JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVI. KÖTET

NÉPVILÁG

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

NÉPVILÁG

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép!… Jőjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér házak, pusztai karámok; – álljatok ki vidám piros lánykák házaitok ajtajába, gyujtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; – hintsétek be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; – lássalak benneteket, ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tünjetek fel előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak, miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben eklézsiát követő hajadon síratja letépett koszorúit…!

Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak, hogy mese végeztével szinte körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta mögött az ijedelmes regealak? – vagy minőket víg poharazás közt szoktak felhordani jókedvű férfiak, mikor a bor megoldá a nyelveket, s egyik tréfás csintalan monda a másikat idézi elő: – bohó mesék, miket leleményes vándor diákok hoztak haza kedélyes csavargásaikból; – kalandregék népszerű királyokról, tündérmondák bűbájos elődök felől, hajdankori hősök emlékei, töredék adataiban a hagyománynak, az apró történetek, miket minden elmesélő így ád elő: «ez itt és itt én velem történt», anekdoták, az országhirű különczökre fogottakon kezdve, azon stereotyp alakokig, kiket minden ember személy szerint ismerni vél, ellesve a zöld asztalok tréfái közül úgy, mint a vándor szinpadok papiros falai mögül, s összefogva mindazt, a mi e két szinpad közé esik, együgyű földmívesek, kaczkiás menyecskék, hirhedett kalandorok, szomorú őrjöngők, könnyelmű diákok, s méltóságteljes táblabirák, országos kortesek, s vitézlő insurgensek, tudós professorok, s kalandos népköltők, tréfás jurátusok s furfangos patvaristák, bámulatos huszárok s próbált torkú kántorok tarka esetei, egész mesekörök egy-egy ismert néposztályról; – ez a nép élete, ez a nép világa.

Az alapszínezet mindenütt ugyanaz; a nép maga magát rajzolja le, egy vonás sem hamis. A mi való benne, az az élet költészete. Mindenütt keresztül tör a hervadatlan jó szív, a nemes könnyelműség, a fulánktalan humor, az erőtetlen bánat, a leleményes furfang, a délczeg legénykedés és a nyugodt nemzeti önhit, mely együtt a magyar népéletet annyira jellemzi, s melynek összesége – a közélet históriája.

Ez életet, e világot rajzolni kivántam én, s a tárgy mérhetlen gazdagsága az, mely visszadöbbent; ki győzné a mezők minden virágait leszedni? Csupán azt tehetém, hogy kiválogattam azokat, melyek vándor bolyongásaim közt legkedvesebbeknek tetszettek; mennyi maradt még észrevétlenül!

A ki a vadon nőtt virágokban gyönyörködik, fogadja tőlem e füzért szívesen.

I. KEDVES ATYAFIAK.

Este felé járt az idő. Kassay Lőrincz szolgabiró urambátyám kinn állt a háza ajtajában, mely épen az országútra feküdt s épen úgy szűkölködött kapu nélkül, mint más egyéb vendégszerető közbirtokos urambátyáim lakásai a kerek hazában. Igaz ugyan, hogy a nyitott udvaron ott heverészett vagy hét szelindek, olyan szép nagyok, mint egy medve, s ha valaki be akart jönni a házba, azt nagyobb bajba kerítették, mintha Pesten a házmesterrel kellene ajtót nyittatni: hanem ennek a dolognak is volt kilincse: okos ember nem jár bot nélkül az utczán; csak egyet kellett vele az ugatók valamelyikére húzni, a többi aztán megértette az intést és kotródott, a merre látott. Még akkor nem hordták ezeket a rövid mihaszna páczikókat, a mikre sem támaszkodni nem lehet, sem kutyákat ütni velök.

Tehát ott állt az ajtajában Kassay Lőrincz urambátyám pipázva, s átkiabált az átellenben levő esküdt portájára, ki szintén a háza ajtajában állott. Könnyebb lett volna ugyan a beszélgetés, ha valamelyik átment volna a másikhoz, mert az utcza széles, s nagy hangot kellett adni, hogy egymás szavát megértsék; hanem a két ház között akkora volt a sár, hogy szekérrel is bajos volt megusztatni, s ha át akart menni az ember, elébb le kellett kerülni a kertek alá, s úgy jönni vissza, mindenütt a kerítésekbe kapaszkodva. Tehát jobb volt csak úgy átkiabálni.

Hogy mért urambátyám nekem Kassay Lőrincz bácsi? azt én nem tudom; fogadd el te is atyafinak nyájas olvasó, mert ez egy talpig becsületes derék ember, s nem fog szégyenedre válni. Tartsuk meg már azt a régi jó szokást, hogy a magyar ember egymást egy családból valónak nézi, s a vénebb az ifjat öcsémnek, hugámnak czímezgeti, emez pedig azt bátyámnak, nénémnek.

Lőrincz bácsi ahoz a derék középosztályhoz tartozott, melynek hivatása volt törvényt és jogot kezelni, a nemzeti közérzületet fentartani, a vagyonosságot fajtánk javára növelni, fáradni zaj és dicsőség nélkül; kikről nem beszél sem a história, sem a költő, mert hisz a derék becsületes emberek nálunk nem olyan ritkaságok, hogy jegyezni kelljen neveiket, s a költő meg mit csináljon ilyen becsületes emberekkel, a kikben még csak annyi regényesség sincsen, hogy a más feleségét elszeressék, vagy valakit párbajban egy görbe nézésért főbe lőjenek? Az ilyen ember születik annak rendje módja szerint, csillagzat és horoscopium nélkül, – felnő a nélkül, hogy zongora-virtuoz lenne, – kitanulja iskoláit tisztességesen, s mikor már mindent tud, akkor haza jön a szülőihez, s lakik velök, mint engedelmes fiu; azok kiházasítják – mikor arra való lett, poétázás nélkül, s ha meghalnak, ráhagyják a gazdaságot adósságok nélkül, mert ezen osztályánál hazánkfiainak az adósságot a bűnök egy nemének tartják, elvök lévén, hogy tisztességes ember ne költsön többet, mint a mennyit bevesz, speculálni pedig nem magyar ember dolga; – ez az elv annyira gyökeret is vert Kassay bátyánk szivében, hogy diák korában, ha csizmája elszakadt, képes volt addig, míg hazulról pénze érkezik, betegnek tettetni magát, mintsem hogy a vargánál kontót csináljon. A collegiumból eminentiával tért meg; patvariára a viceispánhoz ment, ott megtanult vármegyei nyelven irni, toasztokat inni és szép hölgyekkel conversálni. Pesten præclarummal censurázott, viselt frakkot, füstölt szivart és kaczérkodott átellenben lakó szép zsidólányokkal, azután hazament a falujába, s úgy elfelejtett frakkot, szivart és szép zsidólányt, mintha soha se lettek volna.

Szülei aztán kinéztek számára egy szép, tisztességes, derék hajadont, azt Lőrincz bátyánk el is vette hitestársul; nem irtak ugyan egymáshoz verseket, hanem igen jó életet éltek. – Házasságuk egy kis leánykával lőn megáldva.

Később egyenesen felszólítva, elvállalá a szolgabirói hivatalt, a mit magyar ember tett ex nobili officio, – nemes kötelességből, – s nem azért, mintha rá lett volna szorulva, mert abból ugyan haszon nem volt: fizetés és sportula kevés volt a megillető traktákra; hanem a magyar ember szivesen áldozott a magáéból is azért a hozzá illő foglalatosságért és azon megvásárolhatlan öntudatért, hogy ő egy egész járásnak földi gondviselése, ki harmad magával, egy esküdttel és egy hajduval rendet tart és igazságot oszt húsz-harminczezer ember közt.

E perczben is épen valami fontos kiküldetési ügy felől értekezik a két érdemes úr az utczán keresztül, a midőn valami kegyetlen nagy hajszolás hangjai vonják félre figyelmöket s az utcza végére tekintve, hol az út a szérük mellett bekanyarodik, előtünik egy csinos fogat, melyet már csak azért is le kell irnunk, mert ki tudja, látunk-e még valaha olyat, ha mindenfelé vasutak lesznek a hazában?

Hintó volt ez, még pedig úri. Hogy a tetején a bőr kicsinyt pettyegetett, annak fő okait a baromfitenyésztésben kell keresni. Hogy mikor készülhetett e jármű? azt bizonyosan meghatározni nem lehet, miután historiai dátum, hogy I. Lajos király idejében már voltak függő hintók. Alakja gyönyörűen hasonlít egy fél görögdinnyéhez, melyet a bizonytalan fenekű úton úgy lötyfölt alá s fel négy magas rugó, hogy a benne ülők nyelvöket harapták, ha beszéltek; még ki is dobta az embert, ha jól meg nem fogódzott a kapaszkodókba. A kocsiajtókat először nem lehetett kinyitni, azután meg nem lehetett becsukni; minélfogva azok egyszersmindenkorra be voltak jól lajfánttal1) kötözve, a két hátulsó rugó közé pedig a bakra egy jó nagy petrencze széna vala felkötve, mely minden zökkenésnél a benn ülők nyaka közé szándékozott esni. E tisztes ősi emlék elé két szelid paripa volt befogva, a harmadik lógóba; egy kesely, egy fakó és egy szürke, mind a három fülig sáros s mind a három összevetett lapoczkával támogatva egymást s gubanczokba kötött farkával el-elkapva a kocsis kezéből a gyeplőszíjat, míg ez ostorával előre-hátra vagdal, többször püfölve a benn ülők kalapját, mint lovai bőrét, melyeken úgy meglátszanak a húzások, mintha lithographirozva volnának.

A jó szándék nem hiányzott a nemes állatoknál, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogadott jobbágylovak voltak a jámborok, nem arra hivatva és neveltetve, hogy vastengelyű hintót mozdítsanak elé, s érezve e gyarlóságot magukban, minden tizedik lépésnél nyugórát tartottak, egymásra nézve szomorú szemekkel.

Ilyenkor, midőn a lovak megálltak, s nem akartak tovább menni, a benn ülő négy egyéniség közül egy rendesen kiüté a fejét a sok limlom közül s rá kiáltott a kocsisra: «megállj! megállj! hadd szólítok meg valakit!»

A kiáltó szó egy, a gyöngédebb nemhez tartozó egyéniségtől jött, kit azonban most nem irhatunk le, mert a keresztül-kasul kötött nagy kendők alig engednek becses orczájából egyebet kivehetnünk az orránál; kívüle pedig még hárman ülnek a hintóban: hátul, a tisztelt asszonyság mellett, egy bundába és prémes úti sipkába keveredett uraság látszik a szegletbe huzódva, kiből ismét csak a nagy bajusz s a hosszú szárú pipa látszik, melynek csutoráját a dohányzók különös gondviselése őrzi, hogy minden zökkenésnél a torkába nem ütődik. A mamával szemközt ül egy reményteljes fiatal sarjadék, kinek báránybőr süvege úgy a fejébe van nyomva, hogy két piros fülecskéje kétfelé konyúl miatta, s ki a legvizsgább feszengéssel néz untalan előre, hátra; mellette végre egy hórihorgas pofók siheder foglal helyet, nagy, bámész szemekkel nézve a sáros világba, s hosszú lábaival a fentisztelt – hihetőleg atyai – tekintélynek jutván átellenben, azokat az elképzelhető legkellemetlenebb helyzetbe kénytelen összehúzni, úgy hogy a két térdét csaknem a nyaka közé szedte.

Tehát valahányszor a lovak megálltak a pocsolya közepén, az érintett asszonyság nagy munkával előkapálta magát a számtalan köpönyeg, sliffer és nagy kendő közül, kikiáltva a kocsiból: «állj meg Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit!» s azzal kidugva fejét az ernyő alatt, lekiabált egyik másik ácsorgóra, ki a kerítésen kinézett, s míg azzal megbirta értetni kérdezősködését: tudniillik hogy hol lakik itt a faluban tekintetes Kassay Lőrincz úr? s arra kiélégitő választ kapott, azalatt kifujták magukat a griffek, s a tisztelt asszonyság ismét visszafészkelte magát a slifferek közé, elszánt hangon parancsolva a kocsisnak: «hajts Marczi! sem ostor, sem ló nem a tied!» Marczi ezzel belevágott az egyik lóba, mire az újra neki rugaszkodott, a félre lódult rúd pofonüté a másik lovat, erre ez is megmozdult, s a hátra maradt lógós szépen ráült a kocsis térdére, míg az mind a két lábát neki feszítve odább nem tolta magától.

Mikor már harmadszor állottak meg a falu közepén s az asszonyság újra kikapaszkodott valakit megszólítani, a benn ülő úr nem állhatá tovább.

– Ugyan Zsuzsi szivem, mit kiabálsz annyit a kocsisra, hogy álljon meg? ’sz inkább az a baj, hogy minden lépten megáll.

– Ejnye! nem hallgatsz te szamár? förmedt vissza fogai közül suttogva a dáma, ’sz épen azért kiáltok rá, hogy álljon meg, hogy az emberek észre ne vegyék, hogy nem tudunk odább menni.

Most legutoljára azonban épen a szolgabiró úr hajduját találták megszólítani, «no majd mindjárt elvezetem én, csak jőjjenek utánam», viszonzá az emberséges ember, s megindult a hintó előtt.

Könnyű volt neki sietni, mert gyalog ment, de lett volna csak ott azon a hintón.

Kassay Lőrincz bátyánk, észrevéve, hogy vendégei jőnek, bement az ajtóból, s fellépve a három lépcső magasságú folyosóra, onnan várta őket, mint illendő elfogadási helyről, kifújva a pipája fenekén maradó tüzet, mint valami kis vezuviust, s tekintélyes bajuszát kétfelé sodorintva.

Végre nagy hűhó mellett bevergődött az udvarra a viszontagságos bárka, s a megállapodás pillanatában elkezdének mindenféle mozgó tagok szabadulni ki a zsúfolt tömkelegből. A belső öreg úr legelsőbb is a nagy kászolódás közben sarkantyús csizmájával rátalált a felesége tyúkszemére taposni, mire az hirtelen olyat döfött rajta könyökkel, hogy az öreg úr ijedtében felkapva fejét, a forró pipát pogányul oda süté az előtte ülő hórihorgas siheder orczájához, melynek természetes következése az lett, hogy e spártai gyöngédséggel illetett ifju nagyot ordítva kapott a képéhez, e mozdulattal a hosszú pipát úgy üté az öreg úr fogai közé, hogy az agyveleje is meglódult bele. – «Melyitek tette ezt?» kiálta erre dühösen az öreg úr, kikapva szájából a pipaszárt, s vészterhes mozdulattal emelve a két suhancz feje fölé, mielőtt azonban kioszthatná a büntető igazság csapásait rájuk, a bakon ülő kocsis leveté magáról a nehéz csatakos szűrt, még pedig oly ügyesen, hogy ez hátra esve, mind a két úrfit végkép eltakarta, a többieknek pedig tele szórta szemét, száját sárral kivánatig, s míg e véletlen roham tartott, addig a legifjabb sarjadék jónak látta nyakra-főre lemenekülni a kocsiból, tönkre téve a szekérkenővel csíkos bugyogóját.

E nagy veszedelem alatt végre oda érkezének a szolgabiró úr hajdúja és egyéb ácsorgói, s miután elébb nagy hasztalan törekedtek a bekötözött kocsiajtókat kinyitni, végre nyalábban hordták ki a benn ülőket, mely segítséget azonban a fentérintett szálas ifju ember határozottan visszautasított, bebizonyítva, hogy a természet a végre rendelte a hosszú lábakat, hogy az ember egy lépéssel kiléphessen a kocsiból.

A kocsizörejre a háziasszonyság is előjött a folyosóra, egy csinos kis gömbölyű képű fiatal menyecske, egyszerű, de divatos szabású házi öltözetben, kis fodros köténykével, s meg nem kötött kék szalagos csinos főkötővel; egy kis négy éves szöszke, eperszájú lányka fogta a kezét, félig elbújva anyja öltönyének redői mögé, mint egy leskelődő kis amorette.

Az utasok végre szerencsésen mindnyájan partra szálltak, s kitappogva lábaikból a zsibbadtságot, mind egyszerre oda tódultak a háziúr és asszonyság elé, a midőn is az érkezett vendég asszonyság, mint a család szája, legelébb fölvevén a szót, kellemteljes bizalommal fordult Lőrincz úrhoz.

– Kedves édes uram öcsém. Van szerencsém kedves édes uram öcsémnek magamban Sajtóry Zsuzsánnát, édes anyai ágról való unokatestvérét bemutatni. Erre levén az utunk, nem akartuk azt a gorombaságot elkövetni, hogy kedves uram öcsém házát kikerüljük.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt kihúzva pipáját szájából Lőrincz úr, hogy a tisztelt asszonyság üdvözletét egy pár hangos fültövön csókolással fogadhassa.

– Ha tehát ki nem ver bennünket kedves uram öcsém…

– Az Istenért! örülök a szerencsének, tessék bejönni. A cselédek majd mindent behordanak.

– Ez pedig itt a férjem… akará folytatni az asszonyság, bundástul ott álló urára mutatva.

– Csitt, meg ne mondd, hogy hínak? szólt hamiskodva az öreg. Hadd lássuk, rám ismer-e kedves sógor uram? s ezzel nagy mosolyogva megfogá Lőrincz két kezét s várta, hogy az rá ismerjen.

Az is nagyon mulatságos helyzet, mikor az embertől valaki azt kivánja, hogy ráismerjen, s nem akarja megmondani, hogy kinek híják?

A házi gazda bele nézett az emberbe, de nem jutott eszébe, hogy ki az?

– Hiszen nem ismerhet rád attól a nagy ménkü sipkától! kiálta rá hitves társa, lekapva férje fejéről az iszonyú ellenzős kétfülű sipkát, melylyel megfogyatkozva, egy furcsa, semmit nem mondó ábrázat tünt Lőrincz elé, nagy, kopasz, völgyes homlokkal, melyre hátulról előre volt simítva a haj, a milyen arczot ezeret lát az ember életében, hogy nem tudhatja, melyik az egyik, melyik a másik?

– No, most sem ismer még? kérdé nevetve a kedves sógor.

Lőrincz fülig pirult, s szerette volna, ha erre a kérdésre feleletet kapott volna valahonnan.

– De bizony. Jól ismerem, szólt homlokát megdörzsölve ujjai hegyével, csak a neve nem akar eszembe jutni.

– Hehe! hát nem emlékszik, mikor 1830-ban a győri restórátión együtt voltunk?

– Úgy? de bizony. A nyelvemen a neve.

Hiszen a győri restórátión tiz év előtt négyezer emberrel találkozott, ha az most mind előjönne, ha nem ismeri-e?

– Hát? Én vagyok az a Gyulássi Menyhért.

– Igaz biz az! Az Isten hozta szerencsésen, szólt Lőrincz, megkönnyebbülve, hogy egyszer kiszabadult ebből a szellemi kalodából s nyakba és fejbe ölelgette annak rende szerint érdemes vendégét.

Az volt a legszebb, hogy miután a nevét megmondta, sem emlékezett rá.

– Ezek pedig az én fiaim, állítá ezen átesve az érdemes asszonyság. Ez a kisebbik a Péter, a nagyobbik a Sándor. Csókoljatok kezet asszonynénéteknek szépen.

A két fiu engedelmességhez szokottan rohant e szókra a házi asszonyság kezeinek, a kisebbiknek sikerült is egyik kezét elkaphatni s orrával szájával olyan csókot nyomni rá, hogy alig birta letörölni nyomdokait, hanem a nagyobbik elől eldugá háta mögé kezeit, gömbölyű piros orczáit tartva elé.

– Nem hagyom a kezeimet, édes öcsém: nagy már maga kezet csókolni; inkább az orczámat.

A bunfordi fiu olyan zavarba jött e szavakra, hogy a mint meg kellett neki csókolni kedves asszonynénjét, azt hitte, hogy ég és föld kifordul vele, s maga sem tudta, hogy esett át e feladaton? S e fölött oly trémába jött az öcsém Sándor, hogy apjának, anyjának és öcscsének egyenkint sorba letaposta a lábait.

Hogy az elfogadás annál patriárchálisabb legyen, a házi nagy komondorok is oda furakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek lógatni talált kezeit megnyalva. S ebben is van valami, a mi figyelmet érdemel. A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a kuvasz az ajtóban fekszik, s rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy arra a kérdésre, hogy «mikor tetszik odább utazni?»

Beérvén a szobába, itt újra kezdődött a hálálkodás. «Hozta Isten» – Alázatos szolgája – szerencsés jó estét kivánok, – kivántuk tiszteletünket tenni, – örülök, hogy van szerencsénk, – de biz a mienk a szerencse, stb. stb. Az «öcsém Sándor» itt is szert tett rá valahogy, hogy egy senkinek nem vétett cziczuska ártatlan farkára rágázoljon, s véghetetlenül látszott óhajtani, hogy bárcsak valahogy egy szegletet találna, a hol nem bánthatna senkit, s nem kellene senkivel gondolnia.

Itt a bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli czipők és botosok elhagyták a lábakat, nagy kendők, kis kendők leoldattak s apránkint megkezde látszani minden emberen a maga valódi formája. Az érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven év közt levő egyéniség lehetett, csupán akkor látszva öregebbnek, ha megszólalt, pipától fekete fogai miatt. Rajta térdig érő zöld Zrinyi-dolmány volt, széles zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult, mindjárt összetette a két kezét hátul s két sarkantyús lábát szétvetve, egyremásra mosolygó képet csinált, hogy két orczája csak úgy hegyesedett bele, pirosság dolgában csak orrának engedve, mely pirosság azonban koránsem a conservált fiatalság tavaszának volt a színe, mint inkább az ősznek, a mikor tudniilik a bor terem.

Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott, kinek különben is elég érdekes arczán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt az orrt jobbra, balra, le és fel lehete mozgatni, a szerint, a mint a tisztelt asszonyság valami fölötti tetszését, avagy nem tetszését akarta kifejezni s a családtagok e sajátszerű mimikai kifejezésekre annyira figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt szüntelen ez orron függött pillantásuk, annak mozgásától tudva meg, hogy okosat mondtak-e, avagy megfordítva? úgy, hogy Menyhért úr nem egyszer a szó közepén elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevéteté, hogy nem jól beszél.

Az «öcsém Sándor» egy nagy szál horihorgas legény volt, szőrtelen pofók orczával, s meglehetős tülök orral, kezekkel jól megáldotta a természet, s azt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett velök, mintha szeretné azokat valahol magától elhagyni. E véleményben lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezve mindenben elbotlani, vagy mindent eltaposni, a mihez csak közelít. E pillanatban az egész arcz és alak igen élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy mint szeretne oda haza lenni.

A legkisebb szurkulus végre soha sem tágít anyja mellől, szüntelen annak viganójába fogózva, a miben rá nézve az a jó is van, hogy az orrát beletörülheti.

A társaság még alig állta ki lábaiból a zsibbadást, a házi menyecske kitekintve a konyhába, hirtelen utasítást adott cselédjeinek a készítendő vacsora felől, mely parancs teljesültét a rögtöni csirkesírás tanusítá, a midőn a «fiam Péter» megpillanta egy kihúzó szekrény tetején egy pár szép sárga czitromot, melyek ott álltak aranyszélű csészékbe rakva, s rögtön elkezde nyafogni.

– Mámi! én ehetném.

– Nem hallgatsz! szólt fejére kommantva az édes.

De a fiu úgy volt már szoktatva, hogy egy-két ütést, kivált a fejére, fel sem vett, hanem annál erőszakosabban nyafogott a czitromra mutatva.

– Nekem adjanak abból az almából. Én nekem az kő (kell)…

– Nem enni való az, csitítá az anyja, de a gyerek most meg bőgni kezdett.

Lőrincz bátyánk sokkal viálisabb ember volt, mint hogy az ilyen gyermek-jelenetek boszantották volna, oda ment, az egyik czitromot kivette a csészéből s odaadta neki.

– Nesze kis fiam, de meg ne edd, hanem tedd a zsebedbe.

A fiu elvette és rábámult.

– Ejnye te rossz fiu, förmedt rá az anyja, hát mit kell mondani? no? nem tudod? Mondjad szépen, hogy: köszönöm alássan. No! mondod mindjárt?

A gyerek elébb elvárta, hogy hátba üssék, azután kinyögte nagy durczásan.

– K-sz-n-m. S azzal úgy tett, mintha eltenné a czitromot, de csak azt várta, hogy egyszer senki se nézzen rá, s azzal hirtelen nagyot harapott bele.

Hát erre elkezde rögtön ordítani, a mint csak a száján kifért, úgy ordított, hogy a szemei egészen elvesztek a fejében.

Minden ember összeszaladt. Mi lelt? Mi baj? Ki bántott? kérdezék mindenfelől.

A kölyök végre nagy zokogva és fuldokolva oda mutat az eldobott czitromra.

– Megharapott az alma!

Nagy nehezen birta a házi asszonyság megengesztelni a kedves fiucskát, egy darab piskótát adva kezébe, s kiküldve a kis Klárikával játszani a gyerekszobába.

A társaság erre kétfelé oszlott. Az asszonyságok ott maradtak a látogatási szobában; mi pedig, monda Lőrincz bácsi, menjünk át egy pipa dohányra én hozzám, s azzal átvezeté saját szobájába a férfiakat, minden ajtónál nagy birkózásba eredvén Sándor öcsémmel, a ki semmi áron nem akarta megengedni, hogy előtte lépjen be.

A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.

– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést, hogy leüljön.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja, nem igen szokott leülni.

– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.

– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos döbözt.

Az ifju nem fogadta el.

– Köszöni alássan, felelt helyette az apja; nem szokott dohányozni.

(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)

A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a felesége hallja, minden szavába belesül.

Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók helyett sokkal okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.

Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a búzát senki sem fogja venni és termeszteni.

Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a nemesség lovak helyett juhokra.

Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást, mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül, hogy az esküdt diák észrevehetné…

– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.

Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi lelte?

– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.

– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.

– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. Miután most épen leánynézőbe megyünk az ő kelme számára.

– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé; tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk jobban a szemedbe.

Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a kuczkóból ki lehetett volna húzni.

– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?

Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:

– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.

– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.

– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem minden sérelem nélkül.

– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan fiatal.

– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.

Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát a forró kandalló.

– Ülj le ökör!

Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel vevé észre a bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát, folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint lehetne azt abból kimosni?

Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az eredeti thémára.

– Talán már censurázott is az öcsém? kérdé az apától.

– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett bonzsurt.

– Ah, az nagyon szép.

– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon derék.

Sándor úrfi kész volt az egészet elmondani.

– Hát azt kérdezte, hogy: «quomodo»…

Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két lába állt ki belőle.

Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni, hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.

Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?

Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az ebédlőbe sétálni.

Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró módosításokkal és eltérésekkel az előadásban; például, hogy az öcsém Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.

Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig őtet megütötte.

– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács, hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál? Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!

A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.

– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott az ágy alatt lenni.

Épen jelentették, hogy be van tálalva.

– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a büntetése.

Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni maga elé.

– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához voltam hivatalos, s én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle, hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»

A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja, mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?

A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?

Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá: hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».

– Nem eszel? kérdé nagy szemeket meresztve Lőrincz úr.

– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.

Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból ehetik.

Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.

– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.

– Köszönöm alássan, nem igen vagyok éhes, aztán a fejem is fáj.

Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.

No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy orvosság.

Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani, hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az éhség miatt.

Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.

– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás; szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.

Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni szándékozott bort az abroszra locscsantotta.

– Köszöni alássan, szólt helyette az apja, soha sem szokott bort inni.

– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik, se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.

Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.

A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva, mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják, engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.

– Maha-ma! – Mahaha-maha! – Mahahaha-mahahahaaa!

– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a társaságot az édes mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban, midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott szépen.

Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy harapást nem mert enni az asztalnál.

Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.

– Azért is ettem.

– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért oly goromba voltál.

Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni, csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?

Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a kanczelláriába.

Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas; a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy vele, meglátják, s vége van.

Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.

– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre, ezt találva a legalkalmasabbnak.

– A kertbe? szólt Lőrincz úr. Sötét van ott most és nagy a sár.

– Majd leülök valami padra.

– No az aztán szép séta lesz.

– Talán elmúlik a fejfájásom.

Elereszték. Hadd forduljon egyet.

A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.

Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.

No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében egy jó darab.

Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.

A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki átengedve magát a maga álmainak.

A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény ifjunak, hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.

* * *

Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a szomszéd vármegyébe.

Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.

Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a sárban.

Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van az csinálva nagyon.

Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.

Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember, hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki vágtatott egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu be volt téve.

– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson. Azt a kaput!

– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a kutyák lehúznak.

Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.

A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles rikácsoló hangon kiálta le onnan.

– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a franczia?

E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.

– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült, a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez vitték. Korán volna még, ugy-e bár?

– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett belőle.

– Itthon van-e az urambátyám?

– Hát ugyan hol volna?

– No mert ide szálltunk az anyámmal meg a testvéremmel.

– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.

– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást leszedni.

A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:

– No jőjjön ki hamar, vendégek jöttek.

A kályhalyukból ezen lakonicus válasz érkezett vissza:

– Várjanak!

Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven, tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen mosolygó, fecsegésre álló szájjal.

– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után becsukott.

Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda szállhasson.

A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra.

Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.

Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.

– Hát hol jártok ennyien?

Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:

– Ugyan, ugyan édes bátyám, hát magának kell az ilyen munkát végezni?

– A munka nem szégyen; a mit magad megtehetsz, azt ne bizd másra.

– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve Károly úrfi.

– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.

– Majd tálat piszkolok azzal! kiálta vissza a házi doromb, ott a dézsa.

Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.

Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót, hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak rájok, a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló volt elég minden szegletben.

A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve; meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.

Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.

A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.

– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.

– Hát leánykám, itt a sok szék, meg a pamlag, kinálá Ábris úr.

– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.

– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr megzavarhatlan kegyes orczával monda:

– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.

Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig; ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik, hol a másik egy nagyot.

– Hja – ja…

Mire a másik egy óranegyed mulva visszafelelt:

– Haj – haj…

Károly ezalatt kiment a lovakat megnézni, s ismét bejött, Erzsike pedig az ablaknak állva, rálehelt és betűket irt rá az ujjával.

Hogy az elébb Lizikének neveztük a kis furfangos egyéniséget, az mit sem tesz. Egy névtől származik mind a kettő, s alig van a magyar nyelvben elnevezés, melynek variatióiban a legnagyobb gyöngédségtől a legnagyobb gorombaságig annyi volna benfoglalva, mint ebben, ugyanazon névből származván a behizelgő Liza, a vidám Erzsike, a kokett Betti, a tenyerestalpas Erzsu és a kormos Böske, hát még? «Én magyar leány vagyok, a nevem Babett».

Hogy Ábraham úr valakitől azt kérdezte volna: kell-e valami? azt ugyan nem cselekedte; csak ült és sóhajtozott.

Hanem nemsokára benyit a kocsis, Matyi, egy hamis alföldi csikósból verbuvált ficzkó, vakmerő, szájas, furfangos.

– Nagy uram, hol árulnak itten szénát? szól beköszöntve, a háziúrhoz.

– Szénát, szénát? hát kinek az a széna?

– Nem nekem, hanem a lovamnak. Nem is az én lovamnak, hanem annak a négy lónak, a min jöttünk.

– Hát – hiszen, majd adok én; szólt egyenkint szűrve a szót Ábris úr, s fogta a pajta kulcsát s kiment.

Az ajtón kívül lehete jól hallani Boris dörmögését.

– A tatár látta! négy lóval járni, csak azért, hogy több széna fogyjon, mintha nem elbirná őket kettő.

Ábrahám úr adott szénát Matyinak, lelkére kötve, hogy el ne hullassa, mert drága. Azzal visszajött, leült és hallgatott tovább.

Matyi újra benyit.

– Nagy uram, hol van itt egy kocsma?

– Kocsma? Minek az a kocsma?

– Szeretnék egy pohár bort venni, nem a lovamnak, hanem magamnak.

– No – várj – majd mindjárt adok én.

S fogta a pinczekulcsot és ment. Matyinak meg kellett állani a pinczegádorban.

Boriska dúlt fúlt; csapkodott, csörtetett, veszekedett odakinn egymagában.

Alig jött vissza az öreg úr s alig kezdett a hallgatáshoz, Matyi újra megint belép.

– Nagy uram, a Boriska azt kérdezteti, hogy mit főzzön vacsorára?

– Szoktatok ti vacsorálni? kérdé Ábris úr vendégeihez fordulva.

– Szoktunk bizony, sietett felelni Károly, mielőtt szerény anyja ellenkezőt mondhatna.

Ábris úr nagyot sóhajtott, felkelt és kiment a konyhába, s ott elkezde szép halkan beszélgetni Boriskával, ki ellenben iparkodott oly fenhangon beszélni, hogy odabenn is meghallhassák.

«– Mit? azt a szép kappant? – Nem ezért a világért! – Én? most tüzet rakni? Hasogatott fám sincs. – Hát van sajt. – Én bizony most nem gyúrok tésztát, mert a kezem fáj. – De azt a fazék lekvárt bizony meg nem kezdem. – Én hozzá sem nyúlok. – Én nem vagyok szakácsnéja. Mért nem tart szakácsot, ha vendégfogadós akar lenni.»

Ezt odabenn mind szépen lehetett hallani.

Ábris úr azonban most az egyszer mégis igazságos haragra gerjedt, s kimenvén az udvarra, lesodrófázott egy czimeres kakast, vérit vette maga, tüzet rakott, s elkezdte a szárnyas állatot koppasztani, míg Boriska látva, hogy ennek csakugyan meg kell lenni, ki nem kapta a kezéből s be nem kergette a konyhából.

Két óra mulva készen volt a nagy vacsora. A derék becsületes kakas olyan kozmás volt, a milyen csak lehetett, s a húsánál csak a csontja volt keményebb. A czupákos kenyér a késhez ragadt, ha vágták, s a szájpadláshoz, ha rágták, s minden étel meg volt sózva, paprikázva úgy, hogy szikrát hányt a szeme, a ki belekóstólt.

A vendéghölgy étlen ült az asztalnál, s még nagyobbakat sóhajtott, látva a nagy penészrozsdákat boldogult édes anyja abroszaiban, az ismerős késeket, villákat szarvascsont nyeleikből kiszedve, s az ősi tálakat, tányérokat csorbán, repedezve. Mire jut a férfi, ha feleség nincs a háznál!

Átesve a vacsorán, végre is meg mert szólalni Ábris úr, megkérdezvén hugától, hogy hova utaznak?

Az megvallá, kegyesen felfohászkodva, hogy **-re, Berkessy Gábor úr látogatására.

– Mit! ahoz a rossz emberhez? kiálta fel Ábris úr, nem egészen menten a megivott kerti bor befolyásától.

– Hát miért légyen ő rossz ember? kérdé Károly féltréfásan, félérzékenyen.

– Mert mikor én debreczeni diák voltam, ő meg jurátus diák, feladott, a miért kocsmába látott menni. Huszonnégy órai carcerre büntettek érte. Soha sem felejtem el neki.

Annak pedig már lehetett jó harmincz esztendeje.

– S hát mért mentek oda? kérdé Ábris úr.

Az asszonyság nem felelt semmit, melyen kapva Lizike, felvevé a szót s nagy emberi méltósággal elmondá:

– Leánynézőbe megyünk, Berkessy úrnak van egy leánykája, a ki épen a bátyámhoz illik.

– Üm. Szólt az öreg úr, kedvetlenül tekintve félvállról Károlyra. Gyerek vagy te még megházasodni.

– Épen azért házasítjuk meg, folytatá komolyan a beszédet Lizike, ő jó fiu, hanem egy kicsinyt szeleburdi; majd ha felesége lesz, megjön az esze. Aztán sokkal jobb fiatal korában megházasodni neki, mint hogy megvénüljön, s akkor valami rossz satrafa keze közé kerüljön.

A kis leány oly sajátságos komolysággal mondá el e szavakat, hogy Károly csak alig birta nevetését visszatartani, édes anyja fejcsóválva tekinte rá, Ábris úr pedig csak tátogott, mintha fogát köszörülné a kis sárkány ellen.

– Hm. Beszélni tudsz, azt látom, szólt félretéve haragját. Hát kenyeret sütni tudsz-e?

– Azt csak tudnék, hanem még szalonnát nem tudok mellé sütni.

(Szalonnának nevezik azt a ragacsos részit a rosszul sült kenyérnek, a mi az alsó héja körül van. Ilyen szalonna bőven látható volt az asztalra rakott kenyéren.)

Ábris úr látta, hogy csatát veszt, s székét megmozdítva, jelt adott a társaságnak a felkelésre, mely a szükséges asztal utáni üdvözletek mellett megtörténve, az utasok hálószobáik után tudakozódtak, hova őket Ábris úr maga vezette el, egy darabka gyertyát adva velök, mely eltarthatott addig, a míg lefeküsznek.

Szoba volt a házban elég, de szomorú volt azokat látni. Bab, kukoricza, hagymafüzérek minden szegletben; az ágyak azon módon, a hogy a legközelebbi látogatás alkalmával voltak felvetve, egyik szobában az úrfi, másikban anyja és testvére számára.

Ábris úr nem sokat czeremoniázott velök, félvén, hogy elég a gyertya, hanem ott hagyta őket és jójczakát kivánt nekik.

Károly mindjárt le is feküdt a belső szobában, a hölgyek a külsőben maradtak.

– Huh! be hideg ez az ágy, szólt Erzsike megtapintva a jéghideg párnákat, itt megfagyunk, édes anyám.

Azzal bezörgetett Károlyhoz.

– Alszol már?

– Mi kell Lizike?

– Mi félünk ebben a szobában.

– Hát nyisd ki az ajtót, Erzsike.

– Az ablakon nincs függöny, belátnak, nem fekhetünk le.

– Hát oltsd el a gyertyát.

– Ejnye de házsártos vagy. Az ajtót nem lehet jól bezárnunk.

– No várj Böske, majd hát én fölkelek, s én alszom ott, ti jőjjetek anyámmal ide.

Azzal fölkelt, felöltözött, kijött, a hölgyeket beereszté a másik szobába, újra levetkőzött s lefeküdt a másik ágyba, mely hideg volt, hogy a fogai is vaczogtak bele.

– Valld meg Erzsu, szólt dideregve, miért fektettél ebbe a hideg ágyba, s miért csaltál ki amonnan?

– Mert már ezt megmelegítetted.

Boldog tréfái a gyermeteg testvéri enyelgésnek! Még a szelid hallgatag asszonyság is jót nevetett rajta.

Még a párnák alatt is hideg volt azonban. Az ilyen szobákban télen beveszi magát a hideg, s nyáron át is benn marad, az ember a mint kidugja egy ujját a dunna alól, felébred a nagy hidegségtől, s alig pitymallik az idő, elkezd egy indiscrét kakas épen az ablak alatt kukurikolni.

– Hallod, Károly, hogy szól annak a kakasnak lelke, a kit tegnap megettünk, kérdi a felébredő Erzsike.

Szó sincs róla, hogy tovább aludni lehessen. Minden ember iparkodott mentül elébb magára szedni öltönyeit, hogy meg ne fagyjon, s úgy érzi minden tagját, mintha meg volna verve.

Mert még az ágyvetésnek is mestersége van. Némely ágy olyan, hogy a mint lefeküdt benne az ember, mindjárt elalszik. A napra kirakott vánkosokon még érzik az a verőfényes melegség, a mit magukba vettek, a vánkosok közt oly jól meg lehet fészkelni, derekaljak, párnák oly ügyesen vannak alárendelve, az ember minden tagját otthon érzi, s a hová fordul, ott ébred fel; míg más ágyban ismét nem győz forogni, sehol sem találja helyét, majd fázik, majd izzad, ha el akar aludni felijed és felrugja magát, a szú rág, fúr, őröl a deszkák között, a nyoszolya ripeg, ropog, nyiszorog, ha az ember elalszik, örökké zsiványokkal álmodik, s mikor felébredt, nem birja megfordítani a nyakát. És erről a nevezetes tudományról még nem irtak könyvet!

Még egy bajon kellett általesni, ez a reggelizés volt. A vendégek ugyan szerették volna, ha elmarad tőlük e keserű pohár (illetőleg keserű csésze), de Ábris úr komolyan állítá, hogy már ő megtette a költségeket, kávét pörköltetett, tejet forraltatott, annak nem szabad kárba veszni.

A kávé egy kicsit kozmás volt, a tej egy kicsit összefutott, a zsemle egy kicsit hetes volt, hanem azért jó volt minden. Kiki palástul veté neki a gyomrát, s elkészülvén vele, előjáratták a hintót, melynek bakján Matyi ült éhomra.

A vendégeket felsegíté ülni Ábrahám úr; most már igazán tudott mosolyogni. Mennek már! gondolá magában, semmi sem kell nekik több.

Cselédek is jöttek immár elő: Boriska, új kendővel a fején, egy hamúpepejke buglyos fejjel, kormos szájjal; mindenik hozott valami köpenyeget a vendégek után, iparkodtak mosolyogni, kaptak egy-egy huszast az ifju úrtól; Ábris úr megcsókolgatott mindenkit, levette a sipkáját, szerencsés jó útat kivánt, s a mint Károly felugrott a bakra, s kivevé a kocsis kezéből a gyeplőt, már azt hivé, hogy átesett minden veszélyen, – midőn Matyi lekiált: