Német maszlag, török áfium : regény két részben

I.

Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.

– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc városábul.

– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.

– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány – egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.

– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste poroszló ebekből.

– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, – folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!

A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.

Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült elmerülő lelkében.

A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.

– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott benneteket!

Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.

Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal, agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.

Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.

– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a teremben háló atya szava.

Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még sokáig.

II.

Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.

A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza, encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.

Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a szépen kikalligrafiázott ívet.

A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.

– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.

Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.

Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott bátyjához.

– Niki, mi dógod vót azzal csókával?

– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!

– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.

– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.

Péter ránézett és elnevette magát:

– Jüvel, no, nyilazni egyet!

– Azt mán igen.

S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.

III.

Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására; a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival, síri nyugalommal.

Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület, kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök leült.

Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.

Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:

Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált a szinfalak mögé.

A püspök úr kegyesen intett utána:

– Bene, puer!

A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés, páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s tombol a terem.

De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.

S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.

Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:

– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!

IV.

Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak teremni.

A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.

– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! – kiáltott az érkező elé Pázmány.

– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.

Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:

– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.

Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.

Pázmány a fiú vállára tette kezét:

– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.

Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:

– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.

Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy növelje nagyra!

Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:

– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.

Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.

– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.

Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben élénken, kedvesen magyarázott:

– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki bévül répa… Ihon Senkviczy uram!

– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.

– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.

Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu, göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.

Megindultak.

Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:

– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.

V.

Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem fogyott ki a magyarázatból.

– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez – nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt bizton.

Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!

– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?

Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú, villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna kar…

– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.

A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.

– Mit mível nagyságod?

Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.

A kanonok úr elnézően mosolygott:

– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.

Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… vér és láng… Isten és ördög…

A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos oltóval le nem fojtotta világát.

A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla, elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.

– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel magyarázni.

VI.

A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő jelenre.

Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:

– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.

A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és megilletődve nézett le az öregre.

Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt, úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből, tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…

És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.

Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – gondolta magában.

Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, – mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre, feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.

Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta, kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:

Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.

Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. Egyedül maradnak.

– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges atya ajándékát!

Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:

– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!

– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota építése.

Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és fülébe suttogta:

– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.

Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy Zrinyinek.

VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…

A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit mi nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll, semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, óvatosság: török hódoltsági területen járnak.

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar jobbágy szenved, török úr bánja!

Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd kormányát.

Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba vonult, a tenger-szélre.

VIII.

Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.

– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.

– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt eszében, hogy csak portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? – fordult nevetve a baráthoz.

Forstall szerényen mosolygott:

– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.

Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.

– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…

– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.

– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül magát.

Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai tengerig.

– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.

– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.

Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér között.

– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és halastavakat.

– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani, vezetni!

– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.

Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás, tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, hajhózása ide hozzá is elhatott.

Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis Forstallt.

– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, – röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…

– Mi! – riadt föl Zrinyi.

– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög bujjék az lábad köz…

– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall.

A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:

– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok, hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!

– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova szaladó, földönfutó lén miattak!

– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi némi kétkedéssel Zrinyi.

– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, – bizonygatja hévvel Cosimo.

– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a várnagy.

– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi hozzá Forstall.

– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a lépcsők felé indul.

A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:

– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!

– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.

– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall.

Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.

Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs felé.

Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt, amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához; maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.

– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi.

– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.

– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy löhet.

– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.

Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős vonásokkal írt: