„Őrmestör ur!“
Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta, mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen, csak ugy maga elé:
Őrmester ur, adjon Isten.
Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:
– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi?
– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.
– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám.
– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem odabent.
– Hol?
– Hát ahun majd fölőtözünk.
– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint én.
Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a lóhajtó-ülésben, mint a szobor.
– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd elmönyünk.
Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen, ellenvetésül:
– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek.
A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani világ.
– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni? Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.
No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne, mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak, hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég letett fegyvereknek ujból való viseletére.
– Hát akkor mögyünk, komám?
– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk a fölőtözködésnél.
Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur…