BORZALOM.
A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az ajtóban.
Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és összetette.
Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni hiu volt és olyan vénkisasszonyos.
– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki.
– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott.
Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas nevetéssel kiáltott fel:
– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép brossot nem is láttam!
Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt. Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria Theresia előtt egy udvari bálon.
De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából. Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján:
– Tisztelt ecsémuram!
– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten?
Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni, csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára.
Pepi néni oldalba bökte Balázst.
– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.
– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott, mintha vasat kalapáltak volna.
– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint a büntársától, kérdezte Mina nénit:
– Nagy baj van odabe?
Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát és veszedelmességét jelezni.
– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.
– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni idegesen.
– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.
– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.
Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott, ha rájuk nézett.
Azzal beléptek a harmadik szobába.
Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt. Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly, magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött.
– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga után.
Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni.
Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta.
– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca.
Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön s akkor nevette el magát:
– Hű az anyád piros viganóját…
Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy kicsit.
– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…
Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…
– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni, szék lesz még ebből, sose tessék busulni.
Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani, hogy ne vegyék észre a bajt.
Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.
Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte, puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép metszésü sasorra szigoruan meredt.
Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg.
Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel intett. Tessék várni.
Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe, amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.
Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága, édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is.
Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt.
– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…
– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve.
– A feleséged ide menekült hozzánk…
Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.
– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén! Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza!
– Hű! – mondta Balázs.
– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt… És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!
– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni még helyet sem ad!
Egy pillanatra csönd lett.
Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb hajtotta a fejét.
– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.
Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre látszott mintha imádkoznék.
– Mit felelsz erre?
– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék az én feleségem szavában.
– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja! Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura, hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték, nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a büdös parasztok…
Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót. Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.
– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni, kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a talpára…
Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot.
Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.
Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.
Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.
– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?
Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:
– Be.
Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi ellenmondás…
– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.
Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét, Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy szót sem az egész beszélgetésből.
– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs?
– Miiiit?
– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen, mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot!
– Én?
– Hát ki?…
– Ő!
– Ő? S miért?
– Amért én komisz voltam hozzá!
– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!
– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.
– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.
– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki! Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű vett el engem?
– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!…
Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.
– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem visszaél a helyzet adta jogával…
Balázs olyat orditott, mint egy bika:
– Pólika!
Szinte megfagyott a vér mindenikben.
– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy nem?
Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott, mint a jérce a napra.
– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos! Te gyalázatos!
– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?
Pólika nem mozdult.
Balázs kihuzta magát.
– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má, szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból! Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat!
Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről.
Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni. Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is elakadt.
Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját, aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:
– Alászolgája!
A TEGNAPI BÉLES.
Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket.
– Az a pernahajder, az a pernahajder.
Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.
Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot.
Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.
– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…
– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?
És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta.
Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá, olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után.
Ugy kell a kutyának.
– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan semmije sincs.
– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.
Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban.
Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a szobájában.
– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni.
– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt:
– Pepi.
– Na.
– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?
– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.
– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.
– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem értett a beszédjükből.
– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá boszusan Pepi néni és kiment.
– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit sem tudok!
– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni. Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!
Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik odakinn.
Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva, mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.
Aztán Pólikához szalad be.
A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér párnák közé.
– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni, ilyen lustán…
Pólika elnyujtózik.
– Olyan jó itt!
– Jójó, de Zsani már brummol.
– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika.
– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép dolog.
– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok.
– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit.
– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.
– Ki az oka?
– Én nem.
– Hát ki?
– Hát én nem is.
– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment, rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle. Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az asszonyokon van.
Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.
– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó, oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak! Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is, hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De majd megtanulod, ne félj…
– Én bizony nem.
– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész meg, ha legjobban van a dolga.
– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott huzatja a kocsmában.
– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény ember abba a rossz kocsmába.
– Haha.
– No csak ne vihogjál.
– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit eszik.
– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj lesz! Nézze meg az ember!
Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással…
Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel, közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz.
Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt a strapát.
Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s az otthonra gondolt.
Az otthonra.
Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség, mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától.
Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére. Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét.
Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy szerette látni, babos fehér kendőben…
Rettegve nyitotta ki az ajtót.
A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.
– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én, nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le.
Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.
Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.
– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától kezdve én leszek itt a konyhában.
Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.
Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban.
Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen ült a helyére.
– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét.
Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika reggelijét.
Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki ilyen sorsra juttatta.
Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt, ha egy életet kellene itt töltenie.
De Zsani néni komoran szólott Pepire.
– Pepi!
– Ach, már mi kell megint.
– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak… És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?…
– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…
– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!… Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…
– Ach, ne faggass…
– De én tudni akarom…
– Ach…
– De nekem mondd meg!
– Ach!
– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?
– Hát el no…
– De hova?…
– Hát a kocsmába.
– A kocsmába?…
Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.
– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?
– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény fiunak!…
– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…
– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó kosztján?
Pepi néni hátat forditott mérgesen.
– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a fülembe… Ach, még ilyet!
Felállott és nevetett.
– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett.
– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.
A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN.
Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett magyarázni, mi történt.
– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi!
Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.
– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te csak meg tudsz nevettetni, Pepi…
Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a szabadba.
– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…
– Ach!
– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.
Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon mulatott együtt Zsanival.
– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta.
– És mióta csinálod ezt, Pepi?
– Mit?
– Ezt a küldözgetést.
– Mióta, no.
– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?
– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.
– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod! Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál.
– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.
– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi!
– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle… De sajnálja azt a kis ételt!
– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!… Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet… Legyen szerencsénk…
Pólika csendesen kisurrant az ajtón.
A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s kiment a kertbe.
Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé s itt-ott még csapzott volt a fagyban.
Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe boritotta a lelkét.
A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők.
– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.
Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte az életkedvetlenséget.
Élni, csak azért, hogy éljen az ember.
Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni, tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát, rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel, vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni: élni!…
Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte…
Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?
Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig… Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A föld az eget is megeszi lassan…
És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait, amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen, akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát, azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…
– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…
Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a föld…
– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül…
Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével.
Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta. Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.
Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár, amilyenek a fü között mászkálnak.
– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült.
– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet el, mert nincs itt.
– Micsoda?
– Nincs itt.
– Hol?
– Hát a kocsmába!
– Nincs a kocsmába?
– Nincs a.
– Hát hol van?
– Hát azt nem lehessen tudni.
Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…
De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett tőle.
– Hallod? – intett a lánynak Pólika.
– Öhö. – mondta Zsuzsi.
– Hát ott muzsikáltat magának.
– Aha.
– Na hát!
– Hátsz azér ő nincs ott.
– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!
– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon.
– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra, osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak.
Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte elszédült.
Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult…
Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.
Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának támaszkodni.
Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész, de most ijesztő lett.
Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta… Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen embernek az irgalmán.
Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki, amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között…
A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán…
Pólika sirt, sirt.
Aztán tovább szidta az életet…
Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…
Összébb huzta magán a kendőt.
Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki, mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak véginségéről.
Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele…
Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől.
Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az ijesztő vég…
Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot…
Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.
– Pólika! Pólika!
Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.
– Póóólikaaa!
Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött, távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott, gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:
– Póli, Póli, Pólika!
Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány…
– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…
S már itt volt mellette maga Zsani néni.
Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.
– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut Balázsnak a csinyjét!
– Már tudod?
Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét.
– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…
Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em… ber…
– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel, olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét…
De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten nézett maga elé, a vörös téglatornácon.
KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE.
Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás parasztasszony.
A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát. Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet, mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.
– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket…
– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony! Hol jár maga itt, Kisvicákné?
Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban, alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott félrenyakkal.
– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek, hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.
– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. – Be ne hozza a csizmáján a sarat.
– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg nagyságáék után.
– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg, hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a kegyes keziket, csak anyának nem…
– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani néni, – üjjön le.
– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó mellé, aztán megint bejött.
Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az asszony.
Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát.
A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában.
– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra, mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát…
– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.
– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.
– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.
– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.
– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?
– Hát itatták, osztán elszaladt.
– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.
– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?
– Igen, el…
– Hát hogy ment el? Az istenért.
– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!
– Miféle cigánylakodalom?
– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!
– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen.
– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek…
Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.
– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az én házamban! – kiáltott fel Pólika.
– De bizigen.
– Jézus Mária, szent József. Hogy?
– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa, kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek.
– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.
– Hát osztán mi volt?
– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a tekintetes ur!
– Az ur!
– Az a!
– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?
– Otthun a!
– Hála legyen az istennek.
– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.
– Hála legyen az istennek.
– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné Borcsa a háztul!
– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.
– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes erdőn.
– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak.
– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya…
– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá járt a szobában.
Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket.
Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett.
Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.
Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor Balázs váratlanul lóháton betoppant.
Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény parasztot, aki megkapta a sörétet…
Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek neki reggelig.
Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.
– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá, hogy visszavezetlek hozzá.
Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében, mint ma.
A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál.
Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába ölelje…
Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját…
Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a fiatalokat egymással.
Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje alól, de tenni nem tett semmit.
Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta… De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni…
Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s maga viszi haza…
Végig gondolta, mit tesz, mit csinál…
– Hopp! Megvan!
Szinte fölkiáltott örömében.
Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem gazdálkodnak-e a maguk kezére?
És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja Balázst.
– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs!
És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul a beszélgetés és megtörténik a kibékülés…
Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt.
Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl.
Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik pillanatban meghökkenve huzódik kissza.
Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs.
– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv.
Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem történt.
Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé.
Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv…
Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.
Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra, csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs kivánta.
– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz hálni.
Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az arcát.
A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON.
De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre hangolta, hogy madarat tudott volna fogni.
Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni kedvességét.
Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben.
Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt.
– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika?
– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig veszek egy kis üveggel.
– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni. Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész…
S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára.
Végre készen volt a fekete lé.
– Ne most irjál…
Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában.
– Mit irjak?
– Csak irjad, amit diktálok.
Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült.
„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda vagy’k…“
Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt:
– No csak irjad, irjad.
– De hát én nem értem…
– Csak te ne beszélj, hanem irjad…
S tovább diktált.
„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át kiszököm…“
Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le.
A néni az orrára tette az ujját.
– Megállj, még valamit.
Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött.
– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön…
Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását. Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska. Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel…
– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett: ird oda azt, hogy:
„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
De már ekkor Pólika odairta, hogy:
„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan.
A néni megnézte az irást.
– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te Balázsodnak a markába.
Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem kiment.
Zsuzsit keritette elő.
– Zsuzsi.
– Tessen, tekintetes asszony.
– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a tekintetes urnak?
– Csak ide kell bizni!
– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak dicsekedni az ingyen ebédekkel.
Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának…
Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát.
Balázs egy sort küldött vissza:
– Megyek, cicám!
Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral.
Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este. Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult, nevetett.
A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi kincsét kitárta.