Népvilág: Elbeszélések

IX. A HAZAJÁRÓ LÉLEK.

Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes czímtől: nem jelent ez valami lánczczal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben csavargó másvilági nem-tom kicsodát, a ki előkerül innen-onnan, s búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket ijesztgessen s a fonalat a motólán összerágja; – hanem jelent ez a czím egy olyan asszonyszemélyt, a ki mihelyt valami csekélységen összekap a férjével, rögtön szalad haza az édes anyjához, a miért aztán csúfságból elnevezték «hazajáró léleknek».

Máki Juczinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes szekeres gazda volt Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú ember volt. Máki Juczi apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes Nyirkos uram «Victoria gloria» nevű tölgyfa hajóján, mely minden tavaszszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden őszszel nem tudom hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat s gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval s akkor egyszerre elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a tulsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában; mert a milyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt valamennyi hajónál, a mi a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és oldalai szép csillogó feketére festve drága kalamászszal, az orrán az a bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle színnel két piros pofájú szent, a kikről elmondta Máki uram mindenkinek: «ez a Viktoria, az meg a Gloria; a mi azt teszi diákul, hogy győzelem és dicsőség». Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammaticát tiszteletes Ónodi uram alatt a révkomáromi gymnasiumban, melyet jól esik a nemzeti büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.

De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem hagyta őt jutalom nélkül; telt miből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de még czifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre Juczi leányának, úgy, hogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram megérkezett Ráczországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle: mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep vasárnapján Juczi lelkem hosszú arany függővel a fülében ült le a második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé, a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak magukban, vajjon igazán arany-e vagy csak ezüst, futtatva aranynyal? S szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám a Máki Juczinak arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta, hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.

De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő Juczijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszin zsali ruha; akár egy kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú. Keztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy munkában, dolgozásban kicserepesednék.

Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édes anyád asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz, kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!

Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy kényeztessék. Azon vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, a melyik megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juczi leányának.

Juczinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni, lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat himezni gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a subrector úr cselekedte ezt, a ki könyveket is hordott neki, a mikből verseket lehetett olvasni.

Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a másik után, Juczi még sem megy férjhez.

Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt, mikor az utczán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett, mintha a szombati utcza csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.

Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású emberek, még diplomaticusok is.

Elvette volna egy derék szekeresgazda, a kinek magának három háza van, s kilencz szántóföldje, de Juczinak nem kellett, mert az embernek olyan csunya hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.

Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juczi menjen el vele Komáromból, a miről Juczi hallani sem akart, pedig az ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.

Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy házsártos ember, nem ment hozzá.

Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juczi lányom bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta gazdag ember.

Sőt egy kanczelista is megkérte a vármegyétől s Juczikának kilátása volt, hogy tensasszonynyá lehessen. Egy ideig gondolkozott is felőle, hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az útlevelet.

Egy izben pedig épen jó szerencséje akadt. A hajdani subrector, ki évek múlva sem tudta elfelejteni a gitárleczkéket, miket Juczinak adott, végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett szivét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy derék, okos fiatal ember által tiszteletes asszonynyá lehet, a kit az egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán, ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, a ki aztán elvette valamelyik esperes leányát.

Még azután jött egyre sok mindenféle boldog boldogtalan, a kik közül kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. «Majd én Tóthné asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kisné, Taligáné, Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy épen Graczafiláné! hogy azzal csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.»

És úgy történt, a hogy mondta.

Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, a ki azt igérte, hogy mihelyt leteszi a censurát, mindjárt elveszi Juczikát; ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a legszebb petrezselyem megteremhetett volna.

Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a censurát letette és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzsacskót sem küldte vissza, a mit Juczika csinált számára.

Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, a míg kérői vannak, de a mint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja róla a világ, hogy vén leány.

Bizony bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett, s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre fogható, sem gitározni, himet varrni tudó.

Azután még egy másik farsang mult el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak egymásután hordták el valamennyi leányát.

Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Mák uram kezdte vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát és mind a kettő arra gondolt, hogy ha Juczi egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon sok lesz a jóból.

No de nem maradt rajtuk.

Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, a ki már kilenczszer megkérette egymásután Juczit s mindannyiszor kosarat kapott; ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.

És ez volt Herczeg András uram.

Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál, de még a helyet is megtörülték, a hová leüljön, s násznagyostul ott marasztották ebédre, a mint szándékát előadta.

Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték, szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek, mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és Máki Juczikából.

Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony Juczika választhatott volna magának a sok közől különb vőlegényt is; a mire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is különb menyasszonynyal köthette volna be a fejét.

Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné szomszédasszonynak?

Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, a mennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?

Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juczi megint újra kezdte a sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd csak elhagyja s addig kifordult az istállóba.

De a mint visszajött, a menyecske akkor is egyre sírt.

Nem állhatta meg, hogy meg ne vigasztalja.

– Juczika te; te Juczika.

Bizony Juczi rá sem hallgatott.

– Galambom, Juczikám, ne sírj már.

Erre megszólalt egy kicsinyt a menyecske.

– Ne nevezzen maga engem Juczikának.

– Hát hogyan?

– Ki nem állhatom azt a «ká»-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor úgy mondják.

– Hát hogyan mondjam?

Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta könyörögni Herczeg András uramat, a míg megmondta neki, hogy hát Judinak nevezze.

– No ha ez szebb, hát legyen úgy.

Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét s gondolta magában, hogy már most csak vége lesz a sírásnak s komolyabb dolgokhoz látnak.

Délben együtt ültek az asztalnál.

Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, riskásalevest, paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát, füstölt kolbászokkal; hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből s megint rákezdi a sírást s végig siratja az egész ebédet.

Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben mult, hogy kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instancziára, hogy épen a riskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbászokkal az, a mit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.

– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess főzess ezentúl, a mi szemednek szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad látsz utána.

Mindent át is adott aztán neki szépen s gondolta magában, hogy már most a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.

Volt is másnap nagy sütés főzés a konyhán, majd kigyújtották a házat. Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki, inkább mindennap vendégséget tartson, mint hogy pityeregjen.

Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban haza felé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle jóval.

Terítve sem volt biz ott még, hanem Juczi lelkem megint ott sírt az ablakon.

– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öreg apád halt meg, vagy Kajafást siratod a prédikáczióból?

A tréfa még jobban neki indította a záport, utoljára is könyörgésre kellett Andrásnak fordítani a dolgot, hogy megtudhassa Juczitól, miszerint azért sír, mert megégette az ujját.

– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, már most olvassunk rá: «áj-báj, kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugy-e hogy nem fáj?»

András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe mult, hogy pofon nem ütötték érte. Juczi lelkem letépte ujjáról a pamukot, mérgesen zokogva:

– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édes apám azt mondta: add ide fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga szamárságaitól.

Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos óra is megállt ijedtében.

Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan állt az alatt; végre betálaltak.

– Hála légyen a papnak! mondá András gazda, midőn végre felhozták a levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki mult el a kedve. Gyűrte, a míg gyűrhette magába kanállal, a mit kiszedett a tányérjára, de még sem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: «Judi lelkem, nagyon kozmás ez a leves».

Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s kiment a szobából.

András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel a mi következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprüből rántva, ahoz a húshoz, a mit majd behoznak.

De semmit sem hoztak.

Utoljára csak mégis megsokalta a nagy várakozást s maga is kinézett a konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony?

– Az bizony fölvette a kendőjét s nagy zokogva elment a háztól, azt sem mondta senkinek, hogy «befellegzett».

Megijedt erre András nagyon, futott ki az utczára, kérdezősködött okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?

Látták biz azt itt is ott is; ment nagy sírva utcza hosszat végig a megyercsi utczán. – Nyomrúl nyomra tudakolván András gazda, odatalált végtére Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott lelte Juczikáját, hogy az nem ment a Dunának.

Hagyta is magát a jámbor illően lehurogatni Mákiné asszonyom által.

– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól.

– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg tőle.

– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahoz szokva.

– Nem is tettem én azt.

– Dehogy nem! szólt bele Juczi lelkem sírva; ihol ni, az ujjamat is megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.

Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta szentül, hogy soha ezt a szót «kozma» ki nem mondja többet; egy szolgája van, a kit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a házába.

Tubáné szomszéd asszony azt mondá ez esetre, hogy Juczi ugyancsak hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségeért, ha tőle elszökik!

Megvoltak azután ismét nehány hétig. Juczi egyre búsult, sírt és sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt Andrást látta, mindjárt rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utczán, ha az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat; egyszer halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, a mi András szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell őneki ehez a kakukkos órához hozzá szokni, a ki otthon muzsikáló órához volt szokva.

A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni. De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibesóhajtanak, s mintha egy szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.

Utoljára is megsokalta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést, s haszontalan sápitozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő háza siralomház? Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy este, a mint hazament s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett, egy darab ideig csak kérdezgette András szeliden: mi bajod szivem? mi bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott az öklével az asztalra, mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:

– Lánczos lobogós teringette! A ki erre amarra áldotta; mi bajod hát, beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg mi a bajod? ezer milliom menykő kerülgettét!

Juczi lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre, hanem azután elkezdett ordítani fenhangon, rohant ki fejkötő nélkül, kendő nélkül az utczára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.

Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és lefeküdt.

Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre s nem jött haza hamarább, mint késő este.

Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.

Hát csak hadd jőjjön, mondá Herczeg; nagyobb biztosság okáért azonban pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a szive.

Kivált a mint nem sokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy «szabad», a mint bekopogtatott.

Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, reklijének magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széllyelálló fodorral köröskörül, valódi harczias kinézést adott ábrázatjának.

Szerencsés jó estét kivánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjök között állt a politéros asztal.

– Kedves Herczeg András uram, kezdé a derék asszonyság, csak azt jöttem kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha ez mindennap így megy?

Herczeg András uram nem akarta hagyni magát, belevágott az oráczióba:

– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kis ujjal is? Hallott tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy hajtottam valami nehéz munkára?

– Jaj, kedves édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre, hogy ha valakit épenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz tekintet. Az én Juczi leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy bánni, mint maga gondolja. Az édes apja már csak apja neki, de az Isten mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.

A nagy feleselés alatt mind a ketten oda lovagoltak az asztalig székeikkel együtt s András gazda is sietett vesztegetni a szót.

– Már pedig én nekem ha még egyszer görbe képet csinál, megint megütöm előtte az asztalt!

És megint megütötte az asztalt.

– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juczi leányom asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.

– De már engem uccse, a mi az én házamban van, megütöm én azt, ha mindjárt politéros asztal is! kiálta András gazda s hármat is ütött rá.

Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egy felől, másik más felől s a mellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a szinpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a kettő.

Utoljára a nagy ütögetésben ketté hasadt a politéros asztal; erre aztán elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt és haza ment.

Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az utczai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba szomszéd Herczeg Andrást.

– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem viszi haza a feleségét?

– Hiszen én haza hoznám, csak akarna; de hát nem tudom.

No majd kicsinálom én azt Herczeg András uram; bízza rám kegyelmed.

Viszont másfelől Tubáné vette elő Mákiné asszonyomat.

– Ugyan kedves édes szomszéd asszony, minek hagyja már ezt a viszálkodást megrögzeni?

– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is haza menne, csak érte jönne az az ember, de azt csak nem kivánhatja, hogy így szégyenszemre maga menjen haza.

– No csak bízza azt rám édes szomszéd asszony, elvégzem én rendén.

Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem menjen érte.

– Hiszen csak azt várja, pattogott Herczeg András vissza. De hisz addig sok makkot megsüthet otthon, a míg én érte megyek.

Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig törjék el a lába, ha belép hozzájok.

Másfelől meg Tuba szomszéd látogatott át Mákiékhoz a maga izenetével.

Majd kidobták vele.

– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát, mert mindjárt oda csukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juczi leányomat többet. A kutyát is rá uszítjuk.

Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadon fővel ment haza.

Este felé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott a nyakába borult, bevezette, Juczikával összecsókolódtatta, s azzal elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: a miért mindig mendemondáztak közöttük.

Így légy közbenjáró, czivakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek ki.

András gazda ismét haza vitte kedves Judikáját s ebben a sok hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most jönnének a paptól s megint újra kezdenék a lakodalmat.

Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Juczinak azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást, szapulást, disznótort, káposzta-szüretet s minden nagyobb munkát olyan szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig haza futott; még ha semmi baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket eltöltött otthon, s András gazdának oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajjon ő vette-e el Juczikát vagy őtet vette el Mákiné asszonyom?

A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, – valahányszor Juczi haza szökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:

1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porczióval, konvenczióval,

2. mikor eszik, úgy szuszog, hogy nem lehet mellette megmaradni,

3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva pamukvászon,

4. a térdén van egy nagy gumó, a mi úgy fáj neki esős időben, hogy ordít bele,

5. kisült, hogy valamikor egy embernek kiszúrta szemét, s maig is fizet neki, a mért be nem csukták miatta,

6. egy koldus atyafia is van, a ki péntek napon perselylyel jár az utczán,

7. szennyesen elhordja magán a ruhát két hétig is,

8. multkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a petrenczerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a fejét a fabakterbe,

9. a feleségének szemére hányta, hogy sok szeretője volt,

10. az meg azt felelte neki rá: hogy mind különb volt kendnél,

11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon főkötőben, mint más asszony,

12. sajnálja a kávéhoz a czukrot a feleségétől,

és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, a mit épen csak a felesége hiresztelhet el az emberről, úgy hogy Herczeg András azon vette észre, hogy az egész városban mindenütt és mindenkor ő róla beszélnek, minden apróságot tud, hall minden ember, a mi négy fal között történik, még azt is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.

Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében s felfogadta, hogy csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.

Természetesen soha sem tartotta meg a fogadását.

Egyszer, épen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.

– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombóczot, tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.

Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, a míg a tüzet megrakják, a míg a víz megforr, ráér hazajönni.

Mákiné asszonyomnál pedig mintha csak hívásra jött volna.

– Tudod-e mi ujság? megjött az apád. Itt van a hajóval Ujszőny alatt, de még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk ő hozzá, hozott mindenfélét.

Juczinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen Ujszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle, mit hozott? oh mindenféle szépet, czirkász kendőt, vapör-ruhát, blondfejkötőt, a mi csak szép és divatos.

Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi minden mondani valójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent András tornyában a tizenkettőt.

– Jaj az aratók gombóczai! kiálta fel ijedten Juczi lelkem, már tizenkét óra, siessünk haza szaporán.

Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta. Juczinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.

Herczeg András uram ez alatt csak áldogatta magában a be nem következő gombóczokat s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy óra volt az, halottra harangoztak; elmult azonban egy óra is, két óra is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább, hanem fogta az egyik villát s ügetett vele haza a városba.

Épen csak egyszerre értek a kapuba, ő és Juczi lelkem.

– Hát te honnét jösz? kérdé András elhüledezve.

– Édes atyám uramtól, felelt nagy bizton a menyecske, nézze csak milyen szép czirkász keszkenőt hozott, ni.

– Hát az ebéd az aratóknak?

– Mindjárt meglesz, mondá Juczi lelkem könyű lélekkel.

Hej, András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt, megmondta, hogy kibe bújjék bele, s a mint a kezébe volt adva a czirkász keszkenő, olyat ütött vele Juczi lelkem hátára vagy kettőt, a milyen csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy czirkász keszkenővel.

De nagy dolog lett abból, mert Juczi szaladt rögtön, nem is haza, hanem apjához a hajóba; elmondta keserves könyhullatásokkal, hogy őt az ura hogy megverte ártatlanul, ország világ szeme láttára.

Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.

– Hol van az a gyilkos, gonosztévő haramia? E szókkal köszönte be; berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. Gyere elő te gyilkos istentelen, gyere elő.

De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő hanem felszaladt a padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.

– Gyere ide! Ide gyere a szobába! ordíta rá fel Máki uram; hadd töröm össze a csontodat ezzel az evezővel.

Pedig meg sem lehetett volna fordulni a szobában azzal az evezővel.

Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy azt ne cselekedje; mind a mellett addig hadonázott ottan Máki uram az evezővel, mig haza érkeztek az éhes aratók s azok, a milyen jó kedvükben voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába sem érte a földet.

Ebből aztán olyan keserves dolog vált, a min igazán csak a pap segíthet.

Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett összebékíteni.

A derék öreg úr jól megpirongatta mind a kettőt.

– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a biróhoz, ne álljatok ki a piaczra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha fogyatkozásaik vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig besúgni másoknak. A ki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha kibeszélik, nagy baj!

Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az valamit. Akkor kibékültek, haza mentek együtt, félesztendő múlva megint eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.

Elébb csak a pap elé, de később a biró elé is került a dolog; még a törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juczi lelkem azontúl is csak hazajáró lélek maradt…

… Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett volna ennek hét-nyolcz esztendő alatt úgy megvénülni, a mióta itt nem jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.

– Nem kegyelmed Herczeg András uram?

– De biz én volnék az.

– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a kocsisa?

– De bizony magam vagyok most a kocsis.

– Hát a többi lovai, ökrei?

– Azokat mind eladtam.

– Hát már most mivel szánt?

– Semmivel sem, a földeimet is eladtam.

– Miért tette azt?

– Kellett a pörre, meg más egyébre.

– Hát micsoda pöre van?

– Válok attól az asszonytól; szólt nagyot sóhajtva a jámbor.

– Tán megint odahaza van?

– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy hajítófát; annak vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, soha sem tudtam rendbe jönni magammal, búmban, haragomban aztán neki adtam magam az italnak, elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyi te ráró, gyi te szellő, ne búsulj az asszonyodon!

S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő maga a jámbor.

Asszonyok, asszonyok, ne legyetek hazajáró lelkek!

X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.

Micsoda pálya az, melyen legkevesebb rózsa terem és a legtöbb tövis?

Micsoda pálya az, melyen legerősebb a munka, leggyöngébb a jutalom?

Micsoda pálya az, melynek követői legszegényebbek, s mégis legboldogabbak?

Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömöktől?

Egy ilyen pályát meghaladt férfi történetét fogom én tinektek elmondani.

* * *

Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk, egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.

Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzású van még.

Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik.

A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.

Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.

A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik.

Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna a sokszor elmondott igéket.

A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt; nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.

A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt, a ki óhajtásukat meghallgatta volna.

Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni.

Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt.

Mert ez a provinczia rendesen utolsónak maradt.

Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.

Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a megélhetésre.

Ezért nem kaptak a jámbor rézpatakiak segédlelkészt sok ideig.

Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel.

Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.

Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül reggel, délben, este terített asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban: «Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»

Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület számára egy elvesztett végpontot fentartson?

Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.

Pedig ez mégis úgy volt.

Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy férfinak.

Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.

A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok gyarlóságuk van, kivált a kik család nélkül vénülnek meg; ő is szeretett az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes: «Czenczi néni».

Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis processusnál.

Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott, valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal a fején.

Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.

Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:

– Hogy is híják kegyelmedet, uramöcsém?

– Bálna Bertalan, szolgálatjára.

A főnök utána nézett a levélben, ha igazat mondott-e?

– Tehát kegyelmed ide rendeltetett segéd-lelkész gyanánt?

– Saját kérelmemre történt e megbizatásom.

– Hol végezte iskoláit?

Bertalan megnevezte a tanodát.

Péter úr nagyon csóválgatta rá a fejét.

– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak kegyelmednek iskolai bizonyítványai?

Bertalan előmutatá azokat.

Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az eminentiákat.

Most hozzá fogott valami sajátságos vallatáshoz.

– Szokott-e öcsém uram bort inni?

– Soha sem.

– No, mert azt én meg nem engedem ám. Szokott-e öcsém uram pipázni?

– Nem.

– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?

– Nem volt rá alkalmam, hogy megtanuljam.

– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek. A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.

– Nem volt rá eddig okom.

– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók? Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve, mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.

Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga előtt bocsátva, bekiséré a szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált, hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.

Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.

– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy itt nagyon szegény szállása lesz.

Bertalan biztosítá, hogy ő nagyon kevés helyen meg tud férni.

– Azt is előre mondhatom, hogy nálunk igen sovány kosztja fog lenni.

Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.

Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon be.

Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.

E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.

Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.

Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak tekinteni; nem hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.

Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.

A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.

Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.

Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta.

Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud még állani, el tudja olvasni a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.

Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.

Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt.

A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép búcsúztatót.

Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.

– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg élek, meg nem engedhetem.

Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére bizta magát.

Másnap reggel visszaadá azt neki a tiszteletes:

– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.

Bertalan fejet hajtott s nem tett semmi ellenvetést.

A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a kik látták, ugyancsak megnézték.

A templom tömve volt már; messze földről eljöttek az ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt maradnak.

A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes beszédet mondott a gyülekezetnek.

A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet Bertalan irt, szóról-szóra.

És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt érte megitélni.

Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt.

A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt.

Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.

Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által.

Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.

A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül.

A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk maradt.

A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva, szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek.

Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra.

Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.

A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik.

Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki élemedett férfi volt már.

Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:

– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új harang.

A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.

És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szívet vitt mindenki haza.

Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.

Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell őket!

Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» nevét. Sok rossz tréfát el lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a hallatlanul olcsó számadást.

Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni, hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.

Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból; de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja szorultságot.

Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet pénzért soha.

Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.

Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.

Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.

Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten.

Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.

Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem lett volna vége.

Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre «dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem vette, átkarolta a derekát.

Juliska eltaszítá őt magától s bezárta az orra előtt a szoba ajtaját.

Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a kastélyba átvándorolni.

A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.

Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.

– Micsoda az? Hát kentek mindig meszelni fognak, a mikor én megérkezem?

János alázatosan levette a sipkáját és azt mondá:

– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.

Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.

Az öreg Endreffy rögtön irt Jánosnak, hogy menjen fel hozzá Pestre.

Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek.

– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet; azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért.

János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban.

Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket marasztani éjszakára.

János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen bánik mindennel, mint édes apja bánt.