Német maszlag, török áfium : regény két részben

Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por… Jön a had!

Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.

A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje háládatlan életét.

Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik, nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét, karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az ablakot és lekiált:

– Hé, Estván, vagy ki vagy!

A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.

– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.

A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:

– Trakostyán!

Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis kártyára.

XXIII.

A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.

– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva elégedetten.

– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.

– Az! – szólt a vadászmester.

– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.

A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.

– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.

– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a lovászmester.

– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.

Koccintottak; ittak.

– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a tárnokmester.

– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne repüljön.

– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.

– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.

– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.

– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…

– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.

– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.

– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…

– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra elől.

Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:

– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.

A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.

Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.

– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.

– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a várnagy.

– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…

A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.

Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott hanyatt:

– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony fogású barna bőre…

A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.

– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka…

Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.

– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…

Meglebbentette a kárpitot.

– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…

Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal Szigetre!

Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.

A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.

Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.

Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!

– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta hozzá magában.

Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:

PARS OCTAVA.

1.

Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.

– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.

– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.

– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.

Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze, most meg errül a…

Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:

– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona, Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?

– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.

– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.

– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.

A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.

… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…

Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.

– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:

– Muránál az török!

Az ablakok egyszerre kiürülnek.

Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog, szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra riadtakat.

Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató lovasok tömör dübörgése…

… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat papirra vetette:

Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…

Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek környül!

Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az asztalon gyűlt az írott ív:

Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik közikbe…

Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív után…

Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze magától a pennát.

XXIV.

Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.

A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.

Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio causája, mint az hazáé?!

Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.

Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul kiszakada az «et»…

Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.

Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…

Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:

– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.

A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.

Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.

– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.

Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!

A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék támlájának.

– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.

Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?

– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.

– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.

– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…

A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.

– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!

Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.

– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.

Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.

Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik… Szent és nagy dolog!

A legszentebb, a legnagyobb!

– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, – vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!

Ó, magyarok szentelt hazája!

XXV.

Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.

Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban, magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü, vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló, lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött, ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos, ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.

Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.

– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.

A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.

– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a vendég.

– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! – udvariaskodott Ali.

– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e paradicsomkertben?

– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a császári kengyel előtt.

Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:

Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami rongyos, öreg magyart.

– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves markolatu kardját.

– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé türelmetlenül Ali.

Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett.

– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan Ali.

– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az illemről, a várnagy.

– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani, – fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.

– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod előtt?

Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva szóval fordult vissza a várnagy felé:

– Oktalan barom, no, mi az?

A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a vitézre mutatva, hátra lepett.

– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe; éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem. Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!

Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az róla mesélni!?

– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az öregre.

– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a paraszt.

– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb vonult.

A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas várfalról:

– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.

Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.

– Kik? No, elsőben is Zrini!?

– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.

– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?

– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb urak is vagynak ottan.

– Batthyány kapitán?

– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.

– Nagy had?

– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom, hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.

Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.

– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.

Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.

– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a legjobb társaságban voltál.

– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.

– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.

Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt: