Népvilág: Elbeszélések

Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra megtanított!

Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét, míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni, abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa e-, másik sor csupa ő-ből állott, úgymint:

Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most. Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a fabakternek.

E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt, mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)

Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect adót atyafitól és nem-atyafitól.

Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet, őt illesse a megtiszteltetés. Az ember egyik háztól a másikhoz pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó, paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret, hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget. Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.

Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ, ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.

Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni bálmélkodásában, amaz ő-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint irígylette a leányt, s mint búsult előtte.

Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:

Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint Cleopatra varrótűje a pusztában.

Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki, büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.

Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok, Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S Péter úr nem főzetett otthon.

De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.

Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag, czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?), kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb, szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló, tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű, óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra.

Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.

Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor az, hogy a másé.

Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta, mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.

«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta); de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak, már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó kő, megállíthatlanul.

Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost, belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé, mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.

– Már most szentem barátom, jerünk ebédelni.

Ebédelni, lelkem adta? hiszen a bakter épen most kiáltja az éjfélt…

* * *

Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését, mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol, megtanul tőle czigányul.

* * *

Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem se vegyen el senki semmit.

VI. KÖTÉL ÁZTATVA JÓ.

(Komáromi mendemonda.)

Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, a mikor nem iszik.

Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcseség van; a ki bort iszik, az idegen nyelveken beszél s mindenféle tudományból bevesz, a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak egyátalában olyan természetek, a kik csak akkor értenek igazán a maguk hivatásához, a mikor illő mértéke által e háladatos nedvnek elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István uramnál ez a megfordított viszony a természet különös játéka volt; ő csak addig volt bölcs ember, a míg meg nem nézte: mi van a pohárban? mihelyt azon átesett, nem lehetett vele birni; házsártos, kötelőzködő lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a bárány. Az ismerősei már azt az elménczséget csinálták felőle: hogy «délelőtt Borsos, délután Paprikás.»

De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla tudni, milyen volt? hogyan volt?

No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való, különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram?

Hát nem ismernéd azt a derék szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön, zöld dolmányban, kék nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a ludlelke, a kit nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbiró urat a sessióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a Füzitőn nagy halebédeket adnak a magistratus urai. Ő ül a bakon, mikor a város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval oculátára, vagy deputatióba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piaczon a kofák kosaraiból kiforgatja az éretlen baraczkot? félnek ám tőle nagyon! no, vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, a ki lobogó mentében, csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a Borsos István, a kiről beszélek. Ha pedig mind ezekre nem emlékeznél, az annak a tanúsága, hogy soha sem laktál Komáromban, a mi persze nem a te hibád.

Borsos István uram a legjobb ember volt a világon, a milyet csak ismerni lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni, az igaz; meg, hogy feleségét rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb hibáját azután keresve sem lehetett találni.

Egyszer, – épen a kukoriczatöréskor történt, – úgy emlékezem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, a mikor a kalvinista toronyba felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez készült, a főispán urat igtatták be, a mit magyarul úgy hínak, hogy instellatio.

Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész nemesség lóháton jött be a ráczutczán végig, nagy zászlókat vittek elől, tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbiró urak vezették a járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos dolmányban; volt ott egy úr, a kinek csupa aranyóra volt mindenik gombja helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leirni. Az utczákon két felől pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a czéhek felállítva sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácsczéh zászlóját emelni, nyolcz a molnárokét, a csizmadiákét sem birta el kevesebb öt mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a czéh zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot! Hát még azután az iskolás gyerekek, a mint hosszában fel voltak állítva az iskolák előtt, hát még a czigányok, piros öltözetben, meg a polgárok zenekarai pofoncsapott kalapokban! Soha sem láttak Komáromban ilyen dolgot többet!

Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi tűzhelyéhez, a hol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor menyecske, ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem jelent, a míg István maga jól nem lakott s csak azután szokott maga is leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.

– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? kérdé István tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.

– Hát megnéztem a sok luminatiót (értsd illuminatiót) az egész városban, a mit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A Vág-Duna hidjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és zászlókból; azután meg papirosból.

– Hallgass! Jobban tudom én, hogy miből van. Hiszen én csináltam.

Az asszony engedett és folytatá.

– Azután a városház falán ki vannak rakva nagy betűk lámpásokkal…

– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahoz? Diákul van.

– Azután a szent János kápolnája előtt…

– Láttam azt is no, minek beszélsz róla?

– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a vármegye-utcza végén?

– Zsidók? szólt fitymálva Borsos István uram. Ugyan már mit csinálnak a zsidók, no?

– Hajh! az lesz még csak a szép! kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis végtére valami új dolgot mondhat az urának. Selyemből lesz a teteje, bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden czafrang rajta, minden lámpás kék, meg piros kristályba téve.

– Micsoda! kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett ingerelni; hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?

– Hisz a vármegye fundusán vannak, curialis funduson, feleselt a menyecske, ott a város nem parancsol.

Ez a derogálása a városi auctoritásnak teljesen felboszantá Borsos uramat, most már Paprikás volt.

– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.

– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég bársony lóg a földig.

– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy én nekem mered azt mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok? A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész országban annyi selyem, a mennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak semmi közük az instellátióhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt; meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg sem engednők nekik. Tudod-e?

– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is megtapogattam.

– Hát akkor én bolond vagyok? ordítá az asztal közepére ütve Borsos uram. Micsoda istentelen asszony az, a ki az urát erőnek erejével bolondnak csinálja? No megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol egy kötél?

A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminatióról beszélt; szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegetőző férjet.

Borsos István uram meglevén a kötéllel s nem tudván bemenni az ajtón, képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a lármára az egész utcza népe.

A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba jött férfiút, a mitől az még szilajabb lett: esküdött menyre földre, hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét; mégis megveri szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.

A mint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják, odavetődik a lármára Galgó szomszéd.

Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze volt, mint másnak.

– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? kérdi részvevő tekintettel Borsos István uramtól, mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?

– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok én, mi? vagy ökör, vagy ló?

– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én verem meg azt, nem kegyelmed.

– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót, majd megmutatom én, hogy ki a bolond?

– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, biztatá Galgó szomszéd István gazdát; meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni? Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.

Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is kettőt – nagyot.

– No ugy-e hogy nem fáj?

– Nem ám. Bizonyítá István, pedig bizony fájt az.

– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja és aztán fel sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a feleségemet, elébb beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni, tudom, hogy a kit egyszer megverek vele, soha sem kivánja többet.

Borsos István uramnak nagy világosság támadt a fejében.

– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd máskép lesz az ezután. Hol a sajtár?

Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba azután beleáztatták a kötelet.

– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szivós legyen. Így ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.

– Ez a becsületes ember ni! szólt István gazda, Galgó szomszédot megölelgetve. Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én nekem szóljon; – soha sem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta. Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed, mikor a kakas másodszor kukorít!

– Itt leszek, itt leszek! bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, a hol el is szunnyadt szépen.

Győztek a kakasok kukorítani, a míg Borsos uram ott a sötét kamarában felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel birta költeni nagy czibálásokkal.

– No szomszéd, ugyan jól megázott az éjjel a kötél.

– Micsoda kötél? kérdezi Borsos uram, a ki hirtelenében azt képzelte, hogy beesett a toronyba az eső s a harangkötél ázott meg.

– Hát a kivel a kegyelmed feleségét meg akarjuk verni.

– Az én feleségemet! kiálta Borsos uram felpattanva. Azt szeretném csak látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni?

Galgó szomszéd elnevette magát, Borsos uram pedig haragudott.

– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert a milyen igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, a mióta összekerültünk…

Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát jó puha czipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére, harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, a kik az uraikat úgy megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.

– Aztán ma meg kell nézni a parádét, monda Borsos uram Galgó szomszédnak, ez meglévén, – mert a mi ma lesz, azt nem látja ám Galgó uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta. Ugy-e asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos selyem- és metszett bársonynyal; ugy-e asszony? minden irás igazi aranyból ezüstből! Elhigyje Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére aztán együtt vacsorálunk s együtt nézzük meg az illuminatiót.

A mint hogy úgy is történt nagy örömben és vigasságban.

* * *

Tanulság pedig ebből az, hogy a kinek kedve támad a verekedéshez, soha se verekedjék azzal, a mi a kezébe akad – szárazon, hanem előbb áztassa be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.

VII. EMBEREK ÉS KÉTLÁBÚ ÁLLATOK.

Orbis pictus.

Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a strucczok, gólyák és pelikánok, melyek szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképen nemes cortes atyánkfiai, kik ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nem különben az irók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképen csak a kaputjok tollas, s az úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni; míg az ellenlábasok osztályában minden rendű és rangú tánczmesterek és kötélverők, hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mind azon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni, foglalnak kisebb, nagyobb helyet.

Jelen sorok irójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban egyik lábát elhordta a szakálas golyóbis; az egylábú állatokról pedig sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű irója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hínak, irigykedjék s őket rágalmakkal kisebbítse.

Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a dicsekedés és egyikünk sem tehet róla.

Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát szenvedélyből, melyet nem birok magamról levetkőzni s annyira még nem qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem igérteti velem, hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok tánczolni – egy lábon: eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett, míg igéretem be nem váltottam, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe fognak esni.

Ezennel tehát kezdődik az emberszólás:

ELSŐ RÁGALOM.

Egy férj, ki mindig párbajt ví.

Soha olyan vérszopó hyénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg börzeárfolyam meg nem rongálta s a zsidók hittek benne.)

Én nem tudok rá ismerni, úgy elváltozott. Nőtelen korában a galamb is griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a legboszantóbb vexát elszivelni (mire bizonyság az, hogy két egész hónapig lakott a F–ts-házban). A nagy világban ő volt a társaság bűnbakja, a kinek a contójára pulykapirossá nevette magát ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg, – az volt istenesebb, ki legtöbb élczet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngédebb érzelmei (pedig azok voltak nagy rakással) sem maradtak kimélve, valószinű dolog. De mind ezeket ő épen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott saját rovására a többivel együtt röhögni, mikép az ember azt hihette volna, hogy őt mind az rendkívül mulattatja, a mitől más lélek embert ennék és tüzet okádnék.

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja magát! de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyvnélkül a párbajok czélszerűtlensége felől s annyira csordultig volt keresztyén felebaráti bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy itcze vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.

Ő volt az, ki soha szinházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta venni a kalapját; – egy szóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Azonban minden rútul megváltozott, mióta a fiu feleséges ember.

Garázda, házsártos, ákáczius lett egyszerre (persze oda haza), finnyás, mint egy parvenu; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense; impertinens, mint egy mazur-előtánczos; és dörmögő, a milyen csak egy férj lehet – otthon.

Legalább ilyféléket beszéltek róla a szállongó hírek.

Annyi azonban historiai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan tudnak.

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori choleraelőtti ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni utazásomból visszatérve, a præfectust lerázhattam nyakamról.

Díván Euphemiának hítták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám uriházánál nevelkedett – nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnövén, a méltóságos mama kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban kisasszonyhugaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú esztendőket, melyeknek folytában egy quiétált major, ki gazdag volt és a mellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony hugomtól, kit előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának, solemniter kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy boszujában Euphemiát megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.

Rövid idő mulva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis állapotával s nyomára jött, hogy tizezer forintja van készpénzben, készülőben levő pénzben talán több is, s mind ennek az lett a vége, hogy Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.

Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nap sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a haute crême még a reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionabel ember ebédhez ül) tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve, csokoládémat szörpölgetém (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e felolvasásban sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani aztán, ha fennhangon el kezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, melylyel azt a legfonákabbul illustrálni törekszik: e declamatorius czigánykerékhányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül, mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rámront Bankóné asszonyság iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és plane keztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

– Ah, édes Ó úr! végem van, oda vagyok!

(Közbenvetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja lenne; ez valóságos tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon jutottam, hogy idvezült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hitták, s innét fordíttatta nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja elő.)

Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a morvának, hogy tegyen neki széket.

– Ah, édes Ó úr! nézze csak, olvassa e levelet, sipánkodék a jó hölgy nagy prosopopæával s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra, zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végig olvassam a levelet. – Hát látott ön ily iszonyú tigrist? kérdezé kezeit kulcsolva.

– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt irta a feleségének, hogy ma reggeli nyolcz órakor a budai hegyek között élethalálra víni fog N. N. urammal (itt egy vad pávián nevét irta oda, melyet sem annakelőtte, sem annakutána nem hallottam).

– Mit csináljak, én uram Istenem? jajveszékelt a hölgy, mikor látta, hogy meglepetésemben a kezemben levő csipővasat nem nyeltem el.

– Menjen haza madame és olvassa Lamartinet.

– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják s mi lesz én belőlem?

– Ugyan Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürteimet; hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy orvosnövendékekkel, de ne én velem. Ön férje csupán érdekessé akarja magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében soha.

– Dejszen. Laji igen hevesvérű ember, neki igen sok párbaja volt már, tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.

– Ha csak a borbély meg nem metszette borotválás közben.

– Istenem! hisz én önhöz vigasztalásért jöttem, nem hogy kicsufoljon.

– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől soha sem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezuttal épen a gúnyt találom kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen megnyugodva a felől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy himszunyognál s választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz, vagy vizipuska.

De hiába! az asszonynyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát s mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem irását nem adtam, hogy a mekkora sebet fog kapni Laji a hátára, vagy akárhova máshova, én akkorát hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre és elment. Szegény asszony! úgy szerette azt a himpellért. A nők soha sem szünnek meg szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e «sohasem» szóban czélzást vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is épen annyi idős vagyok, legfiatalabb kisasszony hugom pedig, kit maga az esperes keresztelt Georginának, pláne két évvel több.

Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy csontja sem hiányzott, hanem tetőtül talpig részeg volt. Euphemia a fölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat törődött annak rendkívüli bóbitájával s félrebeszéléseinek okát hajlandó volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fentisztelt ellenfelét úgy lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony, hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltranchirozott, meg ne haljon férje lelkére; a mi csakugyan nem is történt meg; gondja levén a sorsnak arra az egyre, hogy a ki nem született, meg se halhasson.

Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként egyremásra ilyen tartalmu czédulákat talált asztalán: «ha holnap reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat»; – ismét másik: «midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál hideg küszöbén állok, s ott is reád emlékezem»; – majd megint: «imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés legyen». «Iszonyú bűnt megtorolni megyek: ha meghalok, tudd meg: hogy az te érted történik és a szent becsületért.» – A szegény asszony ilyenkor majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig tivornyázott korhely pajtások és szegődi tánczosnők társaságában; tudva, hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott boros palaczk forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének röpülni, hogy rögtön egész arczát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a vér, s másnap arcza úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket irtak volna rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem birta megmagyarázni: vajjon gereblyével, vagy tojáshab-verővel duellálnak-e ott, hol az ember ily czifra sebeket kap?

Ez így tartott hat hónapig.

Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a kénytelen vigasztalás miatt, mint azon boszúságból, hogy ez az ember félév óta mindig egy élczen nyargalózik. Nem, – Bankó öcsém! találj ki már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával s épen azt akarta tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahoz hasonlíthassa? megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a viadal helyén megjelenni s ez által a veszedelemnek elejét venni?

A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a mankómat, felültünk és legelőször is hajtattunk az akáczfa-utczába; itt lakott Ludmilla kisasszony, tánczosnő a német szinháztól, ki Don Sebastianban szokta a fátyoltánczot másod magával járni, hogy akármely smirnai bajader se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajader táncza végeztével egyetlen egy szál tapsot hallani a gallerián. Az Bankó öcsém volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely az ő pas de merveillejeit halhatatlanítni született.

A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá, mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe nem szoríték; attól nagynehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt mi is kiszálltunk s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.

Messziről ráismerék a szinpadok és choreák királynéjára s egyenesen neki tarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni, hanem rá kiálték:

– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg, hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.

Megállt. – Ah, kegyed az Herr von Ó? sipegé nyájas coulissa-mosolylyal; hol jár itt ily korán?

– Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen párbajt akar víni, azt kell megakadályoznom.

– Párbajt? viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy milyen képet csináljon e szavaimra; párbajt! és kicsoda?

– Ennek a fiatal hölgynek a férje, a ki itt a karomba csibenkedik: az a bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el.

Az én tánczosném kicsinyben mult, hogy nem skizzirozta magát e szóra; de megfogtam a kezét.

– Lássa kegyed, mondám, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt provocálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen, hogy elsikoltám magam.

– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Oh maradjon itt, kérem, szép kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres szándokáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a tenyeremben nem akarta hagyni, a mivel megjártam volna.

Mind hárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én pedig Ludmillát fogtam.

Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…

– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik. Mindenik tudta: miért?

Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven mumia.

– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig busítani? te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a toronyból.)

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje biczegtem én is.

A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha sem bánt többet senkit.

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»

VIII. SIC VOS NON VOBIS.

Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel úrnak hítták. Született itt a continensen, oda lenn, Nyirbátorban. Soha, sem ő, sem valahány apja volt, édes apja, nagyapja, ős apja, szép apja, csunya apja, és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hítták.

Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez mindenkit, a ki nem szakasztott ismerőse, szeret újra keresztelni, megbérmálni, megajándékozni extratitulusokkal; a hogy pedig a nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg plane túl megy minden egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, a boltost görögnek; a kire haragszik, zsidónak, a polgári zenekart polgári czigánynak, sőt mióta egy hajdani franczia nyelvmester egyúttal a város hivatalos levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett levélkihordót francziának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utczára valami bolondos frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába kásájában, a kis lencsényi gimbek gombok fel voltak varrva a háta közepére; vagy mikor végig íjesztgette az utczát valami embertől soha nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolcz zsebje volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki, hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a képéről minden oda tartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni, hogy ez mekkora sensatiót okozhatott, oly vidéken, a hol a papon kívül nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba vásárlani s a fiu azzal fogadta, hogy «mivel szolgálhatok ő anglusságának?» elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még eddig nem producált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak. Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta valamenyi utczára nyiló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt semmi élő teremtéssel s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különczködésből, később haragból, végre kénytelenségből idézett magára.

Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzá jutni. Szomszédunkban lakván, pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s midőn egyszer rajta kaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal, hova piaczon vett halakat szokott eregetni, azt igérte, hogy meglő.

Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy neki feleség kell és e mellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez menendő némberek közől neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog feleséget nevelni, egy növendék gyermekből, ki még a világ hivalkodásai által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagytenyerű borbély, a kit, mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan szilvának is neveztek városszerte, a kinek kilencz magzatja volt, mind a kilencz leány, a legidősebb kilencz esztendős és így sorban a többi.

Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolczat akart neki adni. Az anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítni. Kiválasztá tehát a kilencz közől a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a legkevésbbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi jelességképen mind görbe szemmel nézték a világot.

Az örökbe fogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai megajándékozni, az anglusnak ez derogált s meghagyá, hogy ezentúl Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a czukrot, meg a képes könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy már is mily szeretettel ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha valahonnan megjön, s mily szenvedélylyel kutatja ki mind a nyolcz zsebét kaputján, füge és czukros mandola végett s ha néha a szakácsné megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öreg úrnak a kitálalt holmire: «ezt én főztem».

Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mind addig, míg feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni, mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt elküldeni a növeldébe, s ott hagyni, a míg megnő, s majd csak készen venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolcz éves koráig nem látta Zsuzsabella kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer levelet, megtöltve irott szarkalábakkal, – minden születésnapján egy kis fogpiszkálót vagy óratokot, s minden évnegyedben egy nagy árjegyzéket: felfogyasztott tű, czérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász, toll, tenta és kitörött ablakokról s ilyenkor soha soha sem mulaszthatá el magával azon észrevételt közleni, miszerint vannak piszkálók és óratokok, melyek igen sokba kerülnek.

Mikor aztán a tizennyolcz évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr a szomszéd városnak, a hol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a szellemi üvegházból a házasság paradicsom-kertjébe átültetendő.

Nyolcz esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre meglátja, az e közben történt átváltozás hatása rettenetes legyen. Csakugyan rettenetes is lett.

Zsuzsabella ez alatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe neki terült s a mi legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt ölte magára, mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat daczára marokkal ette a meszet, meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzá jutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre s felpakolta a csézába a sárga plusquamperfectumot, ki is az egész úton olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent, a mit a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó városokat, szárazföldi czethalakat, technologiát, porczellánkészítést stb. stb.

Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal megölte volna.

– Tudja bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja én tudom – «Dublin»…

– Tudja bácsi, mit eszik az armadilla?

– Az ármádia? Prófontot, fiam.

– Haha! az armadilla! a pikkelyes armadilla! Lám én azt is tudom. Fülemüle-tojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemile-tojást, az armadilla, – magyarul hangyászmedve, – az – az – izé – izét eszik, – édesgyökérrel él.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miből csinálják a porczellántányért?

– Azt tudom fiam, hogy te minden héten eltörtél otthon kettőt.

– Haha! Hát egy adag szén, meg két adag salétrom és három adag kéngyertya…

– Abból aztán majd lesz puskapor.

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy ki hozta be Amerikából a krumplit?

– Nem bánnám én, fiam, ha ott hagyta volna is.

– Haha! Gutenberg…

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom. Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.

– Hát azt a szép verset tudja-e bácsi: Kennst du das Land, wo die Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, a ki irni tanított bennünket.

– Hát francziául tud-e bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz az, hogy «sé fu zém té dú mon kér?» Hihi, úgy-e furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a «haudujudú»-ra kerül a sor s nézte, hogy merre lehet kiugrani a kocsiból? Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az examen.

– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobbán?

– Ugy-e szép volt az a rózsa, a mit nevenapjára festettem?

– Hát az rózsa volt, fiam? én pipacsnak néztem.

– Ugy-e szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a «Potpourri für die Jugend»-et hallaná; az ám a szép opera.

– Tud-e bácsi kacsukát tánczolni? Látja, én azt is tudok.

– Kancsukát? Hisz az fájhat.

– Ugyan ne tréfáljon. Nem kancsukát. Úgy van irva, hogy «chachucha».

– Kakuka? A kakuk tud, fiam. Elég, ha te tudsz.

– Főzni is tudok ám – szereti a dara smornit?

– Az apám is attól halt meg, hogy egyszer megkóstoltatták vele.

– Ugy-e még énekelni sem hallott. Disquantot énekelek, a hangom igen szép, egy kicsinyt ternolo is, a mi nagy ritkaság.

– No fiam, majd megpróbáljuk otthon a templomban.

Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, a mire csak szükség volt a háznál, mire nézve, a mint haza értek, kezébe szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, a mint legjobbnak látandja.

Lett is reorganisatio. A miniszterium tárczákat cserélt, a szakácsnéból lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A szállások új felosztásban részesültek, a pipázó szobából lett ebédlő, a zongora a dolgozó-szobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe rendeztetett el, úgy hogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső szobák népei felöltözködtek, s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a luczernás helyébe tulipántokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett provisorie kaporral, s egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a baromfias udvarba a közbátorság fentartásául sinkoránok eresztettek a rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták paréjjal, tudván, hogy azt a malaczok szeretik. Egyszóval fenékkel felfordult az egész administratió.

A mi pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az épen minden kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megczukrozva, s fövés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velök négy szem közt találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandolával és mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, a mit pedig Sámuel úr szivéből gyűlölt és lenézett.

– Nem fiam, ez így még sem lesz jó, szólt végre egyszer Zsuzsabellához az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább, csak hadd főzzön ezután is a Jutka, te pedig légy kisasszony s ülj a zongora mellett.

A conservativ rendszer helyre álltával, lőn kínja a füleknek. Mert nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongora-agyalásnak, hanem a mellett hallhatta, a kinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó mik-mákolást, a mit merész phantasiával éneklésnek is lehetett volna nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a közellevők füleit.

– Lelkem Bella, szólt egyszer az öreg úr a zongoradöngetőhez, megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot, danoltál már nekem eleget, danolj vagy egyet másnak is, lépj föl nagyobb közönség előtt, nem mondom, hogy profánus szinházban, sőt inkább nagyon is istenes helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nem sokára híre terjedt, hogy ekkor s ekkor az anglus kisasszonya énekelni fog a templomi zenekarban.

Az nap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kiváncsiak voltak, ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és bőgők kisérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.

Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát «nem tud biz ez semmit, mondá jó magában, no de legalább szép és az enyim, s nekem ez is elég».

Ekkor valami ismerőse találkozott vele, a ki rég nem látta, ki is, hogy megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette azt a birsalmát?

Minden illusio oda volt. Sámuel úr soha sem tudta többé kiverni fejéből azt a «birsalma» szót, annyira megfeküdte a phantasiáját. Tehát nem is szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan a milyen, be kell vele érni.

Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak, hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki, hát nem is tudná meg azt soha.

– Látod fiam, szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához, maga mellé ültetve azt valami akáczfa alá, mert nagy és nemes hivatása van ám az asszonyi nemnek.

Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arcza sárga voltára igen kedvező változást gyakorolt.

Az emberi szívnek vannak titkos kivánatai, miket nem bir magának kifejezni.

Zsuzsa felsóhajtott.

– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.

Zsuzsa el akart szaladni.

– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek, szólt megkapva a futni akarót az anglus, ide s tova férjhez is kell menned.

– Nem merem én azt, szepegé az ártatlan.

– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kivánatodnak ellene nem állok, teljesítem a mit akarsz, mert vétenék a természet ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit s a kezében levő batiszt kendőt félig betömte a szájába.

– No én nem kivánom lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel egy vagy két hónapot.

– Majd holnap, mondá a leány Sámuel úrnak, s azzal hirtelen elszaladt.

– A tatárba! hisz ez túl a rendin jól megy, mondá magában a kérő, én két hónapot akarok neki engedni s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultságban lépett be Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát? elkezde sűrűn zokogni s a mennyire a szepegés megengedé ismerni az emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: Hm – hm. Édes bácsi. – Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. – Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves bácsi megigérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, a hogy kivánta.

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe s azzal oda rogyott – nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz s kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.

– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam, biztatá Sámuel úr, fel akarva őt emelni, a mi pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart kelni, míg áldását ki nem nyeri.

– Magamat csak nem áldhatom meg, mondá magában Sámuel, s a míg azt mondá magában, bebukik az ajtón egy piros pozsgás siheder, két nagy, kifelé fordított vuklival a füle mellett, s az is oda rogyik a lábaihoz, s szinte megragadja egyik kezét és áldását kéri.

– Hát te ki vagy?

Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek titkos kivánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek, s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is beéri.

Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem birt szóhoz jőni; hát ez a leány mindazt, a mit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt, hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta, hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna megczibálni, mert azt már nem biztatta.

– Hát hogy mersz te ide furakodni?

– Mert velem jött a szerelem…

– Ne versificálj. Mi ember vagy, ki fia vagy, micsoda vagy?

– A bátyám Posenben Stadt-Commissæren-Hallunk.

– Adjunkt! szamár; nem azt kérdeztem; mi vagy magad?

– Hegedüvirtuoz leszek.

– Tán bizony czigány?

– Nem, a chorusban én húzom a bőgőt.

– Hát ott ismerkedtetek meg? S te akarod elvenni a birsalmát? Te?

– Csak kegyes áldása vagyon még hátra.

– De biz abból semmi sem lesz.

– Hát ha már lett is valami?

– Megütheti a forgószél!

– Csak atyám uram meg ne üssön.

– Atyád urad? tán biz engem értettél alatta?

– Hát kit is mást, az én Izaballám atyja énnekem is atyám, mert én neki férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két liffleffegő vukli.

– De már akkor eltévesztettétek az ajtót, röffent rá a felül kerekedő Lear, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke, tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.

Az ifju fidicinnek torkán akadt a hang, ránézett azzal a két kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.

– Hisz te erről nem szóltál nekem semmit.

– Hát azért kevésbbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? kérdé nemes érzékenységgel a birsalma.

– Igen, de hol fogunk lakni?

– A bátyád Posenben Stadt-Commissæren-Hajdunk…

– Igen, de meghalt.

– Erről meg te nem szóltál nekem semmit.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez végre is megszánta őket.

– No hogy azt ne mondjátok, hogy soha sem adtam semmit, megveszem számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a mesterséget; hanem én szakált növesztek, engem nem borotváltok meg többet.

Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt hozzá, mondván, ne válogass Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel úr kezeit, a ki is nevének megfelelő phlegmával adta rájuk áldását, mondván:

– Már most hát vigyen benneteket az ördög.

Az ekként vallott kudarcz annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e percz óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, a ki pedig nem volt az.

Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset irt, melynek az volt a refrainje, hogy «ördög az asszony».

És Sámul úr épen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, a mióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és soha sem átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz, mihez Szerényfi úr soha sem volt rest utána tenni: «és nagyon szép».