Német maszlag, török áfium : regény két részben

I.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, asszonyban!

– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a havat.

Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.

Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s megszólal:

– Ha e dicső…

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol…

S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.

Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.

– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:

– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem…

Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.

II.

Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:

– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!

Eusébia felnyöszörgött.

Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt ujra.

– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol, garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…

Eusébia fuldokolva riadt fel.

– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.

– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.

Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.

– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ. Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az… Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?

– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:

– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a levegőbe suhintva öklével.

Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s úgy gondolkozott tovább:

– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…

Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.

Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.

– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.

A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.

– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!

Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a felkelésben.

Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal tiltakozott:

– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be csak az frájt!

A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.

– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.

– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.

A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az ajtót és elkocogott.

– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül, félig magyarul.

– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra nyújtva kezét.

A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:

– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének, Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes légyen.

– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat elbocsássuk!

– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!

Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:

– De kévánom!

– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.

Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.

– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!

A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:

– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint Eflátun.

III.

– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.

– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?

– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah, Isten nevibe!

Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe, aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:

Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű, magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.

Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára hajol.

– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.

– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.

– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!

– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is ér.

Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:

– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny.

A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem értették volna.

– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!

– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak pálcázással és purgatioval kergetem ki.

– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!

– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!

– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.

A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:

– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval »tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.

A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:

– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy szóval tisztán evő lovas nép vagytok!

– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.

– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s mindenki visszakapja az eszét.

Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda jelentőségét.

Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:

– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide, Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából származik.

Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:

A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.

Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.

– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.

– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó felé legyintve kinyujtott karjával.

A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény lassanként mindenütt kialudt.

IV.

Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak türelem.

Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?

Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a gondolat.

Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig takarta a kék ereket.

Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!

Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a szomszédjával.

Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!

– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.

– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.

– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?

– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.

Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel befejezni a társalgást.

V.

Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert patika-láda.

Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:

– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések… igen, röviden!

Újra megállt.

– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra! – biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról.

Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:

– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!

Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«

Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.

– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.

Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé. Eusébia fuldokolva köhögött.

A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az ajtót, eltünik.

Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonitó zokogást.

– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is.

Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és tovább siet.

Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:

– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!

– Légrádo…

– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!

Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó fáklya-láng jött vissza lassan.

A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.

– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a másik szobába átöltözni.

Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.

– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve.

A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment, közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:

– Nagyságos uram, az tűz…

Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.

Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.

Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja, Orehóczy, törődött is ő vele.

Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére, Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.

Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.

Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.

Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen szobában.

– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.

Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a beteget s a kamoraszékre ültették.

– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.

– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az öreg fizikus.

– Közelben vagyon az vég!

– … hát monddsza csak kegyelmed…!

S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két orvos reggelig.

De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.

– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.

Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.

– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel kalauzkodó Zrinyi.

Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:

– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.

Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába Mors imperator.

VI.

Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.

Ebédelni hívni már nem is merik.

Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik indulatának egyenletessé halkult hullámzása: