WeRead Powered by ReaderPub
Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény cover

Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

Chapter 334: 316.
By János Erdélyi
Open in WeRead

Explore more books like this:

Mythology, Legends & FolklorePoetry

About This Book

A kötet népdalokat és mondákat gyűjt egybe különböző vidékről, a rövidebb lírai daloktól a hosszabb elbeszélő balladákon és táncdalokig. Kísérő előszóban ismerteti a gyűjtés indítékát és módszerét, valamint a beküldött források és közreműködők körét; több nóta mellett hangjegy is található. Az anyag bemutatja a változatos formákat, refrének és regionális változatok sokaságát, és jegyzetekkel, rendszerezéssel törekszik az elhangzó hagyományok hiteles rögzítésére és közreadására.

304.

Ne higy a leányoknak,
 Csalogató szavoknak.
 Csak a mig lát, addig hív,
 Illyen a leányi szív!
Egy szóval csalogató,
 Adott szavát nem tartó.
 Csak a mig lát, stb.
Szeretőt tart ezeret,
 Hiven egyet sem szeret.
 Csak a mig lát, stb.
Egyszer veled sétálgat,
 Másszor téged csúfolgat.
 Csak a mig lát, stb.
Meg is ölel, s megcsókol,
 Elfordulván kicsufol.
 Csak a mig lát, stb.
Szivedhez addig hajlik,
 Mig szebbre találkozik.
 Csak a mig lát, stb.
A mit néked mond szája,
 Szomszédban is azt mondja.
 Csak a mig lát, stb.
Ne higy tehát leánynak,
 Lépes mézes szavának.
 Csak a mig lát, addig hív,
 Illyen a leányi szív!

305.

Mikor én nőtelen voltam, oda!
 A sarkantyum azt peregte, oda!
 Sörre, borra, pálinkára, oda!
 Leányoknak pántlikára, oda!
De mikor megházasodtam, oda!
 Az én patkóm azt kopogta, oda!
 Sóra, borsra, egy font husra, oda!
 Feleségemnek papucsra, oda!
Hát most, hogy megöregedtem, oda!
 A bocskorom azt csoszogja, oda!
 Csisz el csosz el a templomba!
 Onnét meg a koporsóba, oda!

HATODIK KÖNYV.


KOMOLYNEMŰEK S ROKON.

311.

(A magyarnak régi nótája, a szárnyas állatokrul).

Szép madár a föcske, szépen föcsög,
 Mikor a reggeli harmat csöpög.
 A kisded pacsirta,
 Az eget hasitja
 Szárnyaival.
 Ékesen hangicsál,
 Nap sugárin sétál
 Lábaival.
Szépen a snefek is fütyörésznek,
 Csirkefogó kányák egerésznek.
 A veréb csiripül,
 A gólya kirepül
 Szárnyaival.
 Örvendeznek ezek,
 Vigan énekelnek
 Örömükben.
Csörög a szarka is az erdőben,
 És a fülemüle a mezőben.
A kacsák fürödnek,
 A csókák sietnek
 A fris kutra.
 Fényes nap a szépit,
 Feltolja a képit
 A nagy utra.
Érez minden állat vidámulást,
 Az apró madárkák megujulást.
 Gyöngyharmatos reggel
 Madarkák sereggel
 Csoportoznak.
 A virágok nyilnak,
 Füvek illatoznak
 A réteken.
A szántó is felkél szerencsésen,
 Fúj a tavaszi szél igen frissen.
 Befogja ökreit,
 Miveli földeit
 Szerencsésen.
 Munkáját folytatja,
 Barázdát forgatja
 Szép rendesen.
Isten ő felsége meg is áldja,
 A szántó marháit meg is tartja.
 Fegyvert és katonát
 Ekét és boronát
 Ő forgatja.
 Földön a gabonát,
 Mennyben a koronát
 Osztogatja.

312. ÖRÖMDAL.

(A fonó asszonyok számára.)

A mit csak látnak a szemek
 A szép természetben,
 Az mind egy fölséges remek
 Az isten kezében.
 Mondjunk hálát, mondjunk áldást
 A jó istennek,
 Minden jóért, a mit adott,
 A kegyelmesnek.
Az égen süt a pompás nap,
 És gyöngéden a hold;
 A számtalan fényes csillag,
 Ez már régtől igy volt.
 Mondjunk hálát, stb.
Tavaszkor zöldül a szép rét,
 A fák virágoznak;
 A madár mondja énekét,
 A tücskök hangoznak.
 Mondjunk hálát, stb.
A szegfü szépen illatoz,
 A tulipán nyilik;
 A föld is édes epret hoz,
 A rózsa kipirlik.
 Mondjunk hálát, stb.
Földét a gazda szántja meg,
 És abba magot hint;
A jó isten azt áldja meg,
 És ő arat megint.
 Mondjunk hálát, stb.
Nyárban a rét füve érik,
 A gazda kaszálja,
 A marhák jó izűn eszik,
 Az isten táplálja.
 Mondjunk hálát, stb.
Eljön az áldott őszünk is,
 És áldást hoz reánk;
 Megtelnek borhordóink is,
 Vermeink és pajtánk,
 Mondjunk hálát, stb.
De végre jő a rideg tél,
 Minket a házba hajt;
 Ha nyárban gyorsan gyüjtöttél,
 Most nem érzed a bajt.
 Mondjunk hálát, stb,
A kendert most vigan fonjuk,
 Mert abbul vászon lész,
 Mellyel testünket takarjuk,
 Ne érje hideg vész.
 Mondjunk hálát, stb.
Nem kell nekünk sok drága kincs,
 Nagy fényes palota;
 Mert ha a szivben béke nincs,
 Az ezt nem adhatja.
 Mondjunk hálát, stb.
A jó izű étek mit ér,
 Hogyha nincs egészség,
 Inkább csak egy darab kenyér
 Legyen és békeség.
 Mondjunk hálát, stb.
Ne irígyeld a nagy urak
 Szép fénykedő sorsát;
 Mert van nekik is sok bajok,
 Ha azokat tudnád.
 Mondjunk hálát, stb.
Midőn te néha édesden
 Izleled az álmot;
 Bú, gond, hir, szeszély és minden,
 Nem hágy nekik nyugtot.
 Mondjunk hálát, stb.
Sokan a fejtörésekben,
 Sokan unalommal
 Vesztik az időt éltekben,
 Te mezőn munkáddal.
 Mondjunk hálát, stb.
Légy tehát megelégedve
 Alacson léteddel;
 Csak fel legyen ékesítve
 Lelked erkölcsökkel.
 Mondjunk hálát, stb.
Mert ugy is mul minden, mi volt,
 És gyorsan változik;
 A hol tavaszkor rózsa volt,
 Ott vad moh tanyázik.
 Mondjunk hálát, stb.
Nincs szebb, mint a szép ifju kor,
 De majd az is elmul,
 Nem leszünk más, mint föld és por,
 Mint a levél, melly hull.
 Mondjunk hálát, stb.
Ha eljön a szép kikelet,
 Ismét minden virúl;
 Ha eljön a végitélet,
 Testünk is megujúl.
 Mondjunk hálát, stb.
Éljünk tehát mindig vigan,
 És tiszta életet,
 Ugy nem busúlunk, ha majdan
 Eljön a végezet.
 Mondjunk hálát, stb.
Imádjuk szivből az istent,
 Kövessünk minden jót,
 Becsüljük az időt, mindent
 Tegyünk jóra valót.
 Mondjunk hálát, stb.
Majd ugy megáld jó istenünk,
 Kedvel a jó világ,
 És ha itt eljövend végünk,
 Lesz örök boldogság.
 Mondjunk hálát, mondjunk áldást,
 A jó istennek.
 Minden jóért, a mit adott,
 A kegyelmesnek!

317.

Kalapom szememre vágom,
 Mellette hervad virágom,
 Sirva nézem.
Igy múlik el ifjuságom,
 Ma holnap oda világom,
 Oh be érzem!
 Fogd meg pajtás, a vasvesszőt,
 Verd meg véle a temetőt,
 Mert nem kedvez semmi szépnek,
 Semmi épnek.
Addsza pajtás, a vasvesszőt,
 Hadd kérdem meg a temetőt:
 Hol fáj neki.
 Oda sujtok, hadd érezze
 A fájdalmat, s ahoz mérje
 A miénket.
 Ottan olly csendesen nyugszik,
 És a gondtól megmenekszik,
 Párnáján sok hiv szerető,
 Jó temető!
Oh ne bántsd pajtás, azokat,
 A mohosult sirhantokat
 Vasvesszővel.
 Keress inkább az ut mellett
 Kettőnknek egy nyugvó helyet,
 S majd idővel
 Tüzz mellé egy száraz ágot,
 Hadd példázza e világot,
 Mellyet ketten kinevettünk,
 Föl sem vettünk.

318.

Nincs boldogtalanabb a paraszt embernél,
 Mert nyomorúsága nagyobb a tengernél.
Soha nyugta nincsen,
 Éjjel nappal készen,
 A talpán kell állni.
Czifrasággal teljes rongyos szürdolmánya,
 Alig van szegénynek egy pipa dohánya.
 Fekete kenyérrel,
 Egy kis leveskével
 Meg kell elégedni.
Már reggel jó korán ott terem az ispán,
 Kezében a csákány, robotra szólitván.
 Ha szavát megveti,
 Bezzeg megheveri
 A derest, jajgatván.
Száraz gégéjét csak a viz öblögeti,
 Éhes gyomrát pedig árpakenyér tölti.
 A sovány turóval,
 Hajdina-gombóczczal
 Meg köll elégedni.
Egész nap fáradoz, de másért dolgozik,
 A sok dézmát szedik, meg sem is köszönik.
 Ha pedig vétkezik,
 A tömlöczbe teszik,
 Hol sem eszik, iszik.
Biró az adóért, pap, mester stólaért,
 Zsidó és kocsmáros pálinka áraért
 Zaklatják untalan,
 Mentsége hasztalan,
 Mig lelnek benne vért.

320.

Busúl a vén gazda, siratja teleit,
 Búval emlegeti elmult esztendeit;
 Más világ volt, mondja, mikor gyermek voltam,
 Illy gonosz világról még nem is álmodtam.
Tisztelet mindennek, igazán megvallom,
 Háborog a gyomrom midőn eztet hallom;
 Mert minden századnak volt elég szemete,
 A kit ki nem söprött az erkölcs pemete.
Mindenkor suhogtak isten ostorai,
 A kit bizonyítnak őseink sorai,
Mindig volt kelete az akasztófának,
 Jajhozó deresnek, gömbölyű pálczának.
Szántani megtanul tinó az ökörtől,
 Rosz lenni megtanul ifju az öregtől;
 Kősót nyalogatni siet a vén kecske,
 A vak koldusnál is elkel a menyecske.
Még azt is áldozza a gyönyörűségnek,
 A kit az ifjuság tartana csömörnek.
 Tehát a vénekben sem volt meg a jóság,
 Vak, a ki nem hiszi, mert fényes igazság.
Élnek még közűlök most is egynéhányan,
 De alig kosztatnak az alföldi szánon;
 Ezek is a régi szent világból valók,
 De, Herkules uccse! egy óráig se jók.

321.

Csalárd világ, álnok világ,
 Mit csalogatsz engemet!
 Hivságidnak haszna nincsen,
 Nem töltheted kedvemet.
 Mert minden mulandó,
 Mint virág, hervandó,
 Minden te adományod.
Elenyészik, elváltozik
 Szine fényességednek,
 Esze nincsen, a ki hiszen
 Könnyen igéretednek.
Ah nyomorult világ,
 Hervadandó virág!
 Gyötrelme vagy szivemnek.
Fölemelem fényes szemem
 A levegő egekre;
 Felvigyázok, hol ha látok
 Valamit még kedvemre.
 De nincs állandóság,
 Csak változandóság,
 A szivnek nagy gyötrelme.
Ha kimegyek és kitérek
 A szép ékes mezőre,
 Minden fűvek serkentenek
 Világ megvetésére.
 Kik noha ékesek,
 Most örvendetesek,
 De sietnek veszélyre.
Immár látom, hogy világon
 Nincs semmi állandóság;
 Mert elválaszt mindazoktól
 Az örökkévalóság;
 Oh te fényes világ!
 Hervadatlan virág!
 Ékes maradandóság!
Veszsz el, te mulandó világ
 Hivsága, dicsősége;
 Más világra akadtam én,
 Ennek huz fényessége.
 A kinek dicsőség,
 Áldás és tisztesség,
 Mind örökön örökké.

324.

Állhatatlan most az asszonyi nem,
 Ha ma szeret, holnap azt mondja: nem.
Házat épet, homokon építeni,
 Annyi mint asszonyokban reméleni.
Sokat adott nekik a természet,
 Állandóság tőlök elenyészett.
 Ha az volna nekik a szépséghez,
 Közel járnának a nagy istenséghez.
De ők ezen kincscsel visszaélnek,
 Melly bőséggel adatott nemeknek.
 Igy epesztik érzéseit szivünknek,
 Kis ideig maradandó szépségek.
Lakik ugyan némellyben nagy lélek,
 De mig élek, illyentül is félek.
 Fogadások elenyészik, mint álom,
 A jégre vezetők közé számlálom.
Nincs leányban semmi állandóság,
 Azért benne bízni, merő hivság.
 Mert változik minden szempillantásban;
 Ma szeret, holnap gyönyörködik másban.

325.

Ez mostani álnok világban,
 Befedezett sok ravaszságban,
 Ritkán vagyon, ki maradjon
 Hiv barátságban,
 Ki fent álljon, le sem szálljon
 Az igazságban.
Ezt példázza sok rut csalárdság;
 Reá czéloz minden ravaszság.
 Hamar botlik, meghanyatlik
 Most az barátság;
 Ezt elrontja és felbontja
 Egy bis boszúság.
Ne higy minden száj mozgásának,
 Ne adj hitelt minden sirásnak.
 Ne fedezd ki, ne jelentsd ki
 Szivedet másnak,
 Mert azonnal nem haszonnal
 Ellened állnak.
A mi fénylik, nem mind arany az,
 A mit mondnak, nem mind igaz az,
 Ezer közül vagy több közül
 Ha van egy igaz,
 Mostanában valójában
 Elég csuda az.
A kit legjobb barátodnak vélsz,
 Sőt a kivel éjjel nappal élsz.
 Az, ha lehet és szert tehet,
 Ha tőle nem félsz,
 Jégre viszen, csuffá teszen
 Mig eszedre kélsz.
Kinek soha nem is vétettél,
 Sőt a kivel legtöbb jót tettél,
 Kitől talán még egy kalán
 Vizet sem vettél,
 Hahogy szóban botlasz, abban
 Nagyot vétettél.
Szólj kedvére ennek bár tizet,
 Egyszer ne adj szájába ízet,
 Hivségedért, szerelmedért
 Boszúval fizet,
 Sok vett jódért, jóvoltodért
 Nyeled a mérget.
A kik azért reád nevetnek,
 Jól rá vigyázz, miként illetnek.
 Simogatnak, tapogatnak,
 Mig megejthetnek;
 Ha megejtnek, kinevetnek,
 Azzal fizetnek.
Kivel tartasz, meg kell szemlélni,
 Mert mostan sokaktul kell félni.
 Csendességben, békeségben
 Ha akarsz élni,
 Minden szépnek, igaz képnek
 Nem kell ám hinni.
Vigyázzon hát kiki magára,
 Minden dolgát tegye próbára.
 Ha tétováz és nem vigyáz
 Maga dolgára,
 Életének vagy nevének
 Juthat kárára.

326. GUTHI MÓRICZ NÓTÁJA.

Ha meghalok se bánom,
 Ugy sincs engem ki szánjon.
Koporsómra boruljon,
 Keservesen sirasson.
Korán borult felettem,
 Apám, anyám temettem.
 Testvérem is, ki egy volt,
 Szülém után hamar holt.
Mig iskolába jártam,
 Szabad koromra vártam.
 Hogy eljutottam erre,
 Öröm se jött egemre.
Kiszáradott az élet,
 Virága semmivé lett.
 Halok! remény, ne ringass,
 Aludj magadj, ne altass.
Szeretni és tanulni,
 Születni és kimulni,
 Jaj be sok rosz, kevés jó,
 Fedezz el oh koporsó!
Tavaszvirág hamar nő,
 De mulandó, veszendő.
 Futó idő hamar mul,
 Tavasz virága elhull.
Az én tavaszkoromnak
 Virági is lehullnak.
 Gyümölcse vára nyárra,
 S lehullt halál fagyára.
Ifjak, példát vegyetek,
 Hogy boldogok legyetek.
Könnyű, hibát keresni,
 A gyolcsjégen elesni.
Én is sokat simultam,
 Verembe még se hulltam.
 Ki bünt tud a nevemre,
 Vessen követ fejemre.
Kevés időre tettem,
 A mennyi jót tehettem;
 Barátimat szerettem,
 Ne sirjatok felettem.

HETEDIK KÖNYV.


SZENT ÉNEKEK.