Német maszlag, török áfium : regény két részben

Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.

Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta magát szemben…

A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.

– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis ajtónál.

Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:

– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet… Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be mosolyogva.

Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el gondolataiba.

XXI.

Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok fatábláin.

A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…

S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?

Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.

A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos ordításban.

Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:

– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!

*

Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:

– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?

– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.

Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:

– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes halált kivánnánk inkább!

* * *

A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.

Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.

Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze keletre elnyúló síkon.

– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.

Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.

– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.

– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.

Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.

A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa dobogása…

* * *

A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.

– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt szóváltást.

– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.

– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!

– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.

– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre mentem volna Csáktornyára…

– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.

– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát- és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…

– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.

– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.

– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.

– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.

– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!

– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.

– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.

Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd visszapattanva fölkiáltott:

– Mondd ki hát, hogy higgyek!

Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében olvasott:

– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!

– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.

Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel született meg a gondolat…

– De ország gubernátora, igen!

A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály a tengerről föllépett a sziklákra.

*

Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és magyar lovasság.

S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.

– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló tömött szakálla.

– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.

– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!

Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.

– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…

Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.

– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy hangja.

– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.

* * *

A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas ráncokba vont homloku Máriát:

– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?

– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.

– Az salétromcsináló ember?

– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…

– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak most vette észre, – Trézsi?

– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.

A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé siető bán mögött.

– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.

A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:

– Väterchen! Väterchen!

– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.

– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be sopánkodva.

– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.

A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:

– Talám többet is tud németül, mint apja ura!

– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér vállvonogatással hátat fordító asszonyt.

Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.

A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!

A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.

– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…

– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!

– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!

Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!

– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.

Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt elgondolt hadával…

Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:

– Nagyságos kegyelmes uram!

Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező tekintetét.

– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.

*

De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?… Mindegy! Csak előre!

Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…

A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…

Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…

A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a fejét.

A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…

– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa apathiája.

– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu szakállával Kemény János.

– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta.

– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva, Kemény.

XXII.

– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?

A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső szóval magától:

Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»

A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:

– Miklós!?

– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.

– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!

– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.

– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra fordulva egyet.

Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva szabdalta darabokra.

A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.

– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!

Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.

Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.

De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.

A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.

Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.

A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:

– Asszonyunk fiat szült, uram!

A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:

– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…

A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.

A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja hangos, ideges örömben rezgett.

XXIII.

A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.

A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a lelke…

– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…

S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.

Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.

Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette nyugalomra:

– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!

Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:

– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?

S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő kövét.

De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! Elmulik, nyoma sem marad!

Nyoma sem marad…

Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz, milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán, gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból nézed a messze útra indulókat…

Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.

Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.

A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s elvakkantotta magát:

– No!

Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.

Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…

A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.

Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.

Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:

– Allahü! Allahüü!!

XXIV.

A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.

Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a Szent Anya szobra előtt.

Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit szoborrá fagyasztott a bánat.

De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg akartad lopni!

– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.

Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.

A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…

– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a lármát.

– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve dühösen csattanó hangját.

Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.

Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért útba!

Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.

– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.

De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:

– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.

Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…

Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő előtt északnak.

A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek, rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.

– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva.

A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.

– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!

S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.

De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.

XXV.

A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult vad.

– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve Zrinyi Péter.

– Osztán ez az egész! – felelt a bán.

– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet Péter, – meddig várunk?

– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!

– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!

– Nem én mondtam!

– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?

A bán fölnevetett.

– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!

– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!

– Nem is vagyok Bécs komája!

– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.

– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!

Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos állatot.

A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.

A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes pirkadást.

A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:

– Kanisa ég!… Fujjad!

Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a dobogó lovak előtt.

A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.

Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.

– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról csoportra.

A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók mögött:

– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő alul…

– Teve az! – fordult hátra valaki.

– De sas, két fejü penég!

A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!

– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár kutjának kávája mellől.

A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.

Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.

A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.

A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja az órát.

Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…

Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.

Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó sötétség.

– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.

Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:

– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek látszott, azután úgy tüntenek el!

A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is mordult föl itt-ott.

Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.

– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.

– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis szobában.

Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!

– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.

– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott tüz nem vala, alitom, sohun!

Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, de…

– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.

– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.

– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.

– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.

A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.

A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?

A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:

– Što je novo?

– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.

– Ki?

– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó keresztvetésre emelkedett…

– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.

– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett kézzel.

Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…

– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.

– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.

Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:

– Barmok!

A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:

– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.

Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:

– Kanisa ég, mondod?