Német maszlag, török áfium : regény két részben

Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s visszaborul a tigrisbőrre.

Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.

Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes alakjával.

A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.

– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.

Zrinyi föltekint.

– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.

– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.

– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!

De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a szomszéd szobában.

A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit, aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.

– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.

Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a kerekedő sorokba:

– mikor Vitnyédy belépett hozzá.

– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!

– Jó napot!

– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.

– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…

Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.

Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében senyvedő gondolatai:

– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet… Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!

Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején; dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny öntözte dolmánya ujját…

… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a levegőben…

Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.

– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!… Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru édessége, ti gyógyítsatok meg engem!

Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:

– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!

Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott utánna.

Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:

– Ahimè, il signore!

A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.

VII.

Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr, szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.

Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik el amott a más.

Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:

– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!

A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár legény.

– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.

– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.

Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.

Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.

– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.

Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.

A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a sáska-hadat.

Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve, sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.

Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!

De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj! Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!

– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.

Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott, csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.

Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat, megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.

– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s visszatérő kém.

Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!?

– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.

– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.

A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból nem felel senki, semmi.

– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a hangja reszket.

Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.

– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.

Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?… Csönd!

Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.

– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga kénozza az öreget, az okon rí!

A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.

Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő ágyában:

– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…

VIII.

A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:

– Katonák, előre!

Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.

A kard másodszor suhan:

– Kürassziere!

Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s elnyeli a cserje.

Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:

– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!

A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:

– Biszm-illah!

A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.

Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat, aphorismákat írni.

Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!… A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból… a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.

A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke címet:

– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’ Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte be hamiskás oldalpillantással.

Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.

– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország fattya!

Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire gondolsz!

– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?

Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:

– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! – Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.

– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!

– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az Bécsben utazást?

Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a választ.

– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!

Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett a kanonok léptei alatt:

Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!

– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája Zrinyi szemébe utolsó tromful.

Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta fényét.

– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez egyszer!

– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.

Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt. Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon? igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyiltával?

Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:

– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!

Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.

Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt meg Ráttkay:

– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?

Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.

– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.

– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.

Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:

– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!

– Verum est!

Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.

Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással, sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang. Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.

A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a kantárszárat és süvegét magasra emelte:

– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!

Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte; rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm. Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas ablakra: úri ház!

– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.

Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett.

IX.

Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.

– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!

– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.

Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel kinálókhoz szegődött:

– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!

Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó gondolatokat s leült.

Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.

Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!

– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.

– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, – gondolta magában.

A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.

Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:

– S az neve?

– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!

Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.

– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…

Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.

– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.

A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.

– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.

Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:

– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!

– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.

Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.

– Surge, amice, surge! – nevette a bán.

Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:

– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!

Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával hallgatta.

– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával kezében Mária a folyosón.

Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.

– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.

Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.

Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, hogy egyedül hagyták őket:

– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:

– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése is.

– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! – örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek sejtett eseményen.

X.

Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.

– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is Varasdon cellengett!

Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich egészségére.

Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.

– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, csak megnevetem!

– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? – fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.

– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a kanonok.

– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.

Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja fogadta őket.

– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.

A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva felhangzó éneket: