Mári kártyái.
Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári, szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.
Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a Márival is.
Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el, mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja szerint belekiáltván.
Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább, amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije nincsen oda s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban van?
Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten mondja:
– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya tudja, a kártya mondja.
– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol?
– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.
Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi. Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat, amik a papirosokra vannak festve.
– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.
Mári rakosgat a kártyán. Nevet.
– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van.
– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány.
– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja: vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona, három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a mellin.
Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja?
Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat.
– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked van egy testvéred, egy testvérbátyád.
– Van.
– Az is katona.
– Az.
– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…
Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált:
– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!
… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott, miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit kivánhattak egyebet?