3. A király és az ördög.
Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett; az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni, volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek, kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.
Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron túl voltak.
Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad, a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi, hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást, itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni, a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol, még a hol nem kéne is.
Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek – tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél, eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is adok, a mi kell, csak vezess haza.
Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát; de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját, a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban, tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte az éjfélt és ment mint a villámlás.
A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig elkisértette.
Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol, mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint, mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi, beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete léleknek átadják.
Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám, megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét. Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan, hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem; mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király, hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága… A kis leányt a fellegbe hajította. –
Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél. Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak, kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie! ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a ház belé.
A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta, hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul, bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak játszottak.
A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét, szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária; a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. – De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők, hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. – Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. – Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég; midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok. Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest, hess – hess!
Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden, hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?
Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam, hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.
Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat, s tovább siettek. –
Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett, meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg, s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak. Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát tartott.
Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.
Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod, a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. – Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni? Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –
Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, – megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. – Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.
Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az ördög a szél hátára, s haza felé tartott.
Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott. Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott, hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak, de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most több ördög nincs.
A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott. – Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. – Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész, nem méltó a boldogságra.
A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével, a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az orozlán és szakállas farkas terem.
4. A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába.
A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál: ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a legkisebbiket Ambrusnak hivták.
Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra, majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira. Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba. – Már csak három sárkány élt az országban, egyik hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt, vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.
Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak. – Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.
Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek, tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett, kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak nyakára hajtva, igen keservesen sirt.
A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz, édes gazdám?
Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.
Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon, de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.
A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba. Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta. Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és nyerített.
Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem. Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám, az illik rám.
A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához kötötte s elment atyjához búcsut venni.
Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját, hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt. Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz; a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes lova szőrében, s nagyon elszomorodott.
Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü paripa.
A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok kérését későn cselekedni nem jó.
Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott. – A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott, mintegy tündérkirály.
Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.
A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak, de a világért se birtak rá ismerni.
Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt. Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb, mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant, s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést, és egyszerre oda repült.
Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! – Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere a síkra!
Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.
Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek, ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett, gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.
Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát, s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.
A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét. A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez kötötte.
Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt, azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni, ha elkésni nem akarnak.
Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt. – A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván, serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak, mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen nehéz lesz azt legyőzni.
Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. – Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak; de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány, kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje; ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek, a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván, azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe, a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut, melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a veres lángot.
Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült; a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén, köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre szememmel látok.
Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott. Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba, hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta, s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.
A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat, akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él; de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.
A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná fogok változni, végig nyulok az egész világ minden országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni; de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin mindenütt elszárad, én is meghalok.
Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból. De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány, őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott, futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. – A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához. Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –
Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez, belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott, s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás vize egészen kiapadt.
Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre elszáradt.
Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.
Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus, a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.
Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott, s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni, s vele amugy menyecskésen ingerkedni.
Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.
A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt feleségül.
Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.
No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, – tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.
A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is, mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen belé szeretett. –
Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz: utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám pokolban is van pap, a mennyi kell. –
Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja, hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem, hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. – A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban, hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik, abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége az ő életének is. –
Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót, kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre megölte, a fényeset még életben hagyta.
Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus, és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? – Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, – de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat, mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.
Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából a pára egyszerre kiszakadt. –
Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa a pokol lyuka mellett van.
Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette, a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul éldegélt.
Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos lovon minden nap paripáztak.
5. A király és inasa.
E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett; mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog ajándékozni.
Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas, nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják, hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol a királykisasszonyok czipellője összeszakad.
Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok, a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek. Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján, de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.
Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.
Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat, őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is, a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja, nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott füle, ugy hallott mindent, mint a macska.
A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak, s egy kis távolságban mindenütt futott utánok. – Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt. Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.
Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni. Gyönyörü egy erdő volt ez.
Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.
Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott. A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok. Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. – A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni. A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett, mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.
Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának három fiával volt a három leány szerelemben – arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával, de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. – A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek, s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda ha a topánka laskává szakadozott! –
Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt; már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. – A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott szeme közé.
Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak, hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta, hogy azt tőle számon kéri.
Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak, előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak: „Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –
Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni. De ez sirva mondta, az elveszett.
„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta. A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt, megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána az igazgatná az országot.
Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta, melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője, minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany, ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába. A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig bezárt házban a kis inassal nem beszélget.
A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied; ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –
A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. –
6. A pelikán madárról.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig nevetett. – Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves volt. – E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig? Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.
Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért nevet? – Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára, s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.
„Majd megkérdem én, ha senki nem is,“ mondá a középső fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett. – A reggelizés még folyt. – Mint az első fiu ez is arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, a másik miért nevet? – Az atya ennek is késsel és villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába furódott. – Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez, kik ő benne leginkább biztanak.
„Már te ne is menj,“ monda a két bátya a legkisebbiknek, – „ugy is haragszik rád király atyánk madarász természetedért.“ – De a kis fiu csak elment, s reszkető, de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének. – Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve visszavivé atyjához s kérdését ismételte.
Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen: egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta, tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem, azért fáj az én lelkem.
A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez, kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték magukat, midőn a véres sódaru gyermek a kérdésre feleletet hozott.
Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után ugyancsak verték a készülőt.
A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák. Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret; a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett, gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét adá a koldusnak.
Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog, vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jót várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk, öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod, annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt, a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké, ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd. Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát, se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám, azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod, nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a vizbe, azután mosogasd meg – többet nem mondok.
Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt, pemetén mindenütt nyomukban volt.
Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.
Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány. Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a századik. Mi járatban vagy, édes fiam?
Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!
Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő, két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem őrzöd, halál a fejeden.
Megsegít az isten!
Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat vinned a selyem rétre.
A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt tölte uj kocsisa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott, gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta, s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a boszorkány nagyon csudálkozott. – No még ez is tudhat kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.
Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre, nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül aludott. – A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá a szunyogok királyát.
Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj, beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem, halál a fejemen.
A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé, mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.
Vigan mene haza a kis kocsis.
Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg, azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt szemelgetett.
Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még ut közben lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.
Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj, beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.
Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem, halál a fejemen.
A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból lovak váltak.
A kis kocsis kenyérebédkor lovaival az udvaron termett. –
Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. –
Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.
Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek, borzasztóan fognak megbüntettetni. – A kis szolgát félálmossá itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék, el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott és az egerek királya előtermett.
Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.
Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza nem viszem, halál a fejemen.
Az egerek minden falból és földüregből elő futottak királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát a kis fiu, azonnal lovakká alakulának.
Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik, mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közűlök a hányat akarsz.
A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta. Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre nem szorultam.
Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.
Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire; tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt add nekem, az kell nekem.
Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba ne fuss.
Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány, végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget, mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a büdös csikót. Hét nap és hét éjen keresztül ása a királyfi, midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret kapott.
Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra, merre menni akar; majd ha az operencziás tengerhez elértek, ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy, tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik, nyár utóján és tavasz kezdetén – többet nem mondok – Isten járjon veled!
Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi ember! – a büdös csikóból ollyan három lábu arany szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhatunk-e együtt, s a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. – És ment heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utólérte, kik már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt mentek. – De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik, ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.
A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.
De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset gondoltak s egy uton ellovagoltak.
A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet. Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána nyerített, inté a sietésre.
A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék. Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy száz esztendős asszonyt talált.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!
Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam, menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Élni igen jó!!
Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül, s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek orra a földet érte.
Jó estvét, öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?
A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.
Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az élet még nekem is kedves.
Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében, melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –
Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme már mohos volt.
Jó napot, édes öreg anyám!
Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?
A pelikán madarat keresném.
Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam, mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön; látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar. Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet, idegen országi embernek énekel.
De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. – Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá. Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások, ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté, s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott, mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi módon megajándékozták.
Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott, ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván, italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök, elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves pelikán madarat birtokába keritette.
A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire, egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.
A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén. Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.
Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült. Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom, bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát, de a madár nem énekelt.
Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak fele királyságát adná.
A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól nekem a pelikán madár.
Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár fog énekelni.
Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba, szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját, gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg nép mind tizenhét évessé változott.
A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit. Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék, lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. – Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak meg kellett halni.
Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát. Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is élnek, ha meg nem haltak.