A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.
– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.
A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.
– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.
A német futásnak eredt.
A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a távolodót.
Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles karimájához bökött ujjával:
– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való gondviseletlenséged?
– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?
– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.
– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak nyomomban!
– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?
Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.
– Mi az?
– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.
– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.
– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, – szólt Zrinyi.
– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, – illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.
A legény földnek irányitott fáklyával elindult.
– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.
A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.
XVII.
A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó, tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.
Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!
– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek talált pompás forgót.
Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja, mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot. Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!
– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.
Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…
– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke, szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.
S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását? Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek, környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!
Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg… majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót… aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…
Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?
A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.
Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!
A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.
Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína vissza minden kontyos török…
A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.
– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt Zrinyi.
Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!
A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.
Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!… pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet, elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!
A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.
Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság! Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába? Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt pedig választani fogjuk!
Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel ujra…
Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette selymes sáppadtságu gyöngysorra.
XVIII.
– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett lázas két szeme.
– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.
Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült szemrehányás.
– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta, sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.
– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.
Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.
– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! – Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.
– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?
– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? – kérdezte keserü-édes mosolylyal.
– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba hajló apró nyögésekkel.
Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.
– Fáj valahun?
– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy!
– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.
– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.
Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe szorulva lendült a levegőbe:
– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!
– Miklós!
– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral, elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!
A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba kezdett.
– No, galambocskám!
– Mán semmi!
Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől…
Mária sírva fakadt:
– Miklós, úgy fáj!
– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség!
– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.
Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?
– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!
Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.
Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:
– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult izgatottságot.
A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.
Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!
– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!
A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.
Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő szélnek s megindult a ház felé.
Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.
Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más semmi!… Benyitott.
A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva, fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.
– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló arcába.
– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.
Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.
A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc… Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.
… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta örökébe!
– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!
Odaát mintha megállt volna az élet.
Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint felcser a nyüvel rothadt sebben!
A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal lobogott.
… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek… köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat; elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek sáncról, bástyáról.
– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.
… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.
Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők… az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?… gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…
Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s elaludt.
… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek. A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!
Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!
Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?
– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony hang.
Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.
– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!
– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.
– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult, megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!
Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!
A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:
– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót jegyez!
– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.
– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a másik szoba felé. A meleg viz már vár.
– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.
– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.
– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.
– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?
– Örülök! Hogyne!…
– Ha csak leány is?
– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott, csak ű szent fölsége éltesse!
A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.
XIX.
A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej, országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!
Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!
Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!
Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért Patachich kapitány.
Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…
Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!
A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:
– Vártam mán kegyelmeteket!
A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.
A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.
Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis csak megszólalt:
– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!
– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.
Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.
– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros bajuszát.
– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.
– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas uramnak.
– Köszönöm! És?
– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.
Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.
Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon járt…»
Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:
– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.
A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.
– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.
– Tám csak nem?!
– De tám igen!
– Csinálja kegyelmed jabban!
– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!
Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:
– Be accurate túdja!
Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:
– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?
– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.
– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?
– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.
– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is elpártolkodnak!
A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.
Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok bánjában…
Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:
– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel expeditiot!
Zrinyi az ajkába harapott.
– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!
Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.
Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:
– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!
A bán gúnyosan bólogatva helyesel.
A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:
– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!
Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.
Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.
Ébeni ijedten állt meg a folyosón:
– Bécsapá az ajtót!
– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.
XX.
A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra.
Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán.
Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.
Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…
A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.
Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?
– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.
– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s szava kéjes ásításba szenderült.
Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.
Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.
Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van, munkára!
Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent. Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt. Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst kancsó csobogó tartalmát.
Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…
Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:
– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!
– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:
– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.
– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a paplan alól.
Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:
– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.
– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.
– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?
Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.
– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a drabant.
A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s könyvesháza felé tartott.
S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe világ!
– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. – Hát azért se!
Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, aztán lóra és neki a világnak!
Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…
A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…
A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája: