Vadon kél a jácint hegy menedekén,
Liget lenge bokrán a bülbül hizelg,
Halmos rónaságon vidám őzi lejt…
Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok,
Aranyszín övekkel kevély lovagok!
Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:
– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a verset a kanizsai váli.
– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.
– A padisáh kegyelmes…
– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.
– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a vendég.
Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.
A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr… mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház icsi beszédes hullámainak csacsogását…
Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja: nagy az Isten:
– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom, hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!
Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését. A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason, rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.
– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a nyergében is dülöngöző Bocskay János.
A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.
Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.
Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a véleményeket s most kiadta a parancsot:
– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen, mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán, ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.
Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a megyei könnyű had.
Erdődy Farkas megrázta fejét:
– Ejh! oktalanságot mívelünk!
Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.
– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.
Négy szál lovas utánna is rugtatott.
Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés! szófogadatlan bolond vitézkedés!
Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy… Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd… Csattogva búg a messzeség…
– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich, indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.
A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló oldalán…
– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé Zrinyi.
S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad Kanizsa felé!
Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:
– Jézusom anyja! Jézus!
Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.
Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az istenkáromlást:
– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! – kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a mező!
Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.
Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti a muszlim harcos akarat.
– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre!
A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva száguldott előre Ali, paripáját biztatva:
– Bre! bre! babam!
Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején vitézi darutoll remeg.
A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű, fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a dobos.
– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.
Már egymáshoz érnek.
Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök közé s tünik el tömegükben.
Összerobbannak.
A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.
– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.
Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a déli nap.
XXVI.
A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg segítésére ment a svédek ellen.
A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi haszna? Mi haszna?
– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki mellyedet az asztal peremének és tanulj!
S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:
– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?
Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű; és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő- és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.
Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna; mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb hasznosat véghez…
Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok elé vagy kisebbek mögé helyeznie.
Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama: mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel az asszony.
A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló, garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat, jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!
Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének felhői sötéten gyülekeztek.
De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes, pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett, hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást.
Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.
A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés, helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi. Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk neki köntöst, kenyeret és abrakot…
Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s készült a Tábori Kis Tracta:
«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456 rud, hossza penig 80 rud.
Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről szóljunk…»
Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?
Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.
– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.
Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.
– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit vinne?… Ez az császár handbrief-je, rajta az kis titokpecsét… ez másikon az nagy pecsét!
A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek.
Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az oklevelet:
– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!