Német maszlag, török áfium : regény két részben

– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.

Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.

– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet… Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.

A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.

– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem szeretni?

– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.

– Erdődyt szereti kegyelmed?

– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.

Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.

A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor megszólalt:

– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb, ki tudja?… Mast késő!

Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.

– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a férfinek.

Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába vezető ajtón.

– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna honn!

Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.

– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.

Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.

– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné halálra ijedve.

XIX.

Mégis! Mégis!

Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.

Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.

Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:

– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!

Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.

Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók hevét.

Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is, lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!

Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.

Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:

– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat, hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…

Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.

XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan bólogatta:

– Igyen van ez!

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és holtakra.

– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.

– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

– Fáj? – kérdezte Borbála.

Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.

– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.

– Esmérem, mi az megvettetés, én is.

– No!

– De igen, elhiggye kegyelmed!

– Osztán hogyan?

– Valamint kegyelmed.

– Igen?

– Igen!

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.

– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.

– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.

– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.

– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett kiváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy nevetés.

XXI.

Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.

De fordult az idő, fordult a szerencse.

A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.

Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?

Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.

Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.

Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas, asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.

Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival.

– Hun az úr? – kérdezte Patachich.

– Elment.

– Hová?

– Nem mondta.

– Mi lészen mast az vitézekkel?

– Ű tudja.

– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra csapjuk?

– Nem én.

– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!

– Várakozzék kegyelmed!

– Mire?

– Az úr visszajüttire.

– Mikorig?

– Az míg haza nem jün.

– Részeg kegyelmed!

– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.

Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.

A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!

– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem nagyságodat.

Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.

– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a halkan betett ajtó kilincsén.

– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.

Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.

Zrinyi megijed:

– Beteg vagy?

– Mán nem.

Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.

– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.

– Mi bajod, Eusébia?

– Nem tudom.

– Szeretsz?

A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás húzza össze.

– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a szék karjába kapaszkodva.

– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.

– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.

A lány csöndes sírdogálással roskad magába.

– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi segítségért.

Csönd.

– Eusébia! – most már üvölti.

A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással darabolt szava:

– Menj, Miklós, menj!

Kint lassú léptek finom nesze.

Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!

– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.

Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:

– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!

– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?

– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.

Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon kiáltotta:

– Draskovith Gáspár!

Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s nyugodtan szólt:

– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked, hogy majd küldök utánnad.

Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba.

XXII.

Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.

Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…

– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban; kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.

Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll… Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…

Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon markolva tuszkolta be maga előtt.

Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik után.

A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus baráttal.

Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.

– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!

A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi Miklós ügyében és érdekében.

Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája sarkával a szoba földjét.

Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha, bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.

Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az olvasásnak…

– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás… Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!

Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt… talán… a legnagyobb!!

Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…

Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.

– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre éppen…

– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.

Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.

– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava.

– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá hajlótól.

– Minden földi út egy és azon!

– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.

– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.

– S az respublika?

– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer katonával nincsen mit kezdjen.

Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:

– A Zrini-huszárok…

– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben lételem korán.

Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.

– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi.

A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi kézlegyintése megállította:

– Ejh! Nem megyek!

A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.

– Menj és várakozzál!

A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:

– Laudetur!

Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:

– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?

Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…

Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!

Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…

A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő árkus-papiron.

– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak… én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!

Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki itt-ott:

A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.

… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő szent nevének nincsen tiszteleti,

Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet igér, mert

Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.

… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap a szép piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és rajta