Nem élhetek muzsikaszó nélkül

I.

Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt.

A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását.

A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon egyszerre nagy veszekedés kezdődik.

– Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt.

– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban.

– Nekem nem a szürke, nekem a piros.

– Ugyis Olgicának kötöm be.

– Nem Olgának, nekem.

– Neked egyáltalán nem kötöm be.

– De.

– Ha Olgicának nem, neked sem.

– De igen.

– Hát kösd be magadnak.

A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált:

– Te kötöd be.

– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.

– Én is jó vagyok.

– Te rossz vagy.

– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg.

– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek lenni.

A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli meg a dolgot.

– A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok gyöngédséggel.

De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:

– Az egy rongy, kidobom a fenébe.

– Hova te? – szól rá Sári szigoruan.

– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi.

Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen hajtogatja meztelen kövér kis karjain.

– Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap!

A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul vadul néz:

– Te vagy a legrosszabb ördög!

Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol hozzá és nevet.

Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja:

– Belebotlottam a cicába!

Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot.

– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan.

– Nem ördög, cica.

– Neked ördög.

– Nem ördög, cica.

Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.

– Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.

– És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány s hugát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.

S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. Sir a meghatottságtól, hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a sajátján…

– Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának csodálatával, – egy baba övnek is elég volna, olyan széles.

– Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába.

Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fütöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne.

Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül piszkos, csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. Igy szokta vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca… akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyu… És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák Sárihoz… Épen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek… S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… Nem kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, mint a falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal karcsuságát…

Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszu fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor… Ah, jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van a maga regénye…

Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig sem lépne ki még az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén omlik, porlik a föld… Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyü, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők csingilingjét…

Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak között, régi régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy koporsó… Hangok vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett volna tudni zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a zongorához és felnyitja és csak el kezd zongorázni…

Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem vették észre.

A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az anyjuk zongorájáról ugy menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől…

– Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja benne, hogy Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt…

Megdörzsölte a szemét.

– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit kellett harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel diszitett ajtóju ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában…

Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra.

Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely odasütött a tornácra.

Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.

– Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta kelletlenül. Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.

A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyült vadvizektől.

– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják.

Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok.

Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világitott szobában, amely igen emlékeztetett a börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megteritve rendkivül használt abrosszal, amely sose kerül le erről az asztalról.

– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta.

– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be mérgesen.

– A Béla urfi vesszővel piszkálja.

– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a libát, még kiszedi a szemed.

Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét pótolja.

– Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg magáról beszélni.

– Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát firkálnak… Neked mi bajod van, Berci?

– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is jön Blau és mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, hogy kedves feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek.

– Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az asszony?

– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… Ezt irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy egy jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek…

A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.

– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra?

– Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. – Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből.

– Ah, nem érdemes róla beszélni se…

A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a teát, aztán kibökte.

– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.

– Én?

– De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az asszonyok, akkor eljön az ember is.

– Mit akarsz a kasznárékkal.

– Nem akarok semmit.

– Nem szeretem azokat az asszonyokat…

Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra, alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy ritkul…

– Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál különbnek.

A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen.

Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a fali tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a homlokán s veszekedett.

– Nahát itt semmi sincs itt.

– Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.

– Nem szép!!

– Nem kell neked még szépnek lenni.

– Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya.

– Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon.

– Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól irigyelte meg.

– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek!

– Csunya, a legcsunyább.

– Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e.

– Csunya.

– Majd anyuka megmondja.

– Csunya, csunya!…

– Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel.

– Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól hallotta a gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell beleszólani valamibe.

– Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony.

– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben most valamit akarok is vele…

Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben.

II.

Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő nagyot kacagott.

Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja az urának.

– No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. Ki van szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol van Jani?

Az apa felállott, nyujtózott, nevetett.

– No gyere enni macska!

Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huza-vona után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a száját.

– Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem szeretem, – mondta.

Az apa egészségesen kanalazta a levesét.

– Meg lehet egyszer enni, – mondta rá. – Ugye cica?… Egyszer meg lehet enni? He?… Kétszer nem lehet megenni.

Margitka kacagott. Nem értette a tréfát.

– Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak egy leves?

Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy leült az asztalhoz.

– Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, most csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda husokat ad.

Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte.

– Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim.

De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, ugyhogy szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. Margitka bele se szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta:

– Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok?

A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és egy csöppet sem sejpit. S miket mond!

– No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A rendes déli alkudozásba kezdve a gyerekeivel.

De azok tovább huzódoztak.

– Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s mosolygott, csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott róla a bőr.

– Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… Csak tele a kanalat.

Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a szülei kötelességteljesités csorbáit…

– Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – Az ilyen kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, még a csirkét, mig fiatal és finom.

Sári az egyetlen, aki megette a levesét.

– Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje.

Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba.

Apa megette a levest is, meg a hust is.

– Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – mondta mosolyogva, – csak azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, spórolni kell, nem szabad elvesztegetni az ételt.

– Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta az anya.

Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó, nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban, amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott. Letette az asztal sarkára.

– Hát a hust nem hozza?

A siket asszony odafigyelt.

– A hust!

– Nem tette rá.

– Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, indulat nélkül nevetett rajta.

Sári szaladt ki s ő hozta be a hust.

Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felforditott szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta, kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta.

– De vajas!…

Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán. Mert Berci ugy nem evett otthon, vajasan tudniillik, már vagy tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is izlik igy neki, mint kövér disznózsirral, de azért ez a téma nem mult el közülük.

– Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal.

– De akkor ne is egyen.

– Meg se kóstolom.

– Ne is.

Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta, mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis tréfával Berci bácsinak.

– De kenyere még van Berci bácsinak.

– No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell.

– Dehogy is.

– A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy gyerekesen tréfálva.

– Még ilyet sose hallottam.

– No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy.

Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra.

Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg ez a kis párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a sziveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket.

Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki… Ezzel a szemmel milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él… Berci valami rég nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből…

– Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a sógorát tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De most Margitka beleszólt s átvette az élcet.

– Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem azért, hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság!

Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek, frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába.

– Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a távollevő öt gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy ilyen fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De mindjárt elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel.

Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu száru pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem került, biztosan a papéknál ebédelt.

– Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa Margitkának, a kicsinek.

– Sehogy.

– De meg kell köszönni.

– Nem kell.

Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele.

– Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: „Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András bácsi meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk hálát az istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz ebéd volt, akkor azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen is tul vagyunk. Gyerünk huzni az igát!“

A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy széket s a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte a szék keresztfájára.

Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan.

– Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, mély ravaszsággal.

– Hát bizony, – szólt az ura.

– Még olyanok is, sose hitte volna az ember.

– Nehéz ez a háborus idő.

– Szegény Hidvéger doktor!

– No.

– Az is tönkre ment.

– Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az most mind kámpec. Nincs pénz.

– Eladó a hintója.

– Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs ugy mint Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábraállni.

– Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó.

– Majd elviszik a katonák.

– Ötszáz forint nem pénz érte.

– Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz, ezerötszáz forintba.

– S most idadná ötszáz forintért.

Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset jutott közben eszébe.

– Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját ellopták, hát azon pöröl, hogy muretórium… hogy a haszonbérfizetésre nem adtak muretóriumot!… Ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már csak megtanulta, hogy bornyu, de ha leirja, mindig burnyó…

Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most tavasszal még erősebb lett a hurutja.

Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent az inge a nadrág fölött s erősen ásitott.

Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra megtömte s szó nélkül, derülten elment az irodába.

Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges hintóban ülni!…

III.

A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól szétömlött a sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megteritve, az asztalfőn ült a kasznárné.

– Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin?

– Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult hozzá.

– De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira izlett neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a jegyzőné, hogy mondjon valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a málét, ha még olyan háboru van is.

– Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én rá angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én ugy csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól kivered, még egy félmarék buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm és abba még hadd keljen.

– És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy.

Nagy kacagás lett a kérdésre.

– Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu tüzön!… Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja annyira hátra volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint egy öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta:

– De mit nevetnek azok annyira?

Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon derülten meséltek egymásnak.

– Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki vele.

– Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, amilyennek ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg Ránci.

– Mér hijják ezt Ráncinak?

– Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, ez jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista lesz!

Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a görbe, pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott nevetni a viccecskén.

– És beleegyezett a Ránci?

– Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek.

Ujabb kacagási roham.

– De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt mondja, csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háboru van.

Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a duda, amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang.

– Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát.

– Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta ugy fogy a rom, meg a tea, meg az angol keserü, meg a sárgacukor, hogy csuda! És glatt kötényt vesznek, ez a divat, nem a surc.

– Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, hogy nem jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet hizlalni, az csak nagy ostobaság.

– Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a jegyzőné.

A kasznárné neki állott vitatkozni.

– De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számitásukban, mert a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök hat esztendős gyerek-béresekre maradnak?

A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán le kell tromfolni.

– Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen.

– Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a katonasághoz, de hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre. Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem lakat.

Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog, Nyár elején, mikor a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s megkoppasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal varnyukat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000 varjut szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és az ura ugy fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük.

– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán, hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést. Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való.

Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában!

Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen, barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek, parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a gond, a baj, a futás és különösen az éhség.

– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi kilukadt.

– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna.

– Üvegeset.

– Ne beszélj.

– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne, mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá.

– Érdekés.

A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó. Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket. Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök, ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét… Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben… Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak végződik, csak befejeződik azzal…

Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta:

– Fiam, gyerünk már haza.

– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral.

A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek. Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony jelenlétében annak az urával beszél.

Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők! hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó kacagó pusmogását:

– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet.

– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni – ihogta a kasznárék lánya.

– Gazdag legyen?

– Asse.

– Csak öreg?…

A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.

– A fiatalok elesnek.

– Majd importálnak férjeket.

– Egy szép szőke angolt.

– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának?

– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani.

– Milyen jó dolga van ennek a diónak.

– Miért?

– Mézbe fürdik.

Édes kis semmi fecsegők.

Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt… Ah, soha ezt nem nyeri meg többé…

Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött, nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében, mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába.

A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az igazi fejüket kapná be.

– Még nem alusztok?

– Még apuka fog szépet mesélni.

– Jaj ti még arra készültök?

A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.

Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól.

Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne… A fiatalságot nem hozza vissza…

– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess Olgica…

– De ha nem lelem az ujjamat.

– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka.

– Az atyának, és fiunak…

– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál… hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek…

Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban…

– Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… Már Olga alszik, no csak magadban Margit…

De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen formája van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő volna az oka, hogy annyi gyerek…

– Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen.

Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána nézne, hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek ezek is, szegénykék…