WeRead Powered by ReaderPub
Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény cover

Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

Chapter 319: 303.
By János Erdélyi
Open in WeRead

Explore more books like this:

Mythology, Legends & FolklorePoetry

About This Book

A kötet népdalokat és mondákat gyűjt egybe különböző vidékről, a rövidebb lírai daloktól a hosszabb elbeszélő balladákon és táncdalokig. Kísérő előszóban ismerteti a gyűjtés indítékát és módszerét, valamint a beküldött források és közreműködők körét; több nóta mellett hangjegy is található. Az anyag bemutatja a változatos formákat, refrének és regionális változatok sokaságát, és jegyzetekkel, rendszerezéssel törekszik az elhangzó hagyományok hiteles rögzítésére és közreadására.

285.

A szörnyü ég alatt szörnyű változások,
 Istentelen ezer uj módi szokások.
 Az uj módi miatt sok istorozások,
 Méltán e világra szállnak sok csapások.
E világ ördöggel vetett szövetséget,
 Német francziátul tanult ördögséget.
 Magyar is követi a rut kevélységet,
 A némettül kapott czifra szegénységet.
Franczia is kevély, mint a papa madár,
 A tokos is pajkos, kényes, mint az agár.
 Magyar is hasonló lett ezekhez immár;
 Kecskeszőr parókát visel, babosan jár.
Ördőg-e, bagoly-e, magyar-e, kicsoda?
 Tehénpaczal fején, nem tudni, micsoda.
 Tarka, mint a szarka, nem más hanem csoda;
 Megszökne, ha látná régi magyar Buda.
Nem tiszta madár az, ki fészkét mocskolja,
 Nem fehér hattyú az, kinek tarka tolla.
 Nem igaz magyar az, kinek bugyogója,
 Frizérezi haját, bajszát borotválja.
Vajha láthatnátok, hajdani magyarok,
 Most a magyarokat, istenes jámborok,
 Könyet hintenétek, mint sürű záporok;
 Ki kankó, ki Jankó, felemás sógorok.
Magyar kalpag helyett tettek fel kaszkétot,
 Hosszu mente helyett huztak fel kaputot.
 A veres nadrágon cseréltek bugyogót,
 Magyar csizma helyett vontak német sarut.
Mégis tartja magát, mint magyar gavallér,
 Nem más, hanem csuda maskara, himpellér.
 Kár hogy eredeti volt magyar nemes vér,
 Iskolába fogja magyar német pallér.
A szép magyar kontyot, elhagyták a válot,
 Igaz gyöngyös pártát, ki diszesen állott.
 Kardkötőd letenni, fajtalan, nem szánod,
 Kis rövid mentécskéd tőled messze hagyod.
Nincs több, egy pendele, bugyogóra vágy már,
 Alig van kenyere, mégis kávéra vár.
 Czukrot, kávét neki hitelben ad kalmár,
 Mégis ritka, a ki bugyogóra nem vár.
A sok módi irja a sok leveleket,
 Zálogba hányatja szép örökségeket.
 Eladatja velek szép öltözetöket,
 Szegényekké teszi hajporos fejöket.
Ezt egyedül köszönd az atyafiságnak,
 A némettel kötött ezer sógorságnak.
 Ez oka számtalan boldogtalanságnak,
 Ez is lesz kárára végre az országnak.

286.

Nincsen e világon semmi állandóság,
 Valami látható, minden mulandóság.
 Hajad fürtös szála,
 Melly rég szépen álla,
 Most csudaváz, lárva.
Csinosan felkötött nadrágod mi lelte?
 Szabó derekadtól hónodig emelte.
 Ollyan vagy benn, pajtás,
 Mint gályán a sajkás,
 Vagy a ki sánczot ás.
Kordován csizmádnak megnyulott a szára,
 Fel is emelkedett véle együtt ára.
 Csak most veszem észre,
 Hogy nagy kora készre
 Jött hozzánk, szélvészre.
Gondolnád, hogy az lesz a szabó kontója,
 Vagy a komédiás bilétmutatója.
 Azonban egy, kettő,
 Öt, tiz, százas betű,
 A forint jelentő.
Egy krajczár egyet tesz, de már három kettőt,
 A két tiz garasos krajczárt tizenkettőt.
 Nem tudom számlálni,
 Kivánnék megválni,
 Helyébe mást látni.
Szabadíts meg tőle, magyarok istene!
 Mert ennek se sulya, se becs nincsen benne.
 Máskép is a bankó,4)
 Csak koldusnak való,
 Kinek lába nem jó.

287.

Módi jött be a lányoknál,
 Kivált a kisasszonyoknál:
 Kontyon hordják a hajokat,
 Érzik belől a bajokat.
Újjas, mellény nem szükséges,
 Egy czicz kendő elégséges.
 Ahoz jár most a gavallér,
 Kinek nyaka csupa puczér.
Elcsapták a szoknyájokat,
 Hordnak már most viganókat,
 Hej! gyönyörű szűz virágszál!
 Rád jobban illenék a vál.
Kis lábadon piros csizma
 Szebb volna, mint czipő rajta.
 Magyarul is kevés lány szól:
 Jaj! mi lesz már a világból!

288.

Nem vagyok én paraszt ember,
 Reám ugy nézzetek;
 Familiám s nemzetemre
 Bár figyelmezzetek.
 Bizonyos apám volt,
 Kiről anyám igy szólt,
 Hogy a fagyban aratáskor megholt.
Eszem iszom törzsökéből
 Származtak eleim,
 Ezt mutatják a korcsmákon
 Adós leveleim.
 Apám akárhol járt,
 A vizben nem tett kárt,
 Evett, ivott, sok kinálást nem várt.
Ez törzsöknek hogy én vagyok
 Egy igaz magzatja,
 Bizonyítja eztet torkom
 Gyakor szomjusága.
 Ihatnám mindenkor,
Reggel és éjfélkor,
 Csak kaphassam, mindenkor jó a bor.
Első része czímeremnek
 A jó káposztás hús,
 Ha szalonna nincsen benne,
 A szívem is már bús.
 Óh áldott káposzta!
 Paradicsom hozta!
 Áldott, a ki kolbászszal foldozta.
Másod része czímeremnek
 Ama jó bosporos,
 Melly ha nem lészen is borsos,
 Legalább csak boros.
 Mert bor nélkül méreg,
 Egye meg a féreg,
 Annyit ér, mint ebnek a fakéreg.
Harmadikát czímeremnek
 Hijják kaszás lének,
 Ezt tartják ám a magyarok
 Legjobb ételöknek.
 Valaki ezt falja,
 Ajakát megnyalja,
 Kálvinista, mennyországnak vallja.
Nemeslevél-pecsétemnek
 A viaszát tudni
 Ha kivánod, nem akarok
 Én ebben hazudni:
 Ez fordított kása,
 Kinek nincsen mása;
 Sczithiából vagyon származása.
A borékja levelemnek
 Egy katonabéles,
 Kövér borjuvesével tölt,
 Jó vastag és széles,
 Oh drága armális!
 Becses uraknál is,
 Könnyen lehetsz ezzel generális.

290.

Gyerünk koma, a korcsmába,
 Igyunk falu rovására,
 Ne hajtsunk senki szavára,
 Vigyázzunk magunk dolgára.
Én vagyok az öreg biró,
 Te kegyelmed a kis biró,
 Komám uram törvénybiró,
 Ő kegyelme tanácsbiró.
Ha mi négyen együtt ülünk,
 Ki áll akkor mi ellenünk?
 Igazság van mi előttünk,
 Büntessük, ki áll ellenünk.
Öreg biró parancsolja,
 Bort korcsmáros! mondogálja,
 Ródd fel falu rovására,
 Vess nagy pecsenyét rostélyra.
Mondogálják ezt mind egyig,
 Legyünk itten mind hajnalig,
 Bátor világos viradtig,
 Holnap után vacsoráig.
Közönségesen azt mondják,
 Teli torokkal kiáltják:
 Jó bor, jó bor! ingyen adják,
 Birság, koma, másra rójják.
A rovásokat olvassuk,
 A jegyzéseket lemossuk,
 Korcsmárosnak bemutassuk,
 A nagy hordót kifurassuk.
Ha az elfogy, mást gondoljunk,
 Holnap is mind öszvetartsunk,
 A községre törvényt lássunk,
 Valakit megbirságoljunk.
Öreg biró gyülést hirdet,
 Törvénybiróval fenyeget,
 Tanácsbiró is izenget,
 Kis biró korsót öblöget.
Seregesen azt kiáltják:
 Igazság, koma, a birság.
 Falubirák igy találták,
 Ezeket megbirságolták.
Öreg biró azt kiáltja:
 Lassan, lassan oda hátra!
 Nem kell annyi pintes korsó,
 Csak egy kilencz itczés flaskó.
Bortul mindnyáján dudolnak,
 Seregestül rikongatnak,
 Teli torokkal kiáltnak,
 Mint a bakok, ugy ugrálnak.
Ki ez éneket szerzette,
 Nevét versekbe nem tette,
 Irigy nyelvektől féltette,
 Jobb, hogy inkább elrejtette.
Ezek pedig mind igazak,
 A mik itten irva vannak,
 Én ezt köztök megpróbáltam,
 Köztök dőzsölni meguntam.
A ki nem hiszi, próbálja,
 Menjen csak közikbe innya,
 Ezeket igaznak mondja,
 Nem hazudtam, azt megvallja.

291.

Ki mit szeret, ha nem szép is, kedves az annak,
 Bizonyitja ezt példája a pipásoknak,
 Kik szüntelen pipázni ugy szeretnek, hogy –
 Noha attól a szájok ollyan büdös, hogy!
Igy nem csak a pipásokról lehet szólani,
 Mert több példákat is lehet ehez toldani.
 Lám, sokan bort inni ugy szeretnek, hogy –
 Noha attól azután olly bolondok, hogy!
Vajjon micsoda szépség van a portubákban?
 Vagy annak szüntelen való felszivásában?
 Mégis sokan azt felszíni ugy szeretik, hogy –
 Noha attól az orrok olly förtelmes, hogy!
Mi lehet utálatosabb a büdös husnál,
 Vagy a tóban ugrándozó hitvány békánál?
 Mégis sokan azt enni ugy szeretik, hogy –
 Noha mások látni is ugy irtoznak, hogy!
Sok szép férfi rút asszonyt vesz feleségül el,
 Sok szép asszony rút férfinak adja magát el.
 Mégis a szép a rutat ugy szereti, hogy –
 Noha más ezen dolgot ugy csudálja, hogy!
Ebből tehát tanúlságul vedd magadnak azt,
 Hogy ha más nemszépet szeret, te ne csudáld azt.
 A mit te szeretsz, más azt ugy utálja, hogy –
 A mit pedig te utálsz, ugy szereti, hogy!
Mi lehet ennek oka, talán azt kérded,
 Az, hogy nem egyez meg véle a természeted.
 Ennél ha többet kivánsz, majd azt mondom, hogy –
 Vak vagy, mint a szeretet, ez olly igaz, hogy!

292.

Mostan hevertemben egy dolgot mondanék,
 Dolgom iránt arra mert igen rá érnék,
Ha a fejér sereg meg nem haragudnék,
 Róluk egy éneket majdan énekelnék.
Ha hétfőre kelvén, kender munkát tészesz,
 Egész esztendeig mind csak beteg lészesz.
 Aprólék marhádban igen sok kárt vészesz,
 Elveszik tehened hasznát, azon vesztesz.
Köz példában szokta fejér nép mondani:
 Kedden, szerdán két nap soha se jó fonni;
 Sőt azon napokon nem jó motólálni,
 Mert az ollyan fonal nem jól fog megkelni.
Csötörtökön illyen magyarázat vagyon,
 Hogyha este fonnak, ördög örűl azon,
 Ott sok üres orsót hány be az ablakon,
 Rettenetes zörgést támaszt a padláson.
Pénteken kenderre nem jó igen nézni,
 Keze lába, ki fon, meg fog zsugorodni.
 Szombaton szokták jól a rokkát eldugni,
 Hétfőn, kedden, szerdán rá érnek keresni.
Tehát jó fejér nép! igy vagyon dolgotok,
 Hogy egy héten hat ünnepet tartsatok,
 A kender munkának ellene mondjatok,
 A konyhán belőle jó tüzet rakjatok.
Rosz ember volt, elsőben ki csinált orsót,
 Megérdemlett volna teste metélve sót.
 Nem érdemlett volna meg, hidd, egy szem borsót,
 Áldott ember volt, ki csinált pintes korsót.

294.

A fejét hagyta a tudósoknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, a kakas.
 Körmöndön, dön, dön,
 Szőrösdön, Füsdön,
 Sárosdon.
 Hajma, répa, retekmag.
A nyakát hagyta kálvinistáknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, stb.
A torkát hagyta a kántoroknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, stb.
A szivét hagyta a leányoknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, stb.
Zuzáját hagyta a legényeknek, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, stb.
A lábát hagyta az utasoknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, stb.
Taréját hagyta küraziroknak, a kakas.
 Él, hadd éljen, éldegéljen, a kakas.
 Körmöndön, dön, dön,
 Szőrösdön, Füsdön,
 Sárosdon.
 Hajma, répa, retekmag.

295. VÉN LEÁNY PANASZA.

Be kár, be kár nekem a pártát viselnem,
 Egyedűl magamnak feküdnöm, felkelnem.
 Igy jaj immár megvénülök,
 Senkitől nem melegülök.
 Jaj kinaim nagyok,
 Hogy még leány vagyok.
A két x-et már tudom rég meghaladtam;
 Mégis az átkozott pártában maradtam.
 Nincs szivemnek reménysége,
 Hogy valaha felesége
 Valakinek legyek,
 Igy jaj már, mit tegyek?
Sokan komendálják, hogy legyek apácza,
 De inkább szeretnék én lenni anyácza.
 Százszor inkább férjhez mennék,
 Hogysem apáczává lennék.
 Nem szoktam kordához,
 Az ebugattához.
Valamit csak tudtam, mindent megpróbáltam,
 Vásárban, piaczon eleget sétáltam.
 De én arról mit tehetek,
 Hogy menyasszony nem lehetek?
 Most is azt siratom,
 Hogy csak itt hagyatom.
Legény e világon boldogabb nem lenne,
 Mint ki párta helyett főkötőt rám tenne.
 Egyedül szavátul várnék,
 Mint parancsolná, ugy járnék;
 Hiv szivvel szeretném,
 Soha meg nem vetném.
Az uram számára tyukot, ludat, kácsát,
 Mindennap sütnék én vajban jó pogácsát.
 A tenyeremen hordoznám,
 Mint a szamár, ugy dolgoznám.
 Éjjel takargatnám,
 Nappal csókolgatnám.
Ő csak ülne otthon, magam a mezőre
 Eljárnék szénáért, fáért az erdőre.
 Árpáját is lekaszálnám,
 Lova gyanánt elnyomtatnám.
 Csak férjhez mehetnék,
 Férjre szert tehetnék.
Hogy pedig ezeket én mind végbevinném,
 Arról hitelemet papirosra tenném.
 Kezem keresztvonásával
 Erősítném rántásával,
 Csak asszony lehetnék,
 Kontyra szert tehetnék.
Oh sok búra termett, búra termett párta!
 Szivemet, fejemet a bú általjárta.
 Hogy a szélvész ragadna el,
 Vagy a tatár hajtana el.
 Ne látnám szinedet,
 Ne hallnám hiredet.

296.

Mi légyen a házasság,
 E világi párosság,
 Noha nem próbáltuk,
 – Még eddig megálltuk –
 De ugy halljuk, hogy bajos,
 Szegény legénynek jajos.
Ezt mindenek megvallják,
 Valakik tapasztalják.
 Addig él kedvére
 A legény, kényére,
 Mig meg nem házasodik,
 Öszve nem párosodik.
De ha feleséget vesz,
 Magának sok bajt szerez.
 Gondja szaporodik,
 Pénze takarodik.
 Laposúl az erszénye,
 Fogyatkozik reménye.
Házát miként tarthassa,
 Társa kedvét láthassa,
 Mind azon törődik;
 Esze tekeredik.
 Még álma is abból áll,
 Bár feleségével hál.
E bizonynyal nem csuda,
 Mert a mit még nem tuda,
 Az asszony tudtára,
 Esze bunkójára,
 Adja az ő férjének –
 Igy nő baja szívének.
A gazdasszonynak kell tűz,
 Ha nincs, tudd meg, hogy kiűz.
 Ütéssel ha teli,
 Már kedvét nem leli,
 Panaszszal lát dolgához,
 Haraggal szól urához.
Asztal, ágy, szék és fogas,
 Mellyel tálast támogass,
 Házad ékesítse,
 A kancsót kerítse.
 Mert ha különben lészen,
 Asszony kedvet nem vészen.
Tükör házban ha nincsen,
 Mellybe belé tekíntsen,
 Már morog magában,
 Dúl, fúl haragjában.
 Mert fél, hogy éri szégyen,
 Ha háta félre mégyen.
Házad előtt ha tót jár,
 Már ohajt, mint a tatár,
 Csipkét, más egyebet,
 Tudja ördög, mi ebet.
 Parancsolja, hogy vegyél,
 Másként veled fölcserél.
Ülő rokka unalmas,
 Az ujjának ártalmas.
 Pergőt kell hát venned,
 A kedvét igy tenned.
 Hogyha helyben nem találsz,
 Biz a vásárra sétálsz.
Jaj! hát még a konyhára,
 Több kell, mint a szobára.
 Mert ha nincs, majd lesz per,
 Nem kettő, de ezer.
 Ha minden szerszámod nincs,
 Bár szemébe se tekints.
A konyha légyen derék,
 Mellyen térjen tál, s fazék.
 A rántást és főzést,
 Mosogást és sütést,
 Hol kedvére tehesse,
 Ételét készíthesse.
Tűzhelyen ha nincs katlan,
 Az asszony irgalmatlan.
 Azon ha nincsen üst,
 Kedve múlik, mint a füst.
 Ha nincs lánczon a bogrács,
 Mindjárt azt mondják: niksz tájts.
Bögréknek, fazekaknak,
 Tányéroknak, tálaknak
 Hely legyen, igen jó,
 Tűzhelyen vasfogó.
 Lapát, dézsa, meszelő,
 Sajtár, furó, reszelő.
Tekenő, szita, rosta,
 Dagasztó láb, borosta,
 Sürű is szükséges,
 Legyen elégséges.
 Hordó, veder a kutra,
 Tyúkborító a sutra.
Kicsin kalán, nagy kalán,
 Álljon a konyha falán.
 Bors, sáfrán, szegfü, só,
 Gyömbér is, ha van, jó,
 Malozsa és mandola,
 Ni! asszony mit gondola!?
Pemet, piszkafa, orsó,
 Szénvonó, túri korsó
 Soha nincsen elég,
 Törik, pusztul mindég,
 A gazdát igy fogyasztja
 Az asszony gondolatja.
Hát még bölcsőt hol veszel?
 Pedig csak arra esel.
 Addig ürög, forog,
 Hol örül, hol morog,
 Mig rengő pad nem lészen,
 Arra egy bölcső készen.
De ki győzné számlálni,
 Eszével feltalálni
 Az asszony szükségét?
 Eb a legénységét!
 Ne is próbáld, mert felsülsz,
 Jobb bizony csak mellé ülsz.

297.

Mi legyen a házasság,
 A világi mulatság,
 A kik aztat próbálták,
 Avagy általvizsgálták,
 Csak azt mondják, hogy jajos,
 Szegény legénynek bajos.
Gazdasszonynak kell háztűz,
 Ha az nincs, neki nagy bűz.
 Pinczében és kamrában,
 Szobában és konyhában,
 Légyen hát elégséges,
 Valami csak szükséges.
Házad előtt ha tót jár,
 Ugy kiált, mint a tatár,
 Végy csipkét, vagy tekenőt,
 Csuprokat, vagy serpenyőt.
 Lakat, kulcsok kellenek,
 Gyüszü, tű, s más illyenek.
El kell menned vásárra,
 Költened a ruhára.
 Kell kapcza és czipellő,
 Faczipellő, az nem kő.
 Kell egy módis kezkenő,
 Az lesz ám a bökkenő.
De még ám a konyhában,
 Több kell mint a szobában.
 Szita, rosta, mozsár,
 Kell szakajtó, kosár,
 Piszka, lapát, pemét –
 Azt sem termi a szemét.
Lyukas kalán, lyukatlan,
 Lábas edény, lábatlan,
 Nyárs, rostély, szapuló.
 Hát még a tökgyaluló,
 Sodró deszka, reszelő,
 Dagasztó szék, meszelő.
De még egyem hátra van,
 Az ám még a nagy bajom,
 Kimondani átallom,
 El nem titkolhatom.
 Még arra is kell mennem,
 Hogy bölcsőt is kell vennem!

302.

Meg ne mondja komám asszony
 Az uramnak,
 Hogy eladtam a zabomat
 A zsidónak,
 Ha kérdi, azt mondja kend:
 Egy szemet se látott kend,
 Komám asszony!
Van én nekem egy kakasom,
 Majd eladom,
 Ha kérdi az én emberem,
 Majd azt mondom:
 Hogy a róka megette,
 Hogy valaki elvitte.
 Komám asszony!
Egy két véka kukoricza,
 Még az nem sok,
 Látom én, hogy visznek el még
 Többet mások.
 Jobb ma nekem egy, kettő,
 Mint holnap tizenkettő.
 Komám asszony!
Ördög bujjék az én uram
 Bocskorába,
 Mért nem tudja hányszor mentem
 A kocsmába.
 Nincs a fején annyi szál,
 A hányszor megcsaltam már.
 Komám asszony!
Elküldöm én a lányomat
 A kocsmába,
 Hogy töltessen kilencz itczét
 Csutorámba;
 Kilencz itczés a torkom,
 Tizedikkel megtoldom.
 Komám asszony!
Ördög bujjék komám asszony
 Ködmenébe,
 Kilencz itcze pálinka fér
 A zsebébe,
 Tizediket ugy viszi,
 Attul fájul a feji.
 Komám asszony!
Ördög bujjék komám asszony
 Bocskorába,
 Mit csatangol éjjel nappal
 A kocsmába.
 Hogy a fene egye meg,
 Mikor szőrösödik meg?
 Komám asszony!