WeRead Powered by ReaderPub
Népek az ország használatában cover

Népek az ország használatában

Chapter 18: A tatár.
Open in WeRead

Explore more books like this:

About This Book

A collection of compact, observant sketches that portray rural community life through vivid portraits of everyday routines, speech, customs, objects, and seasonal gatherings. Combining close reportage, folkloric collection, and literary shaping, the pieces record household scenes, church and market practices, and the rhythms of labor while noting social change and wartime pressures. Individual vignettes capture gestures, idioms, and material details to suggest characters and relations, and the prose moves between ethnographic exactness and reflective appreciation to preserve how ordinary lives, beliefs, and work interweave in a transforming countryside.

A tatár.

A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos, alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a nyaka körül a legyek után:

– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még a legyek lába is mög van patkolva.

A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja, mutatván kézzel is:

– Ülj le.

A fogoly int s azt mondja:

– Ne treba.

Hogy nem szabad.

De a kovács csak lenyomja a székre:

– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig.

– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a muszkáddal?

A kovács védekezik:

– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza. Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?

A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja:

– Friskó.

Mások mondják:

– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az uraság ökre.

– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.

A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.

A kovács egy kis pohár bort kér.

– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is.

A kovács legyint.

– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor.

– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög szódavizzel kezelték.

– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun knyáz.

A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre, hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha kedvük van hozzá.

A kovács odatolja a poharat a tatár elé:

– No. Kóstold mög.

A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a fogolytartó gazdának:

– Ne treba. Nem szabad.

A kovács erőszakoskodik.

– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:

– Ne treba, ne treba.

Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:

– Tessék. No ne. Ne no.

Egyet kivesz a tenyérből.

– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő férfiu.

Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács:

– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm.

A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen és kitartóan szalutált.

Közben mondja a kovács:

– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni.

A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.

A dohány nagy ur.