A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.
Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:
– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!
Csáky László sötéten szólt:
– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?
– De magyar hamvak!
– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!
A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.
– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát, kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.
Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes gyűlölettel.
Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!
XV.
Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet látogatni.
Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem, amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.
Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!
Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon fővel fogadta Drugeth.
– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.
Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.
Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.
– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött ágaskodva a legfiatalabb.
– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.
– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának Draskovich Gáspár.
– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.
– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a szenvedő arcú fiatal Drugethné.
– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre Draskovich.
– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.
Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a Gyurkó, csaknem koldusok.
– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.
Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.
– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.
– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.
– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri mosollyal.
Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.
Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.
– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment ki az ajtón.
Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.
– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.
Az asszonynak könny szökött szemébe:
– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.
Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s mosolyogva folytatta:
– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.
– Vitéz lészen, valamint atyja ura.
– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal az asszony.
– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind hazájának.
– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.
Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.
– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik lány aranyos hajának fényét kereste.
– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.
– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.
– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.
– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.
– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.
Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje fordult:
– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.
– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.
– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.
– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.
Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett öltögetni.
Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő dolgot.
Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.
Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.
Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.
Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.
– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.
– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.
– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most határozza el magát a dologra.
– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár gróf.
– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.
– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.
– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.
– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót, ördög találmányát.
– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.
– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!
– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.
– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.
– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.
– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.
Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.
Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:
– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget, tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.
Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!
– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.
– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!
– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.
– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.
– Injuria! – kiáltott Drugeth.
– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.
– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő Zrinyi!
Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.
A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az alvást.
– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.
– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.
A férfiak elnevették magukat.
– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát tréfásan Draskovich.
Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.
Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.
– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.
– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, – megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.
Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.
– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.
Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva panaszosan zokogott.
XVI.
– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!
– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf haragszik.
– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, – zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.
Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.
– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás folytatásába való beleegyezését.
– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.
Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.
A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot s dohogva köszönt el.
Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.
Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.
Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem; ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?
Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett vergődése.
Mi lesz ennek a vége?
Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.
És Klenovnik?
Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap előtt.
Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.
A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!
A király? Távoli kegyes idegen…
A harc? Patkány-marakodás!
A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!
Az élet? Rongy, rongy, rongy!
Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.
Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a párapólyás csecsemő tavasz.
Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:
– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő, mint fára az komló?
Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.
XVII.
Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.
Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva hallotta meg.
Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:
– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!
Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy Patachich Péternek adja át.
Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi zsongása.
– Laudetur! – morogták az érkezők.
– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé fordította székét.
– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait componálni az úrfiéival.
Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos megelégedéssel szólt:
– Baj biz a!
– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.
Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és Szlavonországok urai.
– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte hangosan.
Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.
Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:
– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.
Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja helyükön.
– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?
– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.
– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!
Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el; no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.
– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.
Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:
– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az mással ellenünk! És az croatiai statusok?
– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.
– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi.
A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.
Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is jobb a holtan terülés!
– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.
Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt, a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó sétáinak élt.
Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:
– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett ellenkezés.
Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről kihangzó tompa zaját.
Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer holdját.
– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!
Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a várból.
XVIII.
– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.
A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és vártak.
– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!
– Hát ki vagyon itthun?
– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene atyja urához, de megjün az héten.
Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva: kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.
– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas ajánlkozását.
– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, – bátorkodott még megjegyezni a várnagy.
Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé.
A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.
A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön.
– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát.
– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… – mondta a másik.
– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, – fejezte be a harmadik.
A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán hüittyegetett hozzá.
Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott még sokáig a röhögés.
Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!
Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.
– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony!
A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel fogadták a különös vendég különös érkezését.
– Eljüttem kegyelmetekhez!
– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.
Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.
– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? – kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.
A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb pergéssel indult meg rögtön.
– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.
– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve elméjében szavakba.
– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon…
– Igen? Az tiszttartót?
– Aztat.
A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.
– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith Eusébiához.
A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s valaminek szorgos keresését mímelni.
– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában félénken.
A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.
Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:
– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek, az kiket írtam…
A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan: