Lesz még virág a kalapon.
A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi virágait.
– No, komám, hát kend? – kérdezte egyik a másikat.
A másik legyintett:
– Ugyan… hiszen még csak a regrutája mén…
Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat, negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak, vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni.
Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is voltunk?
– Spanyolviaszkországban – mondja a koma.
– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az embernek.
– Azután hát kend mén-e a sor alá?
– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi műpatkoló vagyok én!
Emez az ember, a paraszti sertéssebészet mestere, azt mondja erre:
– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári és királyi műmiskároló vagyok.
– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj üdőkbe?
– Már mért ne tréfáljanak, komám? Eggy a fizetés.
– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz még egyször virág a kalapon, komák.
Várakozó Pál tépelődve néz maga elébe. Azt mondja:
– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki?
Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor a jövő héten a sor alatt a doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az akarok lönni én.
Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van száradva a melle, felel erre a véleményre:
– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát… Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok…