Német katonák.
Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt, amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él egészen tisztán csak igével.
Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram? Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván, tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák. Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.
Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a háboru utánra tolunk.
Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.
Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur, tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg akarom hozatni ezt a könyvet.
Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.
Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.
… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban, bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást. Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel szolgálhatnánk?
Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik:
– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el.
– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán?
– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.
– Igen, ez igy van.
– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt meg.
– Azokból bizony itten nincsen.
A németek összenéznek. Az egyik mondja:
– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.
– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt Szulejman korában.
– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más hely? S messze van az innen?
– Elég messze. Tul a Dunán.
– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk.
Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek, mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a szivét.