Muszka lelkek.
Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát, ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az eszükbe.
János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van, akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna itt maradni, de jól volna sohase menni haza.
Azt mondja a szomszéd a Jánosnak:
– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos hazájukba?
– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga jószántából mögy a vásárra.
Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet.
– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak, mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet különb kalappal, mint amilyen van neki.
Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár sort:
„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg bárki is utánuk!“
Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt, de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas gyereknek nézik.
– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.
Jó azonban neki ott is. Leginkább…