Beszéd a csizmáról.
Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg, mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán.
Megint egy másik ember rászól a legénykére:
– Hiszen jó még a csizma a lábadon, hát minek vötted?
A legény rángatja a vállát:
– Hát mért ne vöttem vóna. Azért viszik a piacra, hogy eladják.
Megint beleszól egy ember, aki alighanem ismeri a legényt:
– Futja a paprikábul, ugy-e?
– Hát – mondja büszkén a legény – futja.
Révbeli András megkérdezi:
– Ugyan eltanálom-e vaktában? Hetvenöt forint.
– Följebb – mondja a legény.
– Nyolcvan.
– Följebb.
– Kilencven.
– Még följebb.
– Hát száz?
A legény ráhagyja:
– Eltanálta kend. Éppen annyi.
A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a levetéshez, meg a fölhuzáshoz.
Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi észrevételt az orra ellen. Megvetőleg mondja felőle:
– Kácsaórú.
De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak, hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak különbözőségek.
E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen drága?
De a legény, vállára vetvén megint a csizmát, azt mondja:
– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt füzér paprika áráért vöttem a csizmát.
– Hát akkor – mondja Révbeli András – eggy a kuckó a kemöncével.
Ez igy van. Hát. Egy öreg ember mondja:
– Az eggyik marja a másikat, a másik marja az eggyiket.
– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De akinek nincs mivel a másikat maratni?
Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen mivel a másikat maratni.
– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. – Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang.
– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye? Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik, hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye.
– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz forint volt egy pár csizma. Hát most már nem adom pénzért a dinnyét, rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye.
– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni, de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon.
– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága lönne a dinnye.
A pipát a szék sarkához verve, mondta:
– Hát ilyen történetök vannak.
A nincsetlen szőlősgazda bólintgat hozzá:
– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet, csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával.
Azt kérdezi tőle Dobszai:
– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor másképp lössz?