Esti ima.
Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven, aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra, kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az asszonyok a kvártélyra visznek nekik.
A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.
S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.
Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső, mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.
Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.
– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi oroszok…
Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha kártyát keríthet, kártyázik.
Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.
Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom, akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál, hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.
Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.
Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a jelzést. Semmi közük hozzá.
Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a takarodó: hátra, csak csendesen hátra…
Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:
– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd!