Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

340.

Egy szép dologról én emlékezném,
ha meghallgatnátok,
Az kinek mását nyilván, jól tudom,
ti nem hallottátok:
Török császárnak szép leányáról,
kin csudálkozhattok.

Egy időkorban két vitéz urfi
rabbá esett vala,
Konstantinápolyban török császárnak
bevitettek vala,
Azért a császár ő tömlöczébe
bevettette vala.

Nem messze azért császár házátúl
lám, a tömlöcz vala,
Kiben két vitéz és fő urfiak
bevettettek vala,
Szilágyi Mihály, másiknak a neve
az Hajmási László.

Egy időkorban, pünkösd napjára
hogy jutottak vala,
Szilágyi Mihály tömlöcz rostélyán
kinézdegél vala,
Kobza kezében, keserves nótát
szépen veri vala.

Nagy fohászkodván keserűséggel
ez szót mondja vala:
Esztendő ez nap, úri házamnál
vígan lakom vala,
Én vén atyámmal és vén anyámmal,
hajadon hugommal.

Azért akkoron császár leánya
kikönyöklött vala,
Palota ablakáról ő ohajtását
leány hallja vala,
Ő termetire a Szilágyinak
fölgörjedett vala.

Császár leánya titkon egykoron
hozzájok ment vala,
Szomorú szivét leány Mihálynak
vigasztalja vala,
Nagy szép ékesen császár leánya
ez szót mondja vala:

„Te vitéz urfi! ha fölfogadnád
te igaz hitedre,
Hogy el kivinnél Magyarországban,
te laktad földedben,
És feleségűl magadnak vennél,
én felelnék arra;

Téged rövid nap kimentenélek
atyám tömlöczéből,
Valamint lehetne, kimentenélek
a tömlöcz kínjából,
Csak hogy fogadd fel, vitéz! én nékem
te igaz hitedre.“

Mihelyt ezt hallá Szilágyi Mihály,
neki ezt felelé:
„Csak szabadíts ki! én fölfogadom
az igaz hitemre,
Császár leánya! téged elveszlek:
én felelek arra.“

Leány akkoron tömlöcztartóval
megszerződött vala,
Egy éjfélkor az vitézeket
fölköltötte vala,
Leány elvivé atyja lovainak
hol vala szállása.

Ada a leány az urfiaknak két
aranyos szablyát,
Lovászmesternek és lovászoknak
fejöket elszedék,
És nyergelének mingyárt magoknak
három fő lovakat.

Felöltözteték mingyárt magokat
szép drága ruhákban,
Császár leányát ám fölülteték
az egyik fő lóra,
A főbb lovaknak az ő nyakokat
elcsapkodták vala.

Császárnak szolgák reggel mingyárást
bemondottak vala,
Hogy az urfiak tömlöcz kínjából
kiszaladtak volna,
Lovászmesternek és lovászoknak
fejöket szedték volna.

Harminczadokon őket kérdezik,
hogy hová mennének?
„Nagy-Szombat felé, az farkasokkal
szöröncsét próbálni,
Hogyha az isten szöröncsét adna,
oda igyekeznek.“

Nagy hamarsággal azért a császár
ott a vitézeket
Hozzá hivatá öt fővajdáját
és megparancsolá,
Legyetek utána, nagy hamarsággal
hozzátok előmbe.

Harminczadokon és a vámokon
vajdák parancsolják,
Ha illy emberek e felé jönnek,
mingyárt megfogjátok,
És a császárnak Konstantinápolyban
mingyárt bevigyétek.

Vitéz urfiak harminczadokon
általmentek vala,
Harminczadosok eszekbe vevék,
föltámadtak vala,
És nagy viadalt velek tartanak,
általmentek vala,

Híröket adván harminczadosok
császár szolgáinak,
Vajdák elérék; egy szép szigetnek
szemben megvivának,
Isten akará, a viadalban
vajdák meghalának.

Vajdák előtt ott a császár leányát
a szigetben küldék,
Mert féltik vala leányt, a harczon
hogy el ne vesztenék,
Leányt elküldék, és a vitézek
ott megharczolának.

Immár vitézek császár leányát
hogy keresik vala,
Gyönge siralmát vitéz Szilágyi
meghallotta vala,
Császár leányát vitéz Szilágyi
ugy kesergi vala.

Császár leánya ezt mondotta vala
gyönge siralmában:
„Kegyelmes isten! im el kijövék
vitéz urfiakkal,
Jaj hová legyek e vadon erdőn
nagy keserűséggel!

Szánom magamat, de sokkal inkább
vitéz urfiakat,
Szablyára hányták nagy kegyetlenül
vajdák szegényeket,
Szörnyű halálra ezennel adom
értek én magamat.

Ez vadon erdőn temető helyem
lészen most én nekem,
Vadak, madarak és a farkasok
lesznek siratóim,
Csak te kezedben, édes istenem!
lölkömet ajánlom.“

Szilágyi Mihály nagy hamarsággal
oda siet vala,
Az leány lassan mátkája előtt
igen örül vala,
Leányt nagy szépen kézen fogva,
el kivitte vala.

Elindulának, és igen menének
Magyarország felé,
És a határba hogy beérének,
Hajmási felelé:
„Víjunk meg ketten e szép leányért!
legyen egyikünké.“

Felele akkor Szilágyi Mihály
Hajmási Lászlónak:
„Szerelmes társam! a nagy istenért
én tégedet kérlek,
Engedd én nékem, mert neked vagyon
jámbor hitves társad.“

Igen esedezik császár leánya
ott a vitézeknek:
„Nem illik érettem illy vitézeknek
az ő veszedelmek,
Hányjatok inkább engem szablyára,
mint ezt miveljétek.“

Nem akar ebben ögyebet tenni
a Hajmási László:
Szablyát rántanak, összecsapának,
és a csapkodásban
Vitéz Hajmásinak kezét bokában
elcsapkodta vala.

Ezt mondá akkor Hajmási László
Szilágyi Mihálynak:
„Megbocsáss nekem, én édes társam!
tőled megérdemlem,
Mert ez jutalma, mindnyájan tudjuk,
a bűnös embernek.

Én nekem vagyon két szép kis fiam,
jámbor házas társam;
Itt az ur isten bűnöm szerint
vere most meg engemet;
Egészségben, szerelmes
társam! és megbocsáss.“

A két urfiu szép bucsuzással
válnak el egymástól.
Szilágyi Mihály, ketten a leánnyal,
mihelyt beérének,
Ketten, Szilágyi császár leányával
ott megesküvének.

* * *

Ezer ötszázban és hetven fölött irnak egyben,
Egy ifiú szörzé vala ültében, Szöndörő várában,
Egy poétának ő verseiből, szomorú szivében.

341.

Mohács, Mohács, régi vérontás helye!
Magyarország gyászos mezeje,
Kegyetlen föld! nemes nemzeted vérét
Ittad, s nyelted szép dicsőségét.
Midőn téged gondollak,
Zápor könyek borítnak.
Szivemet bánat fojtja,
Nyelvem meg nem mondhatja.

Nemes hazánk, virágzó Pannónia!
Europának valál kőfala.
Tiz ország imádta szép czímeredet,
A félvilág félte erődet;
Rettent pogány előtted,
Bizott keresztény benned,
Alig villant fegyvered:
Kész vala győzedelmed.

De fájdalom! egy nap egy viadallal
Véget vetett mohácsi harczczal,
Nem birhatta ingadozó homok föld háta,
Nagy neveddel hogy birtál rajta.
Epét adott szerencse,
Hogy fényedet ledöntse,
Koczka ellened fordult,
Magyar homályba borult.

Lajos, Lajos, hol vagy szép ífju király,
Magyar csillag, ékes virágszál,
Gyönge, karcsu királyi termeteddel,
Hol vagy gyönge kedves élteddel?

Jaj, hogy tartsam könyeim,
Kiáradott bánatim.
Elesett édes hazánk,
Ledölt véle koronánk.

Országi, nagy urias, kardos vitézek!
Urak, szolgák, fő, köz, alrendek!
Keserves jajt együtt énekeljetek;
Egy sir zárta minden örömtek.
Hallgass zengő muzsika,
Szünjél hangos czitara;
Vidám völgyek, zöld erdők,
Bánkódjatok sik mezők!

Tanács urak, zászlós, ezres hadnagyok!
Fővezérek, országispánok!
Husz öt ezer válogatott vitézek!
Lovas, gyalog, minden nemes fejek!
Felkeltek e gyásznapra,
Mentek véres halálra;
Mohácsi halmok nyomják,
Csontjaikat takarják.

Virágzó magyar szüzek és asszonyok!
Szomorú jajt egyben fújatok.
Hervadt szinű koszorútok rózsáján,
Sirjatok himköntöstök gyászán.
Nemzetségünk virágja,
Oda van magyar lángja.
Szentegyház tiz oszlopi,
Ország erős bajnoki,

Pogány, török, gonosz, istentelen had,
Tigristejjel nevelt fenevad,

Hogy nem szántál illy szép nemes sereget,
Földhöz verni illy embereket.
Gondolod, hogy dicsőség;
Inkább baromdühösség.
Ne bizzál, hogy meggyőztél,
Rád fordul még a veszély.

Látja isten, és irgalmasan szánja,
A fényes nap bizon sajnálja;
Napsugárban magyarok nagy asszonya,
Látják, holdat lábaival nyomja.
S ő általa holdodat,
Kettős kereszt szarvadat,
Lesz olly idő, leveri,
Elménk ezt jövendöli. –

A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
Hogy a török által ott sok magyar elfult!
Kétszáz ötven kettőnek az írók számlálják,
Érte a polturát tudom, meg is adják.

Azt reményli vala róla immár szivünk,
Isten után hogy ő lesz egyik védelmünk,
Bástyánk, erős tornyunk ő lészen mi nékünk,
De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk.

Teljes életének dicséretes napja,
Mert a szegényeket soha nem rontotta,
Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta,
Felelhetsz, föld és ég annak bizonysága.

Elhagyá érettünk a fél földnek partját,
Hogy hallá itt alatt magyarok romlását,
Felköté érettünk Kádár István kardját,
Oh jaj! melly kevéssé forgatá szándékát,

Melly imé hirtelen esék változása,
Midőn küldék őtet Pápolcz oltalmára,
Ujfaluhoz gyüle tatárok tábora,
Ott leve Kádárnak utósó csatája.

A sereget pedig felszóval biztatja,
Mondván: vágjuk által a tatárt a sikra,
Ezentul Pálczinak elérkezik hada,
Ujfalunak is majd megsegít hadnagya.

Rába vizén mindjárt több tatár érkezik,
Kádár vitéz módra velök megütközik,
Hátul a seregek eszekbe nem veszik,
Hogy másutt a vizen több tatár érkezik.

Felemelé Kádár szemeit az égre,
Mondván: uram Jézus, légy segitségemre!
Nosza jó katonák harczoljunk két kézre,
Mert nem látok embert jönni segitségre.

A zászlótartónak felszóval kiálta:
Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra!
Hogy el ne veszszen mind urunk kedves hada,
Mert Magyarországért meghalok én még ma.

Kiontom véremet én szegény hazámért,
Ezennel meghalok kedves nemzetemért,
Nem szánok érette bizony ontani vért,
Mert én a Krisztustól veszek jutalmat s bért.

Kádár a nyilvesszőt mint polyvát, ugy szórja,
Mégis ugyan villám forgódék két karja,
Hétszer a táboron magát általvágja;
Néz az ellenség is, dolgait csudálja.

De hogy fárasztatott nyilak erejével,
Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel,
Leomlik a tatár előtte sereggel;
Azért bucsúzását bizta rám illy renddel:

Elsőben végbeli szives akaróim,
Füleki, pápolczi, széchenyi rokonim,
Nógrádi, palánki, gyarmati társaim,
Diósgyőri, ónadi, szendrei barátim.

Kikkel az alföldön sokat sanyarogtam,
Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam,
Már isten hozzátok, tőletek megváltam.

Végekben lakozó sok főkapitányok,
Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok,
A kincsért én tőlem törököt vártatok,
Már elmult, én tőlem többet nem várhattok.

Széki Péter, a ki buzgó szeretettel
Ugy valál én hozzám, mint test a lélekkel,
Megbocsáss az egész pápolczi sereggel,
Ha voltam hozzátok valami vétséggel.

Mint atya magzatit, engem ugy szerettél,
Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
Isten boldogitson, engem megbecsültél.

Vig János Bezerédi vitéz kapitánya,
Kik én életemnek voltatok hasznára:
Látjátok halálnak akadtam horgára,
Titeket is hivlak lelkem áldására.

Mezei hadaknak fő előljárói!
Urunk mellett holtig forgódó urai,
Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi,
Mind megbocsássatok, urunk sok hadai.

Ha addig, a midőn köztetek lakhattam,
Számtalan csatákban véletek forgottam,
Hogyha személyteket miben megbántottam,
Megbocsássatok, mert gyarló ember voltam.

Nagyságos, nemzetes édes fejedelmem,
Kinek hópénzével keveset élhettem,
Nagyságod megvála bizonynyal én tőlem,
Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.

Ha én az országért nem vitézkedhettem,
Arról mind az egész sereget követem!
Nagy hatalmas istent azon mindig kértem:
Vitézeket adjon jobbakat helyettem.

Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
Nemakaratból is ha kit megsértettem,
Ellenségnek földén véletek hogy tűrtem,
Megengedjetek, ha ti nektek kárt tettem.

Immár jó vitézek! az istenre kérlek,
Hogy a mint én éltem, ti is ugy éljetek:
Sok szegény árvákon essék meg szivetek.
Ne légyen a magyar soha ellenségtek.

Hogy ha valakitől valamit elvettem,
Vagy a szegényeken erőszakot tettem,
Bátor holtom után légyen átok nevem,
És isten előtt is adjon számát lelkem.

Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem,
Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem,
Mellynél soha többet nem várhat én lelkem,
Hórul hóra nem fogy már az el én tőlem.

Hol a szent gyürűket ujjaimba rakták,
És a szent koronát a fejembe nyomták,
Lelkemet a Krisztus székéhez álliták,
„Szent, szent“ kiáltással nevemet felirták.

Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem!
Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem,
Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem,
Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.

Melly nehezen esik tőled megválásom,
Azt meg nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
Nem lehet te veled tovább maradásom,
Mert Krisztussal lészen mennyben én lakásom.

Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre,
Ama czifra, pompás temető helyekre:
Hanem, hol kiomlott testemnek a vére,
Ott légyen csak közel eltömető helye.

Ámbár a vadak is testemet megrágják,
Hollók és farkasok testemet kiszivják.
Itélet napjára mert előállítják,
S ama reménységre ismét feltámasztják.

Nem nyujtom már többet hozzátok szavamat,
Látjátok, holtomig tartám regulámat;
Kövessétek, kérlek, az én nyomdokimat,
Ha akartok mennyből venni koronákat. –

Ez éneket a ki rendelé versekben,
Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében,
Csak alacson sorsu, gyenge értelemben,
Ha nevét keresed: nézzed e versekben.

Dicséret, dicsőség légyen az istennek,
Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek,
Legyen őrizője minden hiveiknek,
Mondjunk dicséretet az ő szent nevének.

345.

Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Hogy ne legyen a magyarnak,
Hogy ne legyen a magyarnak,
Sem nadrágán, sem csizmáján semmi folt.

Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Süvegelje meg a magyart,
Süvegelje meg a magyart,
Mind a lengyel, mind a német, mind a tót.

Legyen ugy mint régen volt,
Legyen ugy mint régen volt,
Tele legyen a magyarnak,
Tele legyen a magyarnak,
Mind az itcze, mind a pincze, mind a bolt.

346.

Nem ugy van most mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen,
Nem ugy illatoz a virág:
Kétszinűvé lett a világ,

Ne higy a mézes beszédnek,5)
Kivált a fehér cselédnek.
Ritka az, a minek látszik:
Csak szembekötősdit játszik.

Nincs becse a hazafinak,
Csak a hajlongó urfinak;
Világ a német gavarnak,
Jó éjszakát a magyarnak.6)

Átok fogta meg a magyart,
Mert az soha együtt nem tart;
Rajta igaz a közmondás:
„A mennyi ház, annyi szokás.“

Szép volt halni a hazáért,
Most ritka ontna érte vért:
Hajh! hallottam azt beszélni:
Szebb a jutalomért élni.

Régi őseink elholtak,
Kik a közjónak hódoltak;
Hejh! ha most feltámadnának,
Ujra sirba szállanának.

Ha jutalmat a hív nem kap:
Nem igazat papol a pap.
El kell veszni a világnak,
Vagy győzni az igazságnak.

347.

Bécs várostól, nyugotról keletre
Hidegen fú a szél,
Bánatot hoz a magyar nemzetre,
Mert vele felhő kél.
Hej Bécs város, hinné-e valaki,
Érted mennyi magyar vér omla ki?

Duna, Duna! hazámnak szív-ere
Be sokszor megáradt,

Mig a magyar ellenséget vere,
S ölésben kifáradt!
Duna, Duna, de sok magyar vére
Omlott hajdan partjaid szélére!!

Duna! vized mért ollyan keserű,
Árkod mért van tele?
Mert Pozsonynál sok keserű könyü
Húllott abba bele.
– – – – – – –
– – – – – – –

Pest alá leviszem a könyeket,
Elviszem Belgrádnak,
Hadd áztassák azon vitézeket,
Kik ott elhullának.
Vér folyt belém hajdan, most köny pereg,
Mert a magyar most is csak kesereg.

348.

Magyar sziv, váltig hiv
Ha frigybe lépsz ő vele;
Csatában Marsként viv,
Hős lelke tüzzel tele.
Otthon még is nyájas,
Sőt andalgó gyakorta,
Ha őt Ámor bájos
Rablánczára csatolta.

Tanyáját, falatját
A vendéggel megosztja,

A terhet, mint lehet,
A szenvedőn fogyasztja.
Midőn karját kéri
Barátjának védelme,
Jutalmát nem méri,
Közös vele sérelme.

Hiu gőz rajt nem győz,
Valót keres, valót kér;
Puszta fény, vak remény
Előtte nem dicső bér.
Ha csorbulni érzi
Szent sajátit, ellenét
Orozva nem vérzi,
Nyilván sujtja mennykövét.

Hazaért s királyért
Áldozni kész nagy lelke,
Szerelme tárgyaért
Ha gyulni kezd, nem lepke.
Szabadságért lángol,
S érte vérrel is megviv;
Csélcsapnak nem hódol
A törzsökös magyar sziv.

349.

Isten áldja meg a magyart,
Tartson neve, mig a föld tart.
Paradicsom hazájában
Éljen, mint hal a Dunában.

Töltse békével napjait,
Egyezve lássa fiait;
Török, tatár, s más ellenség
Nyugtát meg ne rémithessék.

Bölcs vénekkel a tanácsban,
Tüz ifjakkal a csatában,
Bővelkedjék szép szüzekkel,
Deli karcsu menyecskékkel.

Tisza, Duna minden habja
Izes halát bőven adja.
Erdeinkben őz, dámvadak
Seregenként tanyázzanak.

Gulya, ménes, nyárban, őszben,
Térdig járjon a jó fűben.
Adná isten, a juhnyájak
Mind selymekké változnának.

Csürök, pajták, buzás vermek
Csordultig tömve legyenek!
Miskolcz, Debreczen, Komárom
Süssön czipót olcsó áron.

Hulljon Bakonynak fájárúl,
Tiz itcze makk minden ágrúl,
Egy fa alatt kilencz gicza
Meghizhassék egy éjtszaka.

De még ez se maradjon el,
A mi kedvünket gyujtsa fel;
Bor öntsön el minden halmot;
A viz nem kell, hajtson malmot.

Mondják, ki a finom borbúl
Jól felöntött megokosúl;
A kukta is diákul tud,
Ha torkán egy pint bor lefut.

Jó bort ide hát, és nem mást,
Köszöntsük el az áldomást:
Isten tartsa királyunkat,
Országunkat, mindnyájunkat!

KILENCZEDIK KÖNYV.

KATONA ÉS HADI DALOK.

350.

A katonának olcsó a vére,
Három négy krajczár egy napi bére.
Azt sem költheti el szegény, mindig kedvére,
Keserűség, bánat, inség száll a fejére.

Szegény legénynek testi ruhája,
Ha van kenyere és szalonnája,
Felesége csinos gondos, meleg szobája,
Bár bocskoros, ha nem adós, nincs semmi baja.

351.

Már mi nálunk verbuválnak kötéllel,
Megfogják a szegény legényt erővel.
Hátra kötik a két kezét kötéllel,
Ugy kisérik be Kassára fegyverrel.

A gazdagnak öt hat fiát nem bántják,
A szegénynek, ha egy van is, elfogják.
Utána megy apja, anyja, siratják;
Kérik pénzért az uraktól; nem adják.

Eredj haza, szegény ember, azt mondják,
Neveld apró árváidat, hadd hordják.
De megveri az ur isten idővel,
Ki a szegényt elfogatja erővel.

352.

Sirhat az az édes anya,
Kinek katona a fia;
Mindig van annak halottja,
Éjjel nappal sirathatja.

353.

Alig kezdett napom fénye derülni,
Már is kezde setét gyászba merülni.
Síp, trombita, dobszó szomoru hangot adnak,
Talán, édes rózsám, vér mezejére hivnak.

Szép, azt mondják, a hazáért meghalni,
De még is szebb békeségben maradni.
Igaz hogy azért a bátor szivü vitéznek
Mellére gyönyörü érdemczimert kötöznek.

Ha hát az most a haza szent törvénye,
Hogy kardot rántson ifjainknak fénye,
Jaj vigyázz éltedre, életemnek reménye!
Hadd derüljön még fel szomorú napom fénye.

354.

Isten hozzád, Magyarország!
Mert bejött a háboruság.
Meg sem tart semmi mulatság,
Jobb nékem a katonaság.

Régtöl fogva, a mit kértem,
Hogy meglenne becsületem,
Azt az időt már elértem,
Isten hozzád, szép nemzetem.

Már megbocsáss, talán nem látsz;
Tudom, hogy bizony nem is szánsz;
Értem könyeket nem is hánysz,
Ha veszélybe esem, nem bánsz.

De én téged igen szánlak,
Elmémből ki sem fordítlak;
Álmomban is óhajtalak,
Ezzel istennek ajánlak.

A francziákra kell mennem,
Császár mellett fegyverkeznem,
Ámbár ha ott is kell vesznem,
De nincsen tovább mit tennem.

Haláltól semmit nem félek,
Sőt magamban jót reménylek,
Megbocsáss nemzetem, kérlek;
Meglátogatlak, ha élek.

De kesergem elmentemet,
Sirni látom édesemet.

Jaj! de szánom kedvesemet,
Tudom, ő is szán engemet.

Méltó nékem szomorkodni,
Méltó, szivemből bánkódni,
El kell menni, nincs mit tenni,
Nincs lelkemnek hová lenni.

Hogy kell távozni földemtől,
Bujdosni szép nemzetemtől,
Nehéz válni szerelemtől,
Az én drága kedvesemtől.

Isten hozzád, lelkem Rózsa!
Kit szájam gyakran csókola,
Már megbocsáss, lelkem Rózsa!
Ha mit vétettem valaha.

Árván maradsz már, ugy látom,
Mindennél drágább gyémántom!
Isten hozzád, jó rubintom,
Szived már nem szomorítom.

De még egyszer megcsókollak,
Azután istenre hagylak,
Szivemben már bekapcsollak,
Mindenkor téged óhajtlak.

Rajna vize tartománya,
Hiv szivemet hozzá vonja,
Éles kardomat kivánja,
Az ellenség azt megbánja.

Népdalok és mondák (1. kötet); Magyar népköltési gyüjtemény

About This Book

KILENCZEDIK KÖNYV.

KATONA ÉS HADI DALOK.