A sas utja.
Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével. Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe, ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:
– Vengerszka. (Magyar asszony.)
A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor szabad megsimogatni a magyar zászlót.
… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz. Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.
Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban, a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt, láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte, hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.
Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát, azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.
A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.
Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt, vihette.
Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián, bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert eladta a muzeumnak.
No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd, idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen, az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.