Vigasztalás.
Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól, mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan neki a falábakon való járás.
Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:
– Régen a gazdája, ugy-e? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte.
– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár.
Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.
A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.
Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból jött haza.
Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől, hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni, hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor az apa elszomorodva mondogatja:
– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.
De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.
Ilykép a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával békét hagynának neki.
A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. – Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz állapotban.
A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit megtüzesedik. Azt mondja:
– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.
Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett, mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban, van még vigasztalás.