Német maszlag, török áfium : regény két részben

Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:

– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.

– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.

Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.

– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?

Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.

– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. Ó, be szánom!

Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen hadonászva.

– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?

– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének fuvásban?

– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.

– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.

– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.

– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.

A lány egészen megijedt:

– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?

– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?

Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:

– Van!

A bán keze szorosabbra csukódott:

– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?

A lány keze megvonaglott.

– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.

A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.

– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?

Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.

– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és könyörülj rajtam!

Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:

– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?

Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.

XI.

Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.

A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése… Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról… S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…

Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve tüzelő homlokot:

– Aber, Nicolaus…

Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a kis kezet:

– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én, Zrini!

S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.

Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi neve együtt fog az ajkakon forogni!…

A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.

Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…? Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…

Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség circumstantiáiról szóló aphorismusait:

– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…

A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése…

A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:

– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a kapu-nyitást kérő hangra.

A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája közeledett.

– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.

Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:

– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!

– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró ifju lányos hangja a vörös arcu embert.

– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!

Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.

– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.

Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.

Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. – Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába? Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?

Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.

Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített papirlapra meredt mohón…

– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.

Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben emelkedett fel kiki.

Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult keresztvetésre:

– Az Atyának… szegény palatinus!

A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.

Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.

XII.

Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:

– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a húzódozót:

– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?

Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

– Te… te… te!…

S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.

– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.

– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.

– Éhes vagyok!

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:

– Mán is válosztgat!

– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.

Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:

– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak ne állassanak!

Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?

XIII.

Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon, hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér, ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll, csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…

Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán bekiváncsiskodó szines forgatagot:

– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem? Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski, madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!… Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván, hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért is!

S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló, Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.

Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!

Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!

Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott föl fáradt tagjaiból szivére:

– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?… Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…

De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.

A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes, magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:

– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!

– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám!

– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! – fordította német szóra a beszédet a herceg.

Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.

– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.

– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca elborult.

– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi felség!

– Ritka lelki és testi erő, bán ur!

Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.

– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.

Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.

– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! – folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.

– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!

A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok:

– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!

Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek karimátlan bársony calotte.

– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.

– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta, s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.

– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui« közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.

– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó csillagát!

Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? – kérdezte magában.

Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:

– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?

– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi.

– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.

– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. – Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’ affare!

– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki szelid magasságokból Montecuccoli.

– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.

– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.

– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától Montecuccoli.

Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…

Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.

Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:

– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala, palatinus akar lenni.

– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.

– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal.

– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta Montecuccoli.

– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.

– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!

– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott könyvekben!

Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:

– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is…

Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:

– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!

Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint meghajtotta magát:

– Hát igen!

– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!

– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt ist er ein Narr! – mondta a herceg.

– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.

– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, – mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett. Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.

– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias megsemmisüléssel Montecuccoli.

– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett. Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.

– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.

Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat. De Rottal keményen háborgott:

– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a dolmányban, ah!

– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki a keserü rágalom Souchesból.

Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról, álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny száj:

– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá magában.

Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?

A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon, füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.

– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen. Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a szél.

XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije vállát.

De a császár nem jött.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju, köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s messze a sikon…

– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.

– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.

S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.

– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra mutogatva a hintóbeli urakat:

– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!

A hintósor lassan vonult.

– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük fölött.

– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival castagnettázva.

A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.

XV.

Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó gomolyagát.

Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója lent vár…

Mögötte élénk horvát szó csattogott.

Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok, Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a vox populi!

Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy «silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás, aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a szó.

Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.

A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz.

– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…

Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.

– E… catholicis…

– Szt! C-sz! Silentium!

Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.

– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!

Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:

– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.

Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá csöndesen szivében minden, minden.

Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.

– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben.

– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett hiveinek s ment szavazni.

A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar

– … sár!

– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak mennénk!

A terem ürült.

– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.

– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.

S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát…

– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini! Vivat! Vivat!

XVI.

A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.

– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.

– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a deszkák.

– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.

– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.

A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.

– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.

– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. – Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?

S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd magasra!

– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…

– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a fejedelem terveire.

– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!

A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a hintót.

A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!

– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…

A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.

– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.

– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?

Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba hal a szó:

– Kurvanyátok!

Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.

Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.

Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.

A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot Puchaim:

– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…

A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.

Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.

– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.

… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…

– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.

Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.

– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező választ Klobusiczky.

Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.

– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!

A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük lassan.

Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!