ELŐHANG.
I.
– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.
Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi förgeteg.
– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni! – bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.
– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy nagybajszu öreg vitéz.
Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.
A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.
A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.
A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak. Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki törődik a másikkal?
Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.
– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia.
– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja. Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel, részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.
Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével, felkiáltott:
– Aunye!
– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis ujjával a sikra.
– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az!
Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá. Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott, mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára gyujtott:
– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?
A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.
II.
Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal, nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a zágrábi urakkal dúvadra.
A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a vacsorának.
– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!
Magdaléna asszony elmosolyodott:
– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.
– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!
– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?
– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam genealógiát.
– Hallgatom imé!
– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno 1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent formája.
– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?
A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem urnője felé:
– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván, elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm…
A páter megszakította szavát és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta:
– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius Sulpicius Galba…
A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki gömbölyü szájacskáján.
– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.
A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.
Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a fájdalommal.
Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán gőzkörben pislogott a gyertya…
Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette. György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka megszólalt félhangosan a nagy csendben:
– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…
S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.
III.
Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő nagy kőbástyatornyot, mögötte a négy contignatiós főépületet s a belőle északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.
Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés, erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta. Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.
– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?
György bán szeme az asszony felé villan.
– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt, hogy…
György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak. Magdaléna a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő, hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót.
A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig csapatán, aztán megszólalt:
– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására. Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem főgenerál Válenstán-nal!
A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva, nevetgélve robogtak uruk után.
A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt, utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas.
György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze szájában, maga se tudta, miért.
– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom kévántalak!
Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár lépés a dunai kapu.
Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba.
– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!
György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna, kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.
Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek Wallenstein tábora felé Siléziába.
A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult.
– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt hátra halkan vicéjének a hadvezér.
A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett Wallensteinre.
– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a vicegenerális.
– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!
És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról, önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának kiszakítani a német birodalom testéből.
A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!
– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt.
– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán.
– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.
És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben állott Palánka alatt a császáriakkal.
Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán Forgách Miklósnak, kivel egy sátorban hált az éjjel:
– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!
De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből.
– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul. Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony nyerget, aztán lefordul a fübe.
Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal:
– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen győzödelmet szerezni!
Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán bajuszát beharapva így szólt:
– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!
– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s tajtékos lován nagy lassan elléptetett.
Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is karácsony hetében elhalt.
«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten jó urakat.»