Nem élhetek muzsikaszó nélkül

I.

Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.

A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:

– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák!

Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.

– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.

A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…

Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a Kotkodács cimü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi-dijat.

Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:

– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…

Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki beérkezett. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:

Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.

Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.

– Szervusz.

– Szervusz.

Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni készen.

Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:

– Grosz ur, tudja mi ujság?

– Mi kérem, doktor ur?

– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.

Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.

Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.

– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.

A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.

Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya.

– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha.

– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:

– Grósz!

Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebébe öt forint.

– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves keserüségit, siket e?

Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.

– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.

Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.

A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.

– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…

– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…

– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.

– Krem…

Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.

– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.

Palya összerántotta a szemöldökét.

– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni!

Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.

– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.

Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.

Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből…

Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.

A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson invitálni.

– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt.

A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s gunyos lett.

– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda dr. Koncz.

– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a világnak.

– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr.

– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz skribler.

Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak vele mindahárman…

Aztán ittak és beszéltek.

Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.

– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.

Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a feje tele volt gőzzel.

– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.

– Mit?!

Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna…

Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát.

– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te.

Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt.

– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre. Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap, se holnapután, se soha többet.

– Hiszem cimbora, hiszem.

– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz benne valami…

– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett, mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna.

Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.

De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…

II.

Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.

Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.

Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.

Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.

– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.

Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a méltó.

Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az elitélése.

– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.

– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.

– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az örömet angyalom.

Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.

Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:

– Jajhhh.

– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?

– Nna, készek leszen mán egy-kettőre.

– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd olvasgasson vasárnap reggel.

János bácsi kevés kedvvel motyogott!

– Lehetne adni egy kis izét…

– Mit, drága fiam?

– Vizet. Mozsdani.

– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.

János bácsi felpillantott a fali órára.

– Hü az ebatta, nyóc az óra.

– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e kedves. Osztán mi az a sok hir?

– Hát semmi.

– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy hozzanak vizet apának.

Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon, kurtán.

– Igen.

– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…

János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.

Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez…

A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott:

– Irénke fiam.

– Tessék.

– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?

– Igen.

A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi gyülés programmját látta meg.

– Ide magának is el kell menni, édes fiam.

– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte fenni.

– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék.

János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette.

– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a! Attul.

Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan megdermedt. Beléje szaladt a gyilok…

Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.

– Nono, mija?

A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná.

– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy igyekszik.

– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi.

– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…

A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.

– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört szivvel nézett maga elé.

A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:

János bácsi is megcsóválta a fejét.

– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz.

– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…

Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő lépést…

Irén jött be.

– Mama.

– Na.

– A tejfelt melyik bögrébe szedjük?

– Hát a csorbába.

– De abba van valami, mama.

– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi szentem.

Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy homlokon.

– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat.

– Miért mama?

– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…

Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes teremtés.

– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy belemegy.

Aztán az urához fordult.

– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, hogy nem főztünk a számára.

Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki:

– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott…

Aztán egy picit idegesen szólt vissza:

– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.

János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.

III.

Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt.

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött.

A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem uri módon hazaér…

Órák teltek el az ábrándozással.

A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.

– Még nem kél fel, kejjen fel már.

– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát.

– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az?

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt.

A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe szoritott markában.

– Tessék – mondta – tessék csak eltenni.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt, hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe.

Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.

Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.

Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában.

Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra.

Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá.

– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett, ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben tiltakozott az utca-csatornázás ellen.

Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát, átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának.

Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre. Egyhangulag megszavazták.

– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt.

A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször elmosolyodott.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál.

Az ujságiró dobogó szivvel figyelt.

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben…

A másik ur komolyan szólt bele:

– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk… Alázatos szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.

– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a zsebében.

Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt.

Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb urakkal, akikkel együtt volt.

– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó étvágyat szerkesztő ur.

– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is, mi?

Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén. Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet…

Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá:

– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű… ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit.

S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban.

Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé, civilek közé keveredik az édes álmaival.