SELYEMHERNYÓ.
I.
Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha fakosarába.
– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta.
A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan, hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól.
Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét, hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü, de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát, haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte.
Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt.
– Kisasszony! Kisasszony!
– Ssz…
– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi házasságával?
Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját.
– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan házasság, mint a többi…
Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu, vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos élein, de a félszeme kinn volt az utcán.
Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima, lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább visitott ez.
A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy csak lehetett.
Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt.
– Kezit csókolom, kisasszonyka.
– Sz…
– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég jószagu…
Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó, kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját. Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most, megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma.
– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, – söpörje el az utat.
– Most sepertem, kisasszonyka.
– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas, csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni…
Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a szobába, hogy elvégezze a dolgát.
Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt.
Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet.
Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon.
De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan, letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában vannak…
Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti, mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a levelet…
Beszédet hallott.
– Nincs semmi bajom, édes anyám.
– De meg vagy hülve, érzem a hangodon.
– Nem. Kis nátha legfölebb.
– Muszáj visszamenned?
– Nem.
– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért.
– De miért? Hazajöttem az ivekért…
– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre…
– Hát… jó.
– No, igy…
– Levelem nem jött?
Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el.
– Nem.
– Sajátságos.
– Miért?
– Hát hogy nem jön semmi levél.
– Jobb is, hogyha nem vársz…
Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak.
– Nem várok.
– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, – látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már legalább belátod, hogy igazam volt.
– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia.
– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni akarnak, szórakozni…
A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó…
– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor kézzelfogható bizonyitékai vannak.
– Anyámnak bizonyitékai vannak?
– Igenis.
– Ugy?… talán…
– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen.
– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon, anyámnak egy se felelne meg.
Az anya hallgatott.
– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!…
– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán szolid lány is!
Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó!
– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud szenvedni a szerelemért.
Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte, elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a háta mögött megdicséri!
– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette, vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz jelleme!
Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte lelkében.
– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam. Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon, minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember. Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit…
– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv…
– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját…
– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt az!
– Én tudom, ki az anyád ideálja?
– Ki?
– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig csak a csutkája marad meg…
– Nem tudom, kiről beszélsz…
Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig lekoppasztott eperlevelen.
– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen.
– De kivel!
– A maga Ágneskája, na!
– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál különb az a kis lány.
Az Ágneska szemeit elfutotta a köny.
A bácsi dörmögött.
– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy, tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a határát…
– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat? Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem tetszik neked, hogy…
– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen Grizeldisz… Kezét csókolom.
S elment.
A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a szobából.
Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony ujjaival s szét akarta tépni.
Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét.
– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában.
II.
– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a fiatal ember, – itt valami történt.
– Mért fiam?
– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az életünknek.
Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen, szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált kifogásolni valót…
– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked.
Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem beszéltek volna.
– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a fürdőig és vissza.
– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te egészen megváltoztál, nem ismerek rád.
A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat.
– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember karaktere ugyanaz marad.
– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat.
Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult.
– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd.
Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett, végignézte.
– Talán szednél!
Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a tálat, hogy behozza a következőt.
– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat, odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez? Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen komédiákkal.
– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted észre, hogy hogy megy a tálalás.
– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!…
Idegesen kanalazta a levest.
Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait.
– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte.
– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos…
– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra.
– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én hozzám…
– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej.
Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a tányérához és nyugodtan, derülten evett.
Egy-két percig kinosan mély csönd volt.
– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két ülésest?
– Nem tudom.
– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem, te is kijösz…
– Lehet… – szólt Pál.
– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska.
Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl.
– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre.
– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a mosóné…
Pál azonban meg volt dühödve.
– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet fogok neki csókolni.
Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől.
– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a friss hóesést, a jó szánutat…
A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni.
– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a bosszuságodat.
– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab pecsenyébe.
Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta a pohár borát.
– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett, kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide…
Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság, simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki.
– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja.
– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni neki, de többet tud már, mint…
– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem!
– Haha.
– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni, itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy tiszteli, mint egy istent…
– Haha.
– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?…
Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s megcsókolta az édesanyja sima homlokát.
Az anyjának köny gyült a szemébe.
– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket.
– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt.
A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat.
– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet.
– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután.
– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz szánút.
– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog mosónét kapni?
– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm.
Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket.
– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba vegyél kendőt, alá.
Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem, de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt.
– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ!
Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu előtt állt.
– Ülj be.
Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt, hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre.
– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a szeme. – Az az én helyem.
Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából. Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban s tavaly még a kisülésen volt az ő helye.
– Egy-kettő.
– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni baljára.
Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni…
Lassan rendbe jöttek.
– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen olvadó havon.
A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta, elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós, gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött… most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány üde életberkére.
Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja, már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal, mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak… csókolatlan biborság…
S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól.
És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő, a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi hó végtelen tengerében itt az első hóvirág.
De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne lássa…
Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, odább tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit tett, mikor halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta a cipellőit.
Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált neki a lány s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá ért, hozzá simult, erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy kicsit ijedten védekezett, szinte fölsikoltott a pokrócok közt, amelyekkel a kocsi ki volt bélelve, aztán ugyanolyan engedelmességgel, mint délben a levesosztásnál a kéz, megállt most a lábacska…
Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan forróan oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette volna. Csak a cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde…
Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, hogy lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a hölgyének.
S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan.
Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd kibomlani.
III.
Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet, a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a kényeső.
– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.
– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a kulcsaival.
Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen, röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.
– Megházasodom, anyám.
Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki még?
Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:
– Hogy jut ez eszedbe?
– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe?
– Most? Csak most?
– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!
– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…
– Megőrülök, ugy-e?
– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak s azután békén várom a halálomat.
Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.
De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt.
– És fiam… hát kire gondolsz te?
– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.
– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál, sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…
– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, – rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no!
– Az már igaz!
– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne tudjon látni!
– Hát mit kellett volna látnom?
– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam.
– Az isten szerelméért!
– S tudja kibe?
– Fogalmam sincs róla.
– Haha.
Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a szeme pillantását.
– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!…
– De.
– Az nem lehet!
– Ugyan!
– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!
Ágnes visszafordult, odanézett.
– Gyeride.
A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.
Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.
– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.
– De anyám! – kiáltott fel a fia.
– Pfuj… Hallani sem akarok róla!
Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.
Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén, zavarodatlanul állott.
– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt hittem… most más lesz…
A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.
– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… kértem meg…
A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó ajka s belesápadt…
– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos… kosarat kaptam.
A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.
– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit gondolsz, mit tegyek?
A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.
– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a Dunának!…
Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a fájdalomtól.
– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz, Ágnes, te vagy az a leány!
Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle a szeme, hires, férfi szeme.
A leány megszédült.
– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.
– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.
Erre már egészen magához tért a leány.
– Én? – kiáltott fel. – Soha!
– Soha?
– Nem, nem, nem, nem, nem.
– Mit? Neem?
– Oh… miért?
– Csak.
– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!
A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős.
Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a tacskó gyerekkel.
– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?
– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen!
– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.
– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza meg magát előttem!
– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?
– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.
– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában.
– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… magáért…
– Ágnes… Ágneskám!
– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh…
– Édes, aranyos, kis Ágnesem.
– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?
– Nem tudom, nem nem, nem.
– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom bizonyitani. Fogja.
A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.
Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.
– Drága, drága, – rebegte.
– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet.
– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét.
– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.
– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.
– Azért.
S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély, válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.