XXXII.
Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán rabnői tánca.
– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a látogató.
– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott füge után nyulva.
– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.
– Egyél fügét és csendben szóljunk!
– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe újra sajog.
Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.
– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.
Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát csiptetett két ujja közé:
– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért, biszm-illah!
A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:
– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!
A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:
– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.
A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva hallgatott.
– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!
– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!
Ali megmozdult.
– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…
Ali fölnevetett:
– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város szolgája elé boruló kérésem.
A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.
Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.
– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…
– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem márványba vésés!
A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az ajtó felé.
– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.
Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:
– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!
A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.
Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok felé.
A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.
– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos kedve.
Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.
Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.
A kocka megáll.
– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.
A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.
De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással közeledik…
A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.
– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!
– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem imád!
– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.
– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…
– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.
De a bán rá sem hallgatott:
– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, nyegünk az ösztön alatt…
Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.
– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.
– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.
Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas közömbösséggel szólt:
– Grécet is megjárám…
– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?
– Inkább űk nékem!
– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.
– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához ragaszkodva.
A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.
– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi állapatban vagyunk…
– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf öcsém…
– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!
– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.
– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…
A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.
– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s választodat várom!
De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:
– Olvasd hanggal, öcsém!
Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató bólogatásnak:
– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…
Kint vész-mozsár durrant.
A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.
A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:
– Ujvár! Ujvár!
Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…
Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.
XXXIII.
Avagy most, avagy sohasem!
A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…
A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi virtus»-t:
– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.
Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.
Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.
Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!
Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt, kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és gülbenket:
– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!
A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:
– Ujvár az töröké!
Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:
– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.
Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.
– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török elvonására Ujvár elestével megszünt.
De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.
Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.
A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…
A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje csillant…
A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor kutya…
– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé vágtató magyarság.
A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.
Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.
– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.
Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török lovasság.
Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.
A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:
– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted, hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó Zerin-oglu?
De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.
XXXIV.
A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott Montecuccoli leib-kompániája.
A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.
Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.
A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.
Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.
Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe ereszkedett:
– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.
– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!
– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.
– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?
– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.
Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.
– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…
A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.
– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…
S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel Montecuccoli szava:
– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.
Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.
– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az Isten!
– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a szenvtelen szavakat.
Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:
– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én kegyelmességedet…
Montecuccoli fölált.
– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.
Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.
– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.
– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.
Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.
– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.
– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi főkapitány.
– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.
Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája szárnyai:
– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!
XXXV.
Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.
Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó zörgését.
– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.
Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.
Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.
A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.
Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok; tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…
Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!
… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája, nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok erdejében.
A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.
A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve mérte az időt.
A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, közelebb.
– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.
Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.
A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől morajlott.
Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna szabadulásért.
De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:
– Ne bántsd az magyart!
Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.
A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.
Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.
A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott köztük.
Kis hajnalban újra úton voltak.
Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.
A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma csöndben.
Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó irányu kettős vonalban föl-le.
A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen csaholt a kutya.
– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:
– Sifáát já! Gül-baba!
Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…
A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!
XXXVI.
Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra, szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.
Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.
Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi helyzetet!
Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi táborát hizlalta.
Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony már… a torony… igen… Sziget!
A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:
– Urak! Az török császár ellen!
S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és beljebb…
A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel, derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!
Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…
De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.
A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.
Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.
Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett körül s:
– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé szava.
Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.
A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:
– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…
– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos pöffetegekből összerakott arcot.
– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a vizet…
– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.
– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! – fordította törökre a fenyegetést a tolmács.
– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…
Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.
Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.
Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.
De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott délnek…
… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part távoláig.
A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a levegő:
– Mely szép az élet! Mely szép!
A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési pontja alá feküdni.