Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.
– Ég tahát?
– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…
A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.
– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez lészen üdőm!
A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén megbolydult a vár.
XXVI.
Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.
Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.
Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.
– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a csobogó hallgatásban.
– No!
– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!
– Mi?
– Néminemü roszseb tudja micsuda!
– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!
– Csihulj, te!
– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.
– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!
Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a sötétben.
– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!
Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis földhányás mögött hasalt a három legény.
A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.
A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi útját az a kicsoda.
A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:
– Jokarü, csodsuk!
Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.
A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a közeledők neszére elordította magát:
– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.
– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.
– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.
A sáros, meztelen alak középre penderült.
– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.
– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! – vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.
– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:
Hát az t… merre lóg?
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon,
Cérnán, fonálon,
Stájerlandi határon!
A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.
Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…
Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.
A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.
– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.
– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.
– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.
– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger szele!
Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá sátrában.
Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a felséges úr.
– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.
Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.
Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.
Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.
Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.
– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött Patachich.
– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.
– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.
Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze lova sörényébe ragad.
– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…
Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.
Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…
Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:
– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!
S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.
XXVII.
A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg, mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.
Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét, szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi köze…
Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.
A bán leült.
Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad, váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt törésed…?
Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel; föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a száraz lombkoronán.
Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…
De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő néma dühöngést.
A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba rugta a felkalimpáló erdei kant.
– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől.
S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:
– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé üvőltök: Ne bántsd az magyart!
Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrinyi!
– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra lebbent a születő sorok fölött:
«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala…»
A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből; Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember s a becsületesben lázadó üvölt!!
«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.»
Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.
«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»
Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt.
A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett… Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás szövevényü Tankréd-erdejében.
Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!
Mit ír?
Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.
«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit hová tehetnénk.»
A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.
A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:
«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum, benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»
XXVIII.
A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás, háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.
– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!
Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.
– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség, fáradtság Zrinyi fülében.
Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.
Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában lealvó nap.
– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.
– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.
– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott Patachich a vár elhagyására.
– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun állunk?
– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.
Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó ideig.
Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!
A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád várává pattant a sik.
– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…
Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.
A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.
Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü aranyos félhold.
– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.
– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul köszöntést töröknek adjunk.
A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva fölnevetett:
– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!
De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.
– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő fejét földnek nyomintva.
De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:
«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»
Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:
– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez akolban.
– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.
– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.
Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással botorkáló követek után.
– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a belső öröm.
Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a faltömésbe; szerette volna…
Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:
– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.
XXIX.
Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.
Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis házak.
Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás iránt.
Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.
Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a réten.
A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.
Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.
A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.
– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim pasa.
Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce tündöklik.
Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.
Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.
A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan bugja:
– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.
A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt választ…
A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:
– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.
– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne légyünk terhekre…!
– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi urak.
A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.
Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.
XXX.
Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos hullámokat.
Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.
– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?
– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.
– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.
– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni óhajtó.
– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma ember orra alá bökdösve.
– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!
– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.
– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva, az újabb hasznot sejtő árus.
– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi horvát.
– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! – sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.
– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.
A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga sietett.
Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:
– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac aránylag csakugyan kicsi!
– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.
Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.
– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka felé:
– Keine bedeckten Wege.
– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi büszkén fogadott némaságából.
– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!
A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…
Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.
De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:
– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide szállítani…
A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült tekintetét.
– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.
– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.
– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…
– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra pökhet rá minden német furier?
Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:
– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…
– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.
– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!
– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni akar!
– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr után bámulva.
– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.
– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény puska-acélának griffjén babrálva.
– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!
XXXI.
A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai felé.
Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! – kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!
Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.
– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa confessionis privatum malum est!
A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.
A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült, hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson, uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.
Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.
Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.
– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva dorombolt szava:
– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?
– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.
– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! – morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott már, csak összepislogott.
Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának, Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.
– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! – dünnyögte maga elé.
A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske cimét:
– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.
– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl hirtelen, menésre készen.
– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.
Az ajtóból még egyszer visszatekintett.
Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló zajba:
– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!
– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s nagy csöndben kilépett.
Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo, dolmánya alól irást huzogatva.
Zrinyi nyergébe zörrent:
– No!
– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.
A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá gyürődve tünt el dolmánya zsebében:
– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel szökött a kapu felé.
A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt falak.
A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a nagy parókát:
– Salve, Domine!
Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.
Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.
– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre merevítve szemét.
A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató, tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.
– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.
Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán felé:
– Javíthatatlan… védhetetlen…!
– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán.
– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása következményét levonni Montecuccoli.
– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.
A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns kopogó oldalán:
– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt!
Zrinyi kiegyenesedett ültében:
– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.
– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? – ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!
– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, – illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt formálni.
Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:
– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!
– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?
Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:
– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte hadban.
– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… tettekkel beszéljünk!
Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:
– Fogunk, öcsém uram!
– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! – döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.
A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:
– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem mindvégig az ki jól végezi pályafutását…
– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.
– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet, lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:
– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! – Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!
De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a láva izzása.
– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje, bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök, Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.
– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.
– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: – Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!
Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló szomoru csapat.
Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.
A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény.