mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok.
– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter.
– Jaj.
– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel, dideregve lámpát gyujtott a sötétbe.
– Jaj.
A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal.
– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek pisszegve sirdogálni.
– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat.
– Jaj… Elástam a pénzemet.
– Elásta!… Hova?
– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom.
Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle szoritani…
– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem, siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok…
– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni kezdett.
– Hát mégis mely tájon vót a kertbe?
– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres szemeit. – Elfelejtettem.
A suszter kisietett az udvarra.
– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó… Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni.
Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga elé.
– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony.
– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör.
– Jézus Mária.
– Osztán mibe?
– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun van?
– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha tudtam vóna.
– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose törődtök ti én velem.
Elhallgattak. Igaza van.
– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál.
– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál.
– Á, öreg embertül má minden kitelik.
– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt az asszony.
– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni már akármit csinál, a lábába száratt az esze.
Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem háborodott föl rajta.
– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet.
– Tán az egész kertet?
– Ha nem emlékszek.
– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett keservesen az assszony.
– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg. – Hát, napszámossal… Nem bánom no.
– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele.
– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul.
– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel a kiszáradt két karjaimmal.
– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett a menye arcába.
Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol…
– Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A suszterséghez. Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg visszatesszük a bankba…
Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire.
Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az ölében. A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat gondoltak s kapzsin meresztgették a szemüket.
Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon s az ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit.
Odakinn már lassan virradt.
IV.
Már az egész kert fel volt ásva.
A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött, körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a suszterék meglelték-e már a kincset.
Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet, de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet felforgatják, felrigolérozzák.
Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta, klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét. Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban, merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul csinálgatta végig az egész kisérletezést.
– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk, rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz.
– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni.
Igy tervelgettek, tanakodtak.
– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter.
– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba, de a magam nevére.
– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a földet a csákánnyal.
Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben.
Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére.
Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra kezdhetik a munkát…
Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket törülgették.
Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb szavuk hozzá, mint: vén dög…
Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban.
Egyszer csak maga is közéjük guggolt.
– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka.
S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha.
Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva, kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a kertből.
– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, – gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába.
– Hát nehéz munka az ásás? fiam.
– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon.
– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted?
– Jójó.
– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki.
– Igy nem.
– Sz ipp a.
– De a piz nincs.
– Dehogy nincs.
– Hun?… Mi?
– Ott van a zsebetekbe.
– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért.
– Hát akit kend elrekkentett?
– Én?… Én nem.
– Nem?!
– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg.
A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a szivére.
– Hát maga csak bolonditott!
– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam!
– Mit? Vén dög!
– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz, kölyök.
A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal félve állott a vad és kegyetlen ember előtt.
– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én véremből fizetett napszámmal!…
A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára.
– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe… De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak…
Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében…
Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott.
De csöndes szóval mondta:
– Tessék jönni… enni… édesapám.
Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában.
Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap megrózsázta a fehér fellegeket.
Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta:
– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van.