Rasputinfiókok.
Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek, rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat.
Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint égi világából a hold.
Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat esztendeje nem birta a derekát.
A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János. Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé. Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a zászlóaljunkat Bécsujhely alá valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben. Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta, az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye zsebébe, mert ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját.
Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor, ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve, a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy: „eljönnek az idők végezetei“.
Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje, mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér az elbódorgott borju.
A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem. Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával lép előre és meggyőződéssel mondja:
– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon…