KOTLIBET.
I.
Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.
Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’ szinte arcon törült valakit a porrongygyal.
Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt.
Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott:
– Ejnye…
De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási szándék nélkül, hogy:
– Pardon, nagysád.
Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett, látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne.
Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér kendővel hátrakötött fejét.
– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és elnéz.
Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá, hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a jövőben is.
Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu, összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az ablaküvegről ráverődő napfény.
– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok… ej, ej…
És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával…
Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze.
– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.
S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe.
Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll.
– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után…
Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt.
– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján.
– Szabad bizony.
– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban.
S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés.
– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva.
– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.
– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam.
– Bizony és most eladó leány vagy.
– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.
Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva cuppogott a kis sárga dalárdista felé.
Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded cárt leánykát. Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.
– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még sohasem láttam.
– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a falon.
– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor még nem láthattam.
Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök, csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német, francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…
– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose láttam…
Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a meghatottságtól…
– Na, válassz…
– Mit, Betti néni?…
Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra mondta:
– Válassz valamit.
Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora emlékeképen őrizte ezt a kotlibetet, szegény, azt mondta neki valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak válassz valamit, az talán szerencsét hoz…
A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol, hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt.
Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.
– Ezt, ezt, – kiáltotta.
Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856 óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz Csipkerózsika alussza mélységes álmát.
– Ezt akarod?
– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom, Betti néni.
– No, vedd ki.
Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint kinyitotta.
Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra, de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az idegen szók értelmét:
– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen édes: „Liebe, ohne Kuss!“
Betti néni sápadt lett, mint a fal.
A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált, nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba, élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…
– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi, alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:
– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…
II.
A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes elájulását.
– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt.
– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga, azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj meg kis bolond.
Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas fejebubján.
– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli.
– Micsoda, drága Betti néni.
– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga.
– Micsoda sors?
– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az asztalon heverő üvegdobozt.
– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött.
– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet.
– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne Kuss!
– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen szót.
– De miért.
– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat.
– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni!
– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei könyesek voltak.
– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép!
Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban az egész testének ideges fölindultsága.
– No gyere, majd elmondom.
S odarántotta maga mellé a kislányt.
– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak azután haltak meg.
– Jé.
– Ne kotyogj bele…
– Csak azt mondtam, hogy jé.
– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen halálos a betegsége.
– Igen?
– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban, mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát.
– De Betti néni, – hát a kotlibet?
– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort, ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss!
– Jesszus!
– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta a történetét. De sirt és zokogott…
– Istenem.
– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt, ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg, azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott Móriccal!
– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak.
– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe… Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül…
– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni az én kis könyvecskémet!
– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod…
III.
Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé.
– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“
Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk. Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival, a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat… és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a többi ócskaságok közé?…
– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit.
De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott.
– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem…
A szemében köny csillogott.
– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy bánatával… Tele idealizmussal, poézissel…
Alig birta folytatni a beszédét.
– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába nézel rám.
– Én nem…
– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe, amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle is…
– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot.
– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult. Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva.
– De jól emlékszik, Betti néni!
– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék?
– Hát a másik?
– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal, meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt… Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását… A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a legszebben?
– Nem.
– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom barackbársonyos állát.
– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt?
– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim?
– De igen… azaz: nem.
– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam, anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah, istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem, elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy, hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat…
– Ah…
– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam.
Gúnyosan mosolygott s elhallgatott.
A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket.
– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet kiváncsi a Kuss-ára.
Felállott.
Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát.
Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte, összecsikarta a kis emlékjelt.
– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni…
Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát.
Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis Liebe, mit Kuss!“