WeRead Powered by ReaderPub
Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény cover

Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

Chapter 357: 3.
By János Erdélyi
Open in WeRead

Explore more books like this:

Mythology, Legends & FolklorePoetry

About This Book

A kötet népdalokat és mondákat gyűjt egybe különböző vidékről, a rövidebb lírai daloktól a hosszabb elbeszélő balladákon és táncdalokig. Kísérő előszóban ismerteti a gyűjtés indítékát és módszerét, valamint a beküldött források és közreműködők körét; több nóta mellett hangjegy is található. Az anyag bemutatja a változatos formákat, refrének és regionális változatok sokaságát, és jegyzetekkel, rendszerezéssel törekszik az elhangzó hagyományok hiteles rögzítésére és közreadására.

327.

Könyörülj istenem, én bünös lelkemen,
 Szánakodjál immár szomorú szivemen,
 Haragodnak mennykövét, éles hegyes tőrét
 Tedd vissza s vétkeim büntető eszközét.
Továbbá mosogasd büntől szivemet,
 Kegyes kézzel gyógyitsd sebektől lelkemet.
 Büneimet megvallom, nyilván tapasztalom,
 Miattok nem lehet semmi vigaságom.
Vétkeim lelkemet, mint a kigyók, marják,
 Szüntelen mellemet ássák és furdalják,
 Hová fussak szinedtől, fegyveres kezedtől.
 Utánam fegyverid futnak s hegyes tőrid.
Egyedül ellened, istenem, vétkeztem,
 Gonoszt csak szent szined előtt cselekedtem.
 Ah kegyelmes ur isten! mi hasznod estemen?
 Irgalmazz, könyörülj én bünös lelkemen.
Ha érdemem szerint akarsz sanyargatni,
 Számtalan bünömnek jutalmát megadni,
 El kell veszni fejemnek, kárhozni lelkemnek,
 Mert több sokasága fövenynél bünömnek.
Még anyám keblében a halál tőrébe
 Estem és jutottam pokol tömlöczébe,
 Ah kemény nyomorúság! nagy bünbeli rabság!
 Mint fojt, mint szorongat a gonosz csalárdság.
Tisztogasd lelkemet, uram! izsópoddal,
 Mosogasd szivemet irgalmasságoddal.
 Forditsd reám szemedet, mutasd kegyelmedet,
 Nyujtsd hozzám kedvedet, szent segedelmedet.
Ne vizsgáld annyira immár vétkeimet,
 Ne itéld olly soká én szegény fejemet.
 Töröld el kegyesen számos büneimet,
 És te szent lelkeddel adj ismét örömet.
Reménylem, lelkemet még megvigasztalod,
 Elmult napjaimat ismét visszahozod.
 Akkor örvendez szivem, és megtelik mellem,
 Csontjaim vigadnak, ereim ujulnak.
Forditsd el szemedet undok rutságimtól,
 Elhervadt már arczom sok kinlódásimtól.
 Ne vess számot én velem, mert elborit vétkem.
 Mellynek sokasága felhaladja fejem.
Ne vess el színedtől, kegyelmességedtől,
 Meg ne foszsz, istenem! dicső szent lelkedtől.
 Melly nélkül elájulok, szörnyű halált halok,
 Mert bün tengerében már untig uszkálok.
Szabadits ki immár a halál torkábul,
 És sok büneimnek kemény rabságábul.
 Hogy csak te néked éljek, és hogy el ne veszszek,
 Te hozzád siessek, téged kövesselek.
Nyisd meg ajakimat szent dicséretedre,
 Ébreszszed elmémet szined nézésére.
 Csak téged kivánjalak, téged ohajtsalak,
 Téged akarjalak, téged kiáltsalak.
Tudom, töredelmes sziveket látogatsz,
 Kiket ostoroddal gyakorta sujtogatsz,
 Azok nálad kedvesek, tudom s érdemesek,
 Adjad, uram isten! közűlök lehessek.
Kedvesebb előtted sok ajándékoknál,
 A töredelmes sziv és áldozatoknál.
 Keserves sohajtások aranynál, ezüstnél,
 Nálad többet érnek drága sok gyöngyöknél.
Vigasztald meg, uram, e hiv seregedet,
 A közt töredelmes, bár bünös lelkemet,
 Épitsd meg falait te szent egyházadnak,
 Mellyben igazsággal neked áldoztanak.
Dicséret, dicsőség a szent háromságnak,
 Atya, fiu és a szent vigasztalónak,
 Töredelmes szivek bátoritójának,
 Egy állatu teljes örök uraságnak.

328.

Egek ékessége,
 Földnek dicsősége,
 Magyarok asszonya, királynéja!
 Hozzád buzgó szivvel,
 Köteles hivséggel
 Járulunk, szentséges szüz Mária!
Mint pártfogónkhoz!
 Édes anyánkhoz,
 Teljes reménységgel folyamodunk,
 Minden inségünkben fohászkodunk.
Tekints kegyes szivvel,
 És irgalmas szemmel,
 Koronás őseink kérelmére.
 Jőj örökségednek,
 Tisztelő népednek,
 Mellyért, szent szűz, kérünk, védelmére.
 Mig bennünk egy ér
 Mozdul, vagy csep vér,
 Fogja jóvoltodat emlegetni,
 Méltó háladással fog pezsdülni.
Mert belénk ontatott,
 Szivünkbe oltatott,
 Eleink vérével, tiszteleted.
 Ugyan fen is marad,
 Soha ki nem szakad
 Igaz magyar szivből szereteted.
 Ettől, oh szent szüz,
 Lángolván, mint tüz,
 Téged mindenével kész tisztelni,
 S vérével hűségét pecsételni.
Mert nagy méltóságod
 Mindent felül halad,
 Mind égen, mind földön hatalmad nagy.
 Tündöklesz szentségtül,
 Mint nap homály nélkül;
 Az alkotmányok közt te legszentebb vagy.
Egész mivoltod,
 És alkotásod,
 Olly jeles isteni munka vala,
 Hogy maga kebledbe alá szálla.
Mivelhogy semmi szenny
 Nincs benned, szép rózsa!
 Az atya isten mond leányának.
 Ülvén dicsőségben,
 Királyi székében,
 A fiu isten is hí anyjának.
 Nagy szerelméből,
 És tetszéséből,
 A szent lélek nevez mátkájának,
 Vall a szent háromság templomának.
Mennyben isten után,
 Oh nagy asszony! méltán
 A fő méltóságot minthogy tartod,
 A magas egeknek,
 És a kerek földnek
 Királyi pálczáját te forgatod.
 A szent angyalok,
 Mennyei karok
 Téged vig énekkel magasztalnak,
 Mint királynéjoknak udvarolnak.
A napfény trónusod,
 A szép hold zsámolyod,
 A ragyogó egek tőled függnek.
 És tiszteletedre,
 Koronát fejedre
 Az ékes csillagok magok füznek.
A mi él, s mozdul,
 Elődbe borul.
 Sőt egész ég és föld kereksége.
 Fényes méltóságod öröksége.
Tégedet gyámolul,
 Menedék s oltalmul
 Választott az isten mindnyájunknak.
 Te vagy királynéja,
 Te vagy kiosztója
 Mennyben az isteni malasztoknak.
 Nincsen olly szükség,
 Nincs olly nagy inség,
 Mellyből te minket meg nem menthetnél,
 S minden veszély elől nem rejthetnél.
Azért, nagy asszonyunk,
 Hozzád folyamodunk;
 Ne vesd meg, szüz anya, kérésünket.
 Hadaktul, éhségtől,
 A szörnyü pestistől,
 És földindulástól ments meg minket.
 Életünk fogytán,
 Végső óráján,
 Mutassad, istennek áldott anyja,
 Anyánknak magadat, oh Mária!

329.

Kövessük Máriát, fényes nap csillagát,
 Ki indult a magos helyekre,
 Patakok közt zugó völgyekre.
 Kövessük Máriát, Máriát, Máriát,
 Fényes nap csillagát.
Követik madarak, zengő méh bogarak,
 Dicsérik énekléssel,
 Zöld ágak közt gyors repdezésekkel.
 Követik madarak, madarak, madarak,
 Zengő méh bogarak.
Judeának hegyei, Józafát völgyei
 Füstölögvén, áldást zengenek;
 Mária hol megyen, rengenek.
 Judeának hegyei, hegyei, hegyei,
 Józafát völgyei.
Szép tornyos fellegek, hajnalszinű egek,
 Jézus szent anyjának zengenek.
 Valamint cziterák, pengenek,
 Szép tornyos fellegek, fellegek, fellegek,
 Hajnalszinű egek.
Midőn jött városba, Zakarjás házába,
 Legott Erzsébet köszönté,
 Mennyei áldását reá önté,
 Hogy jött a városba, városba, városba,
 Zakarjás házába.
Erzsébet örvendett, hallván a beszédet,
 Mária szép köszöntésében,
 Repdesett a gyermek keblében.
 Erzsébet örvendett, örvendett, örvendett,
 Hallván a beszédet.
Elmegyen remélve, gyermekét viselve;
 Áldott vagy te, asszonyok között,
 Hogy szüz kebled meggyümölcsözött.
 Mária elmegyen, remélve, remélve,
 Gyermekét viselve.
Betölt szent lélekkel, szólván az igékkel,
 János megoldatott a büntől,
 Repdesett a nagy kegyelemtől,
 Betölt szent lélekkel, lélekkel, lélekkel,
 Szólván az igékkel.
Oh bünös, serkenj fel, szép hajnal, viradj fel,
 Máriát az uton kövessed,
 Hogy kegyelmét tőle vehessed.
 Oh bünös serkenj fel, serkenj fel, serkenj fel
 Szép hajnal, viradj fel.
Üdvözljük hát őtet, ő is megáld minket.
 Ezen zarándokságunk ügyén,
 Máriát kövessük idején.
 Áldjuk hát mi őtet, mi őtet, mi őtet,
 Ő is megáld minket.

330.

Nyugodjál már virágom,
 Meghervadt arany ágom,
 Jézus, fényes csillagom!
 Árván maradt édes anyád,
 A ki gondot viselt reád.
 Jaj, jaj, édes magzatom!
Ki lészen már gyámolóm,
 Ki lész megvigasztalóm?
 Jézus, fényes csillagom!
 Benned bizott az én lelkem,
 Te voltál egész örömem.
 Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh milly véres a tested,
 Mellyel a földet fested.
 Jézus, fényes csillagom!
 Jaj, hogy nézzem szent fejedet,
 Elfordítod szemeidet.
 Jaj, jaj, édes magzatom!
Elhagytad tanitványid,
 Minden kedves rokonid.
 Jézus, fényes csillagom!
 Jaj, de gyámoltalan lettem,
 Milly árvaságra jutottam.
 Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh te kegyetlen halál,
 Melly szörnyűkép megfosztál
 Jézusom, szép csillagomtól.
 Kihez hajtsam már fejemet?
 Bánat elnyomta szivemet.
 Jaj, jaj, édes magzatom!
Oh én szelid galambom,
 Gyászba borult hajnalom,
 Jézus, fényes csillagom!
 Oh bár veled meghalhatnék,
 Egy koporsóba fekhetnék.
 Jaj, jaj, édes magzatom!

331.

Imádunk, szent ostya!
 Drágalátos manna!
Seregeknek ura,
 Királyok királya!
 Üdvöz légy angyali kenyér,
 Váltságunkért adatott bér,
 Drága szent test és vér.
Áldd meg országunkat,
 Mi magyar hazánkat.
 Vezéreljed jóra
 A mi királyunkat.
 Téritsd meg ellenséginket,
 S a kik csak üldöznek minket,
 Krisztus teste és vére!
Izráel fiait,
 Ki megoltalmaztad,
 Ellenségnek földén
 Mannával tápláltad:
 Táplálj minket szent testeddel,
 Drágalátos szent véreddel,
 Isteni erőddel.
Halálunk óráján,
 Add, hogy téged méltán,
 Hittel, reménységgel,
 Buzgó szeretettel
 Vehessünk itt ez életben;
 Holtunk után az egekben
 Dicsérjünk szüntelen.
Jőjetek, angyalok,
 Mennyei szent karok!
 Örömmel áldjátok.
 Szent, szent! kiáltsátok.
Üdvöz légy, oltári szentség!
 Kenyér szinben egy istenség,
 Mennyei nagy felség!

332. ISTVÁN KIRÁLYRÓL.

Ah hol vagy magyarok
 Tündöklő csillaga!
 Ki voltál valaha
 Országunk istápja?
Hol vagy István király?
 Téged magyar kiván,
 Gyászos öltözetben
 Te előtted sirván.
Rólad emlékezvén,
 Csordulnak könyei,
 Búval harmatoznak
 Szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen
 Vitézlő kezei;
 Nem szünnek iszonyú
 Sirástól szemei.
Virágos kert vala,
 Hires Pannonia,
 Melly kertet öntöze
 Hiven szüz Mária.
Kertésze e kertnek,
 István király vala,
 Termesztője ennek
 Ő vele meghala.
Ennek életében
 Élt a Magyarország,
 Ő halála után
 Lett holt eleven ág.
Előtted könyörgünk
 Bús magyar fiaid.
 Hozzád fohászkodunk
 Bús magyar fiaid.
Tekints István király,
 Szomorú hazádra,
 Forditsd szemeidet
 Régi országodra.

333.

Keresztények, sirjatok,
 Mélyen szomorkodjatok.
 Keseregjen minden sziv,
 A ki Jézusához hiv.
Nincsen abban irgalom,
 Hozzád buzgó fájdalom,
 A ki téged meg nem szán,
 Oh Jézus! a keresztfán.
Szent testednek sebeit,
 Vérrel buzgó kékeit,
 A ki látja és nem sir,
 Élő hittel az nem bir.
A kősziklák repednek,
 Nap és hold sötétednek;
 Minden állat megindul,
 Csak a bünös nem busúl.
Szállj szivedbe, sirasd meg
 Vétkeidet, fontold meg.
 Mert az isten fia volt,
 A ki érted igy megholt.
Jézus! kérünk, tekintsd meg
 Kinaidat, gondold meg,
 Hogy szenvedtél érettünk,
 Kik ellened vétettünk.
Ne engedd, hogy kárunkra,
 Örök kárhozatunkra
 Legyen kinszenvedésed,
 Értünk ontott szent véred,
Azért szeretetemet,
 Erősitsed hitemet,
 Hogy remélvén kegyelmet,
 Nyerjek örök életet.

335. KARÁCSONI RIGMUSOK.

Siessünk, siessünk,
 Betlehembe mehessünk.
 Ott van a mi Jézuskánk,
 A kit régen keresünk.
 Vedd fel, juhász, az bundát,
 Takargasd be Jézuskát.
 Mert nincs neki bocskorkája,
 Sem sarkantyus csizmácskája.
 Fázik az ő lábacskája.

2.

Pásztorok! keljünk fel,
 Hamarébb duljunk el
 Betlehem városába,
 Rongyos istálócskába.
 Siessünk,
 Ne késsünk.
 Mi urunknak tiszteletet tehessünk.

3.

Karácson napjára szépen viradjatok,
 Első órájára békével jussatok.
 Valakik ez háznak lakosai vagyok,
 Az isten áldása szálljon ti reátok.

4.

Krisztus urunknak áldott születésén,
 Angyali verset mondjunk szent ünnepén,
 Melly Bethlehemnek kebelében régen
 Zengett eképen:
Dicsőség magasságban az istennek,
 Békeség legyen földön embereknek.
 És jó akarat mindenféle népnek,
 És nemzetségnek.

5.

Karácson van ma,
 Ünnepek napja.
 Futok, megyek a Dunába,
 Fogok fényes halkát,
 Teszem tányérkára,
 Viszem istenkémnek.
 Dicsértessék a Jézus Krisztus!

336.

Szent Gergely doktornak, hires tanitónknak,
 Az ő napján,
 Régi szokás szerint, menjünk isten szerint
 Iskolába.
Lám a madarak is, hogy szaporodjanak,
 Majd eljőnek,
 A szép kikeletkor sok szép énekszóval
 Zengedeznek.
Mert illyetén helyen, mint gyümölcsös kertben.
 A fiatal,
 Nevekednek ifjak, gyermekek jó fiak,
 Isten által.
Illy helyen királyok, urfiak, császárok
 Tanittatnak,
 A szegény árvák is, elhagyott fiak is
 Oktattatnak.
Ti is ezenképen jertek el nagy szépen
 Iskolába.
 Hol is szép tudományt, vegyetek adományt,
 Üdvösségre.
Nem jó tudatlanul, felnőni parasztul
 E világban,
 Mert ugy emberségre, nem mehet tisztségre,
 Ez országban.
Jertek el mi velünk, mert értetek jöttünk,
 Kis gyermekek!
 Menjünk iskolába, istennek házába,
 Tanulságra.
Szüléknek öröme, mind drága szép gyöngye,
 Jó gyermekek!
 Krisztus int titeket, ugy szüléiteket,
 Hogy küldjenek.
Krisztus urunk régen itt a földön lévén,
 Gyermekkorban,
 Szerette rendünket, ülvén doktorok közt,
 A templomban.
Hogyha nem adhattok mi nékünk deákot
 Házatokbul,
 Papirosra valót adjatok mi nékünk
 Javatokbul.
Hogy isten áldása és szent áldomása
 Házatokon
 Maradjon mind végig, világ végzetéig
 Jószágtokon.
Szerelmes öcséink, kik lesztek társaink,
 Jertek el már,
 Jó mesterünk vagyon, kit isten megáldjon,
 Ő minket vár.
Isten már hozzátok, kik most el nem jöttök
 Iskolába,
 De még ezután is oda kell jőnötök,
 A szent házba.

NYOLCZADIK KÖNYV.


TÖRTÉNETI, NEMZETI DALOK.

337. ÉNEK SZ. LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL.

Idvez légy, kegyelmes szent László király,
 Magyarországnak édes oltalma,
 Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
 Csillagok között fényességes csillag!
Szent háromságnak vagy te szolgája,
 Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
 Te szent léleknek tiszta edénye,
 Szűz Máriának választott vitéze.
Magyarországnak vagy királymagzatja,
 Szent királyoknak fényes tűköre;
 Te néked atyád kegyes Béla király,
 Hogy hozzá képest kegyes király lennél!
Nekünk születél Lengyelországban,
 Mennyből adatál nagy csodaképen,
 Másszor születél szent kereszt vizétől,
 Ősödnek nevén László lön neved.
Mikoron méglen gyermekded volnál,
 Kihoza Béla király jó Magyarországba,
 Hogy dicsekednél te két országban:
 Magyarországban és mennyországban.
Te telepedél Bihar Váradon,
 A városnak lől édes oltalma;
 Templomot rakatál szűz Máriának,
 Kiben most nyugoszol minden tisztességgel.
Környülfekesznek téged császárok,
 Püspökök, királyok, és jobbágy urak;
 Olaj származik szent koporsódból,
 Tetemed foglalták a szép sár aranyból.
Téged dicsérnek szent zsolozsmával
 Papok, diákok és városnépek;
 Téged földnek kereksége,
 Mert téged dicsérnek istennek angyali.
Te dicsekedel királyi székedben,
 Képed feltették a magos kőszálra;
 Fénylik mint nap, salyog mint arany,
 Nem elégeszik senki te reád nézni.
Te arczul teljes, szép piros valál;
 Tekintetedben embereknél kedvesb,
 Beszédedben ékes, karodban erős;
 Lám mindent te ejtesz, ki te veled küzdik.
Tagodban ékes, termetedben diszes,
 Válladtól fogva mindeneknél magasb;
 Csak szépséged császárságra méltó,
 Hogy szent korona téged méltán illet.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
 Szüvedben bátor, miként vad oroszlán;
 Azért neveztek bátor Lászlónak,
 Mikoron méglen ifjudad volnál.
Mert választa a szűz Mária,
 Megdicsőíte sok jó ajándékkal,
 Hogy te őriznéd és oltalmaznád,
 Neki ajánlád jó Magyarországot.
Fejedbe kele a szent korona,
 Megbátoríta téged a szent lélek;
 Kezdéd követni atyádnak életét,
 Rózsákat szaggatál, koronádban fűzéd.
Dicsérjük, magyarok! szent László királyt!
 Bizony érdemli mi dicséretünket;
 Dicsérjük őtet angyalok! mondván:
 Idvez légy, kegyelmes szent László király!!

339. MAGYARORSZÁG MEGVÉTELÉRŐL.

Emlékezzünk régiekről,
 A Szittyiából kijöttekről,
 Magyaroknak eleikről,
 És azoknak vitézségekről.
Szittyiából kiindulának,
 Hogy e földre kijövének,
 Istentől kisértetének,
 Erdélységben letelepedének.
Ott jól tőnek ő magokkal,
 Hét sereget, nagyot szerzének;
 Hét kapitányokat emelének,
 Mindeniknek várat szerzének.
Mind egyenesek ő dolgokban,
 Hatalmasok viadalokban,
 Nincs félelmök országokban,
 Csak lakoznak bátorságokban.
Nagy erejök mint Sámsonnak;
 Bátor szivök, mint oroszlánnak,
 Mindent rontnak, ha indulnak,
 Rettenetesek sokaságokkal….
Az egyik közöttök jelesb vala,
 Kinek neve Árpád vala,
 Mindeniknél gazdagb vala:
 Azért köztök főkapitány vala.
Mikor azt hallották volna,
 Hogy a Duna jó viz volna,
 Lakó földe nagy jó volna,
 Hogy annál jobb sehol nem volna;
Egy követet választának,
 Duna látni bocsátának,
 Hogy ha bizonyt mondhatnának;
 Ők a földre beszállanának.
Követ juta Duna mellé,
 Földét, füvét megszemlélé,
 Duna vizét is megkémlé,
 Ő magának jónak itélé.
Herczeg akkor a földön lengyel vala,
 Ki mind ez országot birja vala,
 Lakó helye Veszprém vala,
 E föld népe mind német vala.
Követ futa bé Veszprémben,
 A herczegnek elejében;
 Magyaroknak ő szavával,
 Köszönete lőn nagy tisztességgel:
Engem küldtek téged látnom,
 Országodat mind megjárnom,
 Lakó helyedet megtudakoznom,
 Néped törvényét tanulnom.
Herczeg azt igen örűlé,
 A követet megvendéglé,
 Ő magának jónak itélé,
 Mert azokat köznépnek vélé.
Követ onnan elsiete,
 Egy palaczkot kerestete,
 Duna vizében bele tölte,
 Földet, füvet hamar kerestete.
Azt Erdélybe el bevivé,
 Árpád előtt mind letevé;
 Árpád látá, jó neven vevé,
 Kapitányoknak mind hirré tevé.
Kapitányok oda gyülének,
 Duna vizét ők megláták,
 Földet, füvet is megláták,
 Ottan reá tanácsot tartának.
Egy fejér lovat hozatának,
 Féket, nyerget aranyost hozának,
 A herczeghez bocsátának,
 Hogy illyen szóval neki szólnának:
E szép lóval azok tisztelének,
 Kik Szittyiából kijövének,
 Nagyságodtól földet kérének,
 Országodban letelepedének.
Herczeg azzal nagyot veszte,
 Hogy a dolgot meg nem érté;
 A szép lovat megszereté,
 Hogy ki miatt földét elveszté.
A szép lónak örültében,
 A szót mondá a követnek:
 Annyit adok én földemben,
 Mint kivánnak ők, nagy bőséggel.
Követek vagynak nagy örömben,
 Mert járának jó véggel,
 Elbucsuzának nagy tisztességgel,
 Besietének Erdély földében.
Követek beszélnek kapitányokkal,
 Kapitányok tanácskoznak,
 Hogyha e földre juthatnának,
 A herczeggel megvínának,
Istent ők ott imádának,
 Háromszor Deust kiáltának,
 Arról nevezték ott a várost,
 Szamos mentében, a nemes Deusnek.
Tőlök maradott nékünk a szokásunk,
 Hogy ha mikoron árút mi szakasztunk:
 Deus, Deus ott kiáltunk,
 Bizonyságunk, hogy megárultunk.
Hamar mind felkészülének,
 Hármat, követet, választának,
 A herczeghez bocsátának,
 Hogy illyen szóval neki szólnának:
Herczeg! jól meggondold magad,
 Hogy e földet hamar elhagyjad,
 Mert magyaroknak áron adtad,
 Immár ő nekik megbocsássad.
Követek jutának a herczeghez,
 Tisztességgel neki köszönének,
 Az Árpádnak ő szavával,
 Ezt megbeszélék bátorsággal.
Földedet adtad fejér lovan,
 És füvedet aranyos féken,
 Duna vizét aranyos nyergen,
 Akkort való nagy szükségedben.
Herczeg hallá, mosolyodék,
 Azzal semmit nem gondola,
 A követnek akkoron szólala,
 Haragjában azt mondja vala:
Ha a szép lovat azért küldték,
 Egy sulyokkal majd agyon verjék,
 Nyergét vessék a Dunába,
 És a féket a fűben elrekentsék.
Követek azt mondák a herczegnek:
 Nem kell tenni kegyelmednek,
 Azzal a magyarok károsok sem lesznek,
 Inkább lesznek nyereségesek.
Mert ebek lóval mind meghíznak,
 Nyerge leszen halászoknak,
 A fékével kaszások osztoznak,
 Azért te utánad ők sok jót mondanak.
Követek onnat elbucsúznak,
 Herczeg ottan megfélemlék,
 Seregekkel gyülekezék,
 A Duna mellé el béköltözék.
Árpád juta magyar néppel,
 Kelem földén a Dunán elkelének,
 A Cseken ők csekőnek,
 A Tetemben el feltetőnek.
Érden sokat ők értenek,
 Szászhalomnál megszállának,
 A herczeggel megvivának,
 Isten vala magyar néppel,
 Ott járának nagy nyereséggel.
A herczeg ott megvereték,
 Csak egyedül futnia esék,
 A Dunára őt kergeték,
 Semmiképen meg nem érheték.
Abban egyéb nem lehete,
 A Dunába bészöktete,
 Hogy már magát ott megmentenéje,
 Inkább magát ott elrekkenté.
Árpád vala nagy örömben,
 Mert az ország lőn kezében,
 Ő megszálla fenn egy hegyben,
 Székesfejérvárhoz lőn ő közelben.
Ott ez ország nékiök adaték,
 Magyarországnak nevezteték,
 Némettől mert megvevék,
 Fegyverekkel övékké tevék.

(Itt néhány vers hibázik).

Egyiknek neve Buda vala,
 Ki ez országot megvette vala,
 Hogy az Árpád megholt vala:
 Árpád után ő kapitány vala.
Lakó helye lőn Duna mentében
 Pest ellenében, fenn egy hegyben;
 Arról nevezték ott a várost,
 Duna mentében, kincses Budának.
Ezt szerzették Szilágyságban,
 Csáti Demeter nagy gondolatjában,
 Mikort nagy bú vala Magyarországban,
 Egy néminemű mulatságban.