A város végén.
A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt, ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain óta nem sokat változott.
A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa, legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités mellett ki tudná mi szél idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy: „Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő, majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:
– Adjon isten jó napot, kéröm.
– Adjon az isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi?
– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott errefelé.
– Csak talán a végrehajtó?
– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm. Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt, ugy-e bizony?
A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt?
– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom magamat.
– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután gyanakodva pislog s azt kérdezi:
– Mondja már, ha mög nem sérteném: nem dedegtiv maga?
– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az volnék?
Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja megint.
– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant gondolok én.
– Másforma pedig nincsen, szülém.
A szüle tiltakozik:
– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik. Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv maga, kéröm?
– Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is.
A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda beszéd ez? Nézd el, nézd.
– Hát csak tudom, amit tudok – szól megsértődve. – Van ujságdedegtiv. Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva mindön.
– Ugy hát, szülém? Hát akkor az ujságiró volt.
– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud?
Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul szerkesztette ki az ujságba?
– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?
– Hát maga csakugyan az?
– Hát ugy, körülbelül… szögrül-végrül, ha éppen nagyon keressük.
– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra?
– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz hónap után.
– No ugy-e – mondja diadalmasan a szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő igazságtalanság történik, nézze már!
– No?
– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem eresztik.
– Nem löhet az, szülém.
– De amikor ugy van, ahogy mondom, – erősködik a szüle.
– Nem esött el?
– Dehogy – véli a szüle –, nem szokott az elesni.
– Nem is beteg?
– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő? Hát van akkor isten az égben?
– Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém?
– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál. Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de nem eresztik haza.
Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg.
– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül.
Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a szüle is belesegit zokogva.
– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza a mitüllünk valókat.
A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki szomorusággal:
– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva nem mondta mög sönki… hogy hiába várom…
A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni a dolgot.