Idegenek a jegenyék alatt.
Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó, elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal. Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.
Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén mosolyogva:
– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet.
Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is, amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.
Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon, csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek, már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.
Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen vutki.
Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést, amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez hiányzik.
Mondja nekik Oltványi János:
– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál, azoknak talán jobb dolguk van?
Egy idősebb muszka mondja:
– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj.
– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi.
Azonban a muszka erősödik:
– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot.
– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl?
De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta azt az embert ide a császárja?
Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt kérdezi tőle:
– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide?
A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az, hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták magukat.
No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:
– Aztán, hogy mén az a mögadás?
– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni?
– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend – mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés, kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az a mögadás.
Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná. Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka hirtelen mondani kezdi:
– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.
Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás. Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:
– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.
Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az ügybe. Most azt mondja:
– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek.
Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet ellenük föltenni semmit.